Huber Zoltán
A mexikói Michel Franco provokatív filmjében az egyensúlyából kibillent társadalom mindenkit maga alá temet.
Akár egy újabb, az 1968-as
eseményekhez hasonló hullám van készülőben, akár az egyensúly és
egyensúlytalanság örökké pulzáló ciklusában lengünk éppen kifelé, a mélyben
fortyogó társadalmi folyamatokra érzékeny rendezők a világ minden tájáról
küldik a figyelmeztető vészjelzéseket. A mexikói Új világrend pontosan
illik abba a képzeletbeli sorba, amit legélesebben az amerikai Mi és a
spanyol Platform horrorisztikus látomásai, az ünnepelt dél-koreai Paraziták,
illetve a képregényes szuperbűnözőt átértelmező Joker rajzolnak ki.
Michel Franco jobb híján disztópikus társadalmi thrillernek nevezhető alkotásában
Haneke rideg szenvtelensége Costa-Gravas kikezdhetetlen logikájával találkozik.
A film zavarba ejtő
pillanatképek különös montázsával indul, majd egy népes esküvői partiba
csöppenünk. A helyszín és a vendégsereg alapján nyilvánvaló, a felső társadalmi
osztály tehetős és befolyásos tagjai ünnepelnek. Önfeledt szórakozásukat
azonban egyre sokasodó baljós előjelek árnyékolják be. Néhányan valami
lezárások miatt késnek, az egyik autót zöld festékkel öntik le, a nagyon magas
pozícióban lévő vendég észrevétlenül és sietve távozik. A katasztrófafilmek
első felvonását idéző kezdés nemsokára sokkolóan igazolja a vonatkozó
megérzéseinket. Teljesen váratlanul állig felfegyverzett tömeg rohanja meg a
házat és szó szerint elszabadul a pokol.
Az Új világrend eddig a
pontig egyetlen helyszínen játszódik és legalább tucatnyi szereplőt kiemel a
tömegből. A brutális támadás után a történet több szálon fut és az érintettek további
sorsát követi. Bár a film nem jelzi egyértelműen az idő múlását, a nagyon különböző
helyzetekbe került figurák nézőpontjából figyelhetjük, ahogyan a katonaság
átveszi a hatalmat, majd egy minimum hónapok óta tartó, rendkívül szigorú szükségállapotot
vezetnek be. A gazdag család tagjai és az egykori beosztottak egészen más
körülmények között vészelik át a szigorú intézkedéseket, a sorsuk mégis
szétszálazhatatlanul összefonódik.
Ha egy thriller a politikai
paletta két ellentétes pólusát egyformán képes felpiszkálni, akkor egészen
biztosak lehetünk abban, hogy az alkotók valami fontosra tapintottak rá. Franco
filmje egyrészt brutális erővel mutatja meg, egy utcai felkelés korántsem
valamiféle felemelő népünnepély és nem is kedélyes közös éneklős felvonulás,
hanem maga az irányíthatatlan és kegyetlen káosz. A feltörő harag erőszakos
hullámként csap át mindenen, ami az útjába kerül, amire a balos érzelműek
rögtön rávághatják, hogy az író-rendező az elnyomó és egyenlőtlen rendszer
valódi áldozatait démonizálja.
A másik oldalról viszont a
felső osztály tagjai sem tűnnek fel sokkal jobb fényben. Gondtalanul mulatoznak
és kezdetben tökéletesen közönyösnek tűnnek, mintha nem is lennének részei
ennek a társadalomnak. A népharag nyilvánvalóan okkal fordul ellenük, ahogyan a
katonaság beavatkozása is logikus következménye az addig látottaknak, annak
minden túlkapásával és szörnyűségével egyetemben. A jobbos érzelműek erre
persze rögtön rávághatják, az író-rendező egyenlőségjelet tesz a rend iránt természetes
igény és a fasizmus között.
Franco nagyon bölcsen
homályban hagyja az események tulajdonképpeni hátterét. A filmből nem derül ki,
pontosan mikor, miért és hogyan robbant ki a káosz. Nem tudjuk, Mexikó mely
részei érintettek vagy mekkora tömegről van szó. Sőt, még az sem egyértelműen
eldönthető, felkelésről, lázadásról, puccsról vagy forradalomról van-e szó. A
szereplők szempontjából mindez ugyanis tökéletesen lényegtelen. Akár volt közük
az előzményekhez, akár csak véletlenül voltak rossz helyen a rossz időben, az
események feltartóztathatatlanul átsöpörtek rajtuk. A végeredményt egyáltalán
nem befolyásolja, milyen ideológiai indítattásból robbant ki az a valami, ami
felkapta és a földhöz csapta őket.
Az író-rendezőt nem a miért,
hanem a hogyan érdekli, vagyis az egymást indukáló események szigorú láncolatát
tárja elénk. Nem balosan vagy jobbosan politizál, hanem nagyfokú objektivitásra
törekedve gondolja végig az egyensúlyi pontján végleg átbillenő társadalom
újrarendeződésének egy lehetséges forgatókönyvét. Egy filmkészítő persze nem
természettudós és nem kutathat úgy sem, mint egy társadalomtudós. Az Új
világrend nagyon is valós történelmi tapasztalatokból kiindulva fiktív
karakterek segítségével, dramatizálva modellez egy rémisztő láncreakciót. Ahol
forrongó indulatok szabadulnak el, ott káosz lesz. Ha pedig káosz lesz, akkor az
szörnyű áldozatokkal fog járni. Kortól, nemtől, politikai oldaltól vagy
társadalmi osztálytól függetlenül.
A mindent látó isteni
nézőpontokhoz, illetve a feliratokba és párbeszédekbe sűrített, könnyedén
emészthető magyarázatokhoz szoktatott néző ebben az esetben frusztrálva
érezheti magát, hiszen a nagyobb képet magának kell összeillesztenie. Mindezt
ráadásul hiányos darabokból, nem egyértelmű töredékekből. A valósághoz azonban
éppen ez a befogadói helyzet áll közelebb. A kiegyensúlyozott és kielégítő
tájékozottság különösen most, a közösségi média és zárt véleménybuborékok
korában tűnik egyre távolodó illúziónak. A filmben mi is nagyjából annyit
tudunk csak, mint maguk a szereplők. A háttérben elhangzó hírekből, elkapott
jelenetekből és beszéd-foszlányokból, a legkülönfélébb információ-morzsákból
kell összeraknunk, mi is zajlik pontosan a háttérben.
Az esküvői támadást az alkotók
szinte teljesen úgy ábrázolják, mint egy gyorsan eszkalálódó zombitámadást, ami
miatt a filmet igen komoly támadások érték. Koszos és izzadt, machetét
szorongató fosztogatók másznak át a magas kerítésen és valósággal megrohamozzák
az elegáns vendégeket. Mexikóban egyenesen rasszizmussal vádolták a rendezőt, a
felső középosztály világosabb bőrű tagjait ugyanis sötétebb bőrszínű csőcselék
támadja meg. Franco minderre igen szerencsétlenül reagálva rasszizmussal
vádolta a rasszizmussal vádlókat. Később emiatt elnézést kért, de az ügy nem is
magáról a filmről, hanem erről a korszakról árul el sokat. Az Új világrend
önmagában is remek kortünet, de az ellentmondásos fogadtatásával együtt
különösen az. A nézők jelentős része jelenleg ugyanis annyira komolyan veszi az
univerzálisnak kikiáltott saját igazát, hogy már azt sem veszi észre, amikor
épp szándékosan és nagyon is tudatosan provokálják.
Az Új világrend pontosan azért lesz annyira felkavaró, mert a
szereplők egyszerű bábok a nagy társadalmi felfordulás szörnyű sakktábláján.
Itt még a legtisztább szándékú szereplőket sem védi valamiféle isteni burok.
Már-már teljességgel esetleges, ki marad végül életben és kit temet maga alá a
lavina. Bármilyen döntést is hozzanak egy adott helyzetben, azzal valójában nem
a szabad akaratukat, hanem az események előre elrendelt, megváltoztathatatlannak
tűnő folyamát követik. Ezt a zavarba ejtő determináltságot húzza alá az
említett kezdő montázs is, amiről végül kiderül, a későbbi események képeiből
állt össze. Ez a szemlélet törvényszerűen meg is feküdte több befolyásos
angolszász kritikus gyomrát, akik azt vetették az író-rendező szemére,
egyáltalán nem törődik a figuráival. Franco azonban korántsem részvéttelen vagy
rasszista, számára egyszerűen csak lényegtelen, ki milyen bőrszínű, szimpatikus
vagy ellenszenves-e, becsületes vagy romlott, gazdag vagy szegény. A családnál
dolgozó beosztottak tragédiája persze annyiban torokszorítóbb, hogy ők tényleg
nem tehetnek semmiről, de itt valójában senkinek sincs érdemi befolyása az
események menetére.
Franco filmjében éppen az a
kíméletlenül felkavaró, hogy itt tudtán kívül valójában mindenki kényszerpályán
mozog. A belső iránytűiket követve, logikusan és igazolhatóan cselekednek, ám
éppen így teljesítik be a végzetüket. A rendező nem a sorsukra hagyja őket,
hanem azt mutatja meg, az efféle események törvényszerűen túlnőnek rajtuk. Nem
idealizálja vagy démonizálja a szerepeiket, nem címkéz, nem menti fel a jókat
vagy bünteti meg a rosszakat. Egyszerűen végigköveti, ahogyan a vihar elsodorja
őket. A kiváló színészgárda pedig elsőrangú partner mindebben, hiszen visszafogottan
játszanak ezekben a nagyon is intenzív helyzetekben.
Franco felsőbb társadalmi
osztályok családjaiban játszódó, erősen társadalomkritikus filmjeit rendre
vehemensen utasítja el a mexikói közönség és kritika. Mindennek talán az is az
egyik oka, hogy a filmezést New Yorkban tanult alkotó saját produkciókban
készült munkái nem igazán egyeznek a Mexikóról kialakult (ön)képpel. A
latin-amerikai ország ritkán fürdik ennyire hideg fényekben, ilyen visszafogott
színekben. A gazdag család háza egy csupa beton és üveg erődítmény, a
szegényebbek élőhelye szűkös és fullasztó, az esküvőt leszámítva zene alig hallható.
Mexikóban igen élesek a
társadalmi egyenlőtlenségek és a forradalmi hagyományok, az Új világrend azonban
nem valamiféle kiáltvány és megoldásokat sem kínál fel. Egy nagyon is
lehetséges jövőt mutat meg, ami sajnos közelebb van, mint gondolnánk. A
szükségállapot képei, a vízért és élelemért sorban álló, igazolásokat villantó,
fertőtlenítővel lepermetezett polgárok a még javában tomboló pandémia miatt
kényelmetlenül ismerősek. De az, aki látta a tavalyi év egyik ikonikus képét a
vonuló tüntetőkre fegyvert fogó St. Louis-i ügyvéd párról, az korántsem
gondolja majd a valóságtól elrugaszkodottnak az itt mutatott rémlátomást.
ÚJ VILÁGREND (Nuevo orden) –
mexikói, 2020. Rendezte és írta: Michel Franco. Kép: Yves Cape. Szereplők: Naian
González Norvind (Marianne), Diego Boneta (Daniel), Mónica del Carmen (Marta),
Fernando Cuautle (Cristian), Darío Yazbek Bernal (Alan), Eligio Meléndez
(Rolando). Gyártó: Teorema / Les Films d’Ici. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos.
88 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14971 |
