Carrière Jean-Claude
„Egy mester soha nem hal meg.” Buñuel francia forgatókönyvírója számos interjúban emlékezett vissza Don Luisra, ezekből válogattunk.
A film- és színházművészet gazdag életművű, sokarcú mestere, az idén februárban elhunyt, – seregnyi kivételes rendezővel együtt dolgozó – forgatókönyvíró, dramaturg, író, Jean-Claude Carrière 20 éven át Buñuel legkedvesebb alkotótársa volt.
*
1963-ban, a Cannes-i Filmfesztivál alatt Buñuel olyan fiatal forgatókönyvírót keresett, aki jól ismeri a francia vidéket. Elmentem hozzá a Montfleury Hotelbe. Legelső kérdése, amit mélyen a szemembe nézve nekem szegezett, ez volt: „Szereti ön a bort?”. Amikor elmondtam neki, hogy nem csak, hogy szeretem, de dél-francia bortermelő családból származom, az arca felderült, és nekiálltunk inni.
Persze, készültem is, mert tudtam, hogy az Egy szobalány naplója adaptációjáról lenne szó. Ebéd közben sok mindenről beszélgettünk, többek között arról a két filmről is, amit addigra leforgattam: egy – Jacques Tati asszisztensével – Pierre Étaix-vel készült komédiáról és az állatok szexuális életéről szóló dokumentumfilmemről. És micsoda véletlen: mind a kettő nagyon érdekelte. (Tati nevére felcsillant a szeme. Az állatok meg…... Kevesen tudják, hogy kitűnő rovartanász volt. Ha meglátott egy bogarat, azonnal mondta a latin nevét.) Egy hét múlva a producer szólt, hogy Buñuel engem választott és Madridba kell mennem dolgozni. Egy ócska, lestrapált kocsival indultam útnak, és persze akkor még egy kukkot sem tudtam spanyolul, viszont a Pireneusokban az országúton összeakadtam három szeminaristával, akik Madridba tartottak, így elvittem őket. Egész úton latinul beszélgettünk.
*
Luis számára a forgatókönyvírás az élet maga. És ha valakivel együtt ír, együtt is él; mint egy pár, akik teljesen megosztják egymással az életük történéseit. Buñuellel dolgozni tehát annyi, mint teljes elzártságban együtt élni vele valami félreeső, gyönyörű, magányos helyen, a Paular de Madrid monostorban, vagy a cazorlai vendégházban. Szigorúan kettesben, feleséged, gyerekeid és a barátaid nélkül. Hosszú-hosszú heteken át, hat-hét-nyolc héten keresztül, csakis kettesben, a legteljesebb koncentrációban. Még az étkezések alatt is: kizárólag ketten. Éppen számoltam, legalább kétezerszer ültem vele négyszemközt evés közben – többször, mint jó néhány komoly kapcsolatban élő pár – hogy eljuthassunk a felfokozott koncentrációig, hogy másra se gondoljunk a reggelitől kezdve a vacsoráig, csak a forgatókönyvre. A munka abból állt, hogy három-három órát dolgoztunk közösen reggel meg délután, mindig az én szobámban. Lejátszottuk a jeleneteket, improvizáltunk, hozzáírtunk. Volt, hogy egy regényből, volt, hogy „eredeti” ötletből indultunk ki. Aztán én éjjel megírtam a jelenetek első verzióját, amit másnap megbeszéltünk.
Alapvetése volt, hogy a képzeletet ugyanúgy edzeni kell, mint az izmokat. Erre gyakorlatai is voltak. Az egyik, hogy minden reggel elmeséltük egymásnak az éjszakai álmainkat. Ha nem emlékeztem rájuk, ki kellett találnom egy történetet.
Egy-egy ilyen elvonulásból soha nem lett kész forgatókönyv. Kétszer még az is megtörtént, hogy 8-10 napnyi bezárkózás után az égvilágon semmire sem jutottunk. Aztán volt olyan is, mint a Burzsoázia diszkrét bája esetén, amikor két-három hónapos megszakításokkal ötször írtuk át a teljes forgatókönyvet, elejétől a végéig, két egész éven át. Számára ez a közös munka volt a lényeg; és az utána következő szünet. Ő visszament Mexikóba, én Párizsba, és közben minden ott dolgozott bennünk, láthatatlanul. Én egy másik rendezőnek írtam, ő mexikói szobájában meditált egy száraz martini mellett és közben észrevétlenül folyt a munka. Mire újra találkoztunk, már egész más ötleteink voltak, más megoldásaink, máshonnan közelítettünk a könyvhöz.
Ez a tudatalatti munkára hagyatkozás Buñueltől jött; ez az egyik, amit tőle tanultam. Például egy Velázquez- vagy Goya festményen vannak olyan részletek, amik látszanak és vannak, amik nem. És amik nem látszanak, legalább olyan fontosak, mint amik igen. Buñuel számára a film nem csak a látható, hanem a láthatatlan (dolgok) művészete is.
*
Buñuel spanyolul szeretett élni. Mindenekfelett. Lehetett bármi, evés, séta, vagy beszélgetés: ő mindezt – illetve mindent – mindig kizárólag spanyolul. Itt-ott egy-egy francia mondat, de valójában – Spanyolországban is, Mexikóban is – mindig a hagyományaiból szeretett dolgozni.
*
Ő a forgatókönyvíró-váltástól független, saját, belső fejlődésen ment át, 60 évesen teljesen más volt, mint 30 évesen. Az öldöklő angyallal váltott. Robert Benayoun, francia kritikus, Buñuel barátja „szelíd provokátorról” beszél, a társadalom másfajta provokálásáról, mint szürrealista korszakában. Itt már nem olyan agresszív, finomabb eszközökkel, több iróniával, több humorral dolgozik. Valamikor a 60-as években Buñuel és André Breton egyszer összetalálkozott, mire a költő váratlanul sírva fakadt. „Mi baj van?” – kérdezte tőle. „Luis – válaszolt Breton – ma már senkit nem lehet megbotránkoztatni.” Auschwitz, a második világháború és Hirosima után a szürrealista botránykeltés már gyermetegnek tűnt.
*
Nehéz lenne megmondanom, melyik közös filmünkkel vagyok a leginkább elégedett. Képtelenség. Mindegyikkel és egyikkel sem. A legutolsón, A vágy titokzatos tárgyán viszont mindig nagyon meghatódom. Olyasmik vannak benne, amiket maga Buñuel is mondhatott volna. Amikor Fernando Rey megszólal, mintha csak őt hallanám.
*
Ezer alapvető dolgot tanultam tőle, most vegyünk csak kettőt: az első, hogy a képzelet világa határtalan. (Az övé valóban az volt.) Tehát, hogy itt, ebben a valóságos szobában, két-három motívumból kiindulva millió történetet tudunk kitalálni. A „végtelen tér” – ahogy Donoso mondja egy könyvében. De – Dalí „kritikai paranoia”-elmélete szerint is – fontos, hogy a képzeletnek határt tudjunk szabni. A képzelőerő és a képesség, amivel azt kordában tartod: egyaránt nélkülözhetetlen. Önmagában egyik sem elég, vegyíteni kell őket. Számomra – és ezt Truffaut is mondta – Buñuel igazi varázsa a féken tartott képzelet. A másik, hogy Luis szerint az ember képzelete mindig ártatlan. Nem bűnös; a szándék önmagában nem bűn. A mi katolikus neveltetésünk szerint, ha bűnre gondolsz, vétkezel. Nem súlyosan, de mégis: szándékodban vétkezel. Buñuel szerint egy jó forgatókönyvírónak mindennap meg kell ölnie az apját, meg kell erőszakolnia az anyját, és el kell árulnia a hazáját; ha nem teszi, nem jó forgatókönyvíró (illetve regény- vagy drámaíró). A végén még felpuhul és oda jut, hogy gyógyteákat szürcsölget.
*
A csönd: a munka része. Vannak emberek, akik csak beszélnek, beszélnek, beszélnek és nem mondanak semmit…. Luis-szal mindig hosszú csöndjeink voltak. Évszázados csöndek.
*
Buñuel nem szerette, ha Goyával hasonlítják össze, ami pedig gyakran megtörtént, hisz mégiscsak két aragóniairól, két süketről és – ahogy Buñuel mindig hozzátette – két franciabarátról volt szó. Ő mutatta nekem először a „fekete festményeket” a Pradóban, és hát tudjuk, hogy élete első, fiatalkori forgatókönyvét Goyáról írta. Szerintem Goya a spanyol kultúrtörténetben jóval több, mint festő. Kivételesen éles szem, egyedülálló, páratlan tanú, gyakorlatilag elszigetelt jelenség a spanyol festészet történetében. Mert mi is van Goya és Picasso között? Érdekes, kitűnő festők, de akkora formátum, mint Goya, egy sem akad. Másrészt meg, ami a XX. század elején Lorca, Dalí és Buñuel kollégiumi találkozásával létrejött, az talán az egész spanyol kultúrtörténet legfényesebb pillanata. Nem látok még egy ilyen horderejű történést, ami ehhez az elképesztő véletlenhez lenne fogható.
*
Két-három nagyon éles képet őrzök róla. Az egyik, ahogy mexikói házának bárjában – aminek falán a teljes párizsi metróhálózat térképe – Buñueloni-t készít. (Saját koktélját, ami 3 rész gin, 2 rész Carpano Punt e Mes, 1 rész édes Cinzano, jég, narancskarika és egy szem cseresznye. ) A boldogság pillanata. Erre vár reggel óta. És itt van, eljött a perc: végre a barátaival beszélgethet, Tristana nevű kutyájával az ölében. Mélyen belém vésődött ez a kép: Buñuel energiája, kisugárzása, mindent betöltő mosolya, humora.
A másik kép Don Luisról, ami erősen megragadt bennem: ahogy Spanyolország vagy Mexikó útjain gyalogol. Minden nap járnia kellett egyet, egyedül. A gyalogló Don Luis – ízületi problémái miatt végül – enyhén előrebiccent fejjel: egy végtelenül magányos ember alakja. Ez a két ellentétes kép, egyrészt az elragadóan kedves, mosolygós, sziporkázó humorú társasági, másrészt a magányos emberé teljesen belém ivódott, minden részletében fel tudom idézni. Keveset beszélnek a nagylelkűségéről, pedig jóságos, önzetlen ember volt.
*
Nem tudom elfelejteni a szemét, a tekintetét, hiszen húsz éven át ültem vele szemben, ő meg nézett: a híres szemeivel. Az áttetszőség e különös állapotában semmit nem tudtál elrejteni. Ebbe az érzésbe egy kis félelem is vegyült, ugyanakkor biztonságot is adott, mert nem volt miért hazudni, fals dolgokat mesélni, mivel ő mindent tudott és mindent látott. Egy süket ember tekintete. Kitörölhetetlen.
*
Azokból az időkből egy atlétai szigorral vitt kemény élet emléke rajzolódik ki, mert hogy ott ülsz Buñuellel szemben, aki veleszületett jósága ellenére sem csupán azért hívott, hogy jól érezd magad, vagy hogy elnéző legyen veled szemben, az mégiscsak egyfajta kihívás elfogadása volt. Maximális és állandó készenlétet jelentett, mindig a legjobb formádat kellett nyújtanod, mert ha nem, az pillanatok alatt kiderült.
De ebben az emlékben ott a kivételes, semmihez sem fogható találkozás: ahogy ez a spanyol gránittömb napról-napra megnyílt előttem, s ezalatt – egészen az utolsó pillanatig – mindig más, mindig változó, ezerféle tájat volt módom felfedezni benne.
Ha Buñuelre gondolok (ami minden nap, sőt napjában többször is megtörténik), újra és újra csak azt látom, hogy ő az én számomra olyan mester és olyan ember volt, aki a halála után is, a munkámra és az életemre is folyamatosan nagy hatással van. Egy mester soha nem hal meg. Hatalmas segítség tudnom, hogy volt egy ember, aki az életemet – mind a mai napig – alakítja.
Összeállította és fordította: Bácsvári Kornélia
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 08-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14966 |
