Fekete Tamás
Az amerikai bűnügyi irodalom egyik lefélelmetesebb teremtménye francia rendező keze alatt, Nyugat-Afrikában talált életre a vásznon.
Az
1977-ben elhunyt író, Jim Thompson a bűnügyi történeteit sok esetben az
elkövető személyére összpontosítva, legtöbbször őt magát elbeszélővé megtéve építette
fel. A nem csupán tetteiben, de nyelvezetében is kifejezetten nyers és durva
hard-boiled műfaj azon képviselője volt, aki a ponyvák összes jellemzőjével
együtt talán legközelebb áll a szépirodalomhoz – ahogy erre Geoffrey O’Brien
találó elnevezése, a „diszkontboltos Dosztojevszkij” is utal. Több mint 30
évnyi és két tucatnyi regényt felölelő életművének a mai napig csupán töredéke
hozzáférhető nálunk. Az Agave Kiadónál most megjelent, az egyik legfontosabb és
legjobb munkájának tekinthető 1280 fő – egy antológiakötetben megjelent
novellát leszámítva– mindössze a harmadik, magyarul is olvasható regénye, a
film mozibemutatójához igazított Szökésben, illetve a 4 Oscar-díjra
jelölt Svindlerek alapjául szolgáló könyve után.
Elhanyagolása
nem csupán írásai, de filmes szempontból is igazán fájó: miközben már a műfaj
maga is előszeretettel mutatja meg magát a filmvásznon is, Thompson az egyik
legtöbbet adaptált szerző, amihez a bűnügyi zsáner népszerűsége mellett
jelentősen hozzájárult a fordulatokban gazdag történetvezetés, a dialógusok
középpontba állítása, áttetsző karaktereinek tetszőleges kiszínezhetősége, és nem
utolsósorban könyveinek rövidsége miatt is. Neve mindemellett két klasszikus film
stáblistáján is feltűnik aktív közreműködőként; Kubrick harmadik rendezése, az
1956-os Gyilkosság, majd a következő évben bemutatott első világháborús
filmje, A dicsőség ösvényei forgatókönyvén egyaránt dolgozott, sőt,
Kubrick rengeteg hírhedt, soha meg nem valósult filmtervén is. Közülük a Lunatic
at Large munkacímű darab Thompson saját ötletéből, és – állítólag teljesen
elkészült és átadott – szkriptjéből forgott volna.
Thompson
könyveihez ugyanúgy előszeretettel nyúltak az erős szerzői kézjegyű rendezők –
mint Sam Peckinpah, Betrand Tavernier, vagy Michael Winterbottom – mint közép-
vagy épp kifejezetten alsókategóriás, jellegtelen iparosok is, és feltűnően
nagy arányban sikerült viszonylag szöveghű adaptációt készíteni, ami már csak
azért is viszonylag könnyű feladat volt, mert a regények tömörségükkel és
takarékos megoldásaikkal különösen nagy megerőltetés nélkül ültethetők át a vászonra.
Ám bárki állt is a kamera mögé, a legtöbb esetben nem mert igazi azonosulásra
vállalkozni az író feltűnően romlott és mocskos jellemű hőseivel, és különböző
technikákkal igyekeztek szelídebbre hangolni Thomson világát és antihőseit.
Ennek talán legszemléletesebb példája, hogy a Szökésben a kényeskedéssel
igazán nem vádolható Peckinpah által jegyzett első verziója, majd az 1994-es
remake egyaránt levágja a regény utolsó fejezetét. A vágyott menedékről, az
első pillanatban már-már szürreálisan tökéletes El Rey-ről csak a könyv lapjain
derül ki, hogy az legfeljebb a hatóságok elől nyújt menedéket, az emberi
természet és az árulás elől nem. A film viszont megelégedett azzal, hogy
hőseink elindulnak a képzeletbeli birodalom felé.
Az
először 1964-ben megjelent 1280 fő Thompson csúcsteljesítménye, egyben a
12 évvel korábban megjelent A gyilkos bennem él ikerdarabja (utóbbi amúgy
két filmfeldolgozást is kapott, egyet még az író halála előtti évben, egyet
pedig 2010-ben, Michael Winterbottom rendezésében). Mindkét regény főszereplője a törvény felkent
embere, aki egyes szám első személyben számol be sorozatgyilkosságairól, és a pszichózis
elhatalmasodásáról személyiségén. Az 1280 főben a Texas megyei, a címben
jelzett lélekszámú kisváros, Pottsville seriffje az elbeszélő. Nick Corey a
feleségével és annak állítólagos öccsével él együtt a bíróság által nekik
kirendelt lakásban, és napjainak legnagyobb részét az evés és az alvás mellett
a minél eredményesebb semmittevés és be nem avatkozás teszi ki. Ám nyugalma
mégsem lehet teljes; neje nyilvánvalóan viszonyt folytat a sógorával, és
állandóan megaláza őt a bordélyház két stricije. és a beazonosíthatatlan
eredetű belső feszültség eredményeként megszólal egy hang a fejében: „Nick
Corey, menten megbolondulsz ezek miatt a te bajaid miatt, úgyhogy gyorsan
találjál ki valamit.” Ő pedig úgy dönt,
hogy gazember lesz.
Nick
először leszámol az őt állandóan megalázó stricikkel, majd a férje által
rendszeresen bántalmazott szeretője ügyét intézi el, rájön, hogyan szabaduljon
meg feleségétől és annak testvérétől, és még azt is bebiztosítja, hogy a
hivataláért bejelentkező, nála jóval esélyesebb és tisztességesebb ellenfele
végül önként visszalépjen. Mindezeket ráadásul úgy hajtja végre, hogy a
szembenálló feleket időnként egymás ellen játssza ki, saját magáról még a gyanú
halvány árnyékát is elterelve.
Corey
figurájában a leginkább zavarba ejtő, hogy nem csupán ő maga és megszólalásai,
de az elbeszélés közvetlen módja is minduntalan elbizonytalanítja az olvasót.
Helyenként úgy tűnik, mintha maga sem tudná, mit miért tesz, máskor viszont
egészen biztosnak tűnik, hogy egy jó előre, alaposan kigondolt, ördögien
rafinált tervet hajt végre – vagy éppen másokat játszik ki egymás ellen. Corey
így nem csupán a megbízhatatlan narrátor prototípusává válik (hiszen machinációi
közben helyenként már magát az olvasót is a játszma egyik, neki kiszolgáltatott
résztvevőjévé teszi), de a mindentudó elbeszélővel szemben ő éppen a semmit nem
tudó elbeszélő szerepét játssza el. „Nem azt mondom, hogy tévedsz, de azt se
nem, hogy igazad van.” – ez a mondat az, melyet a legtöbbször kiejt a száján,
kisebb-nagyobb megfogalmazásbeli változtatásokkal, de újra és újra visszatérő
módon, már-már mantraszerűen. „Talán nem is ezt gondolom. Talán nem is tudom,
mit gondolok.” – magyarázza aztán egy helyen, hosszabb eszmefuttatásai
egyikében.
Thompson
prózájára és Nick személyiségére is ez a „semmi”-ség jellemző. A regény kevés
igazán őszinte és az olvasói azonosulásra lehetőséget adó pillanatainak egyike,
mikor – egyik közelgő vérfürdőjére felkészülvén – bekukkant szeretője házának
ablakán. „Mert nem az ragadta meg a figyelmemet, amit az ember gondolt volna.
(…) Nem is olyasmi, ami a szobában magában volt. Nem is valami, hanem épp a semmi.
Az üresség. A dolgok hiánya.” Az ürességre való, villámcsapás-szerű rácsodálkozás
önmagában is megrázó, ezt azonban egy olyan gondolatsor követi, melyben
együttérzése az emberiség összes megalázott és megvetett tagjával egyszerre
meglepő és szokatlanul empatikus, még úgy is, hogy tudjuk, erre hivatkozva képes
bármit elkövetni.
Thompson prózáját olvasni olyan élmény, mint
az a whiskey, amit a könyvben rendszeresen és nyakló nélkül vedelnek: a
piszkos, nehéz, mélyről jövő, látszólag olcsó és gyanús eredetű anyagokból
összedobott koktél fogyasztása elsőre kiszámíthatatlan hatással jár, de az
biztos, hogy az íze még másnap is átjárja az ember száját, és hosszú időre
megfekszi a gyomrot.
Thompson
életében két filmadaptáció született könyveiből, halála után viszont Franciaországban
gyors egymás utánban két mozgóképes is feldolgozás készült, méghozzá igen jó
kezű rendezők tálalásában. 1979-ben Alain Corneau vitte vászonra a Hell of a
Woman című regényt, Bűnügyek címmel, 1981-ben pedig az idén
márciusban elhunyt Bertrand Tavernier forgatta le a Nagytakarítást, az 1280
fő alapján. (A hírek szerint pedig készülőben egy újabb verzió is, A
homár és A kedvenc direktora, Jorgosz Lantimosz olvasatában.)
Egészen
ritka az olyan szöveghű adaptáció, mint Tavernier munkája; nem csupán a történet
követi nagyon pontosan az eredetit, de a dialógusok nagy részét is szinte szó
szerint átemelte Thompsontól. Változtatásai azonban nem csupán jelentősek, de épp
a nagyfokú hasonlóság miatt nagyon lényegesek is. A rendező az eseményt térben
és időben is máshová helyezi, nagyon pontosan megnevezve azt: 1938-ban járunk,
nem sokkal a II. világháború kitörése előtt, Francia Nyugat-Afrikában – a
Lucienre átkeresztelt rendőrfőnök kéz a kézben tart az őrület és a pusztítás
felé az őt körülvevő világgal.
A
cselekmény leírására, illetve a dialógusokra koncentráló Thompson műveiben
meglehetősen kevés a leíró jellegű szöveg, így a seriff figurája is sokféle
testet ölthet az olvasó fejében; ám valószínűleg kevesen társítottak hozzá egy
Philippe Noiret-szerű alakot. Tavernier színészválasztásával nem csupán jóval
közelebb hozza a nézőhöz a figurát, de kidomborítja a regényben meglévő humort,
valamint sokkal intellektuálisabbá is teszi. Noiret szájából a regénybeli
mondatok nem pusztán a gonoszság és pusztítás segédigéiként hangzanak, hanem
egy hosszú elmélkedési folyamat keserű konklúzióiként is. Kettejük közül Lucien
az, aki nem csupán elfogadni, de ténylegesen értelmezni is próbálja az őt
körülvevő világot, és ő az, aki megpróbál ebből kitörni. Őszinte, érdeklődő és
védelmező szeretettel fordul egy tanárnő iránt; Tavernier a könyv összes többi
nőalakjához hasonlóan önző, követelőző és csupán testi vonzalmat tápláló Amy
figuráját cserélte le erre a figurára, akinek nem is lehetne semmi keresnivalója
egy Thompson-regényben. Corey-val ellentétben ő tényleg átérzi a cselekedetek
súlyát, és megvillan előtte a szeretet által a megváltás lehetősége, amit
azonban – éppen korábbi tettei miatt – nem tart kiérdemelhetőnek. Hiába vált
számára elérhetővé a vágyott nő, kapcsolatuk csak soha be nem teljesülő esély
marad, emiatt aztán Tavernier filmjének végkifejlete talán még Thompson
regényének konklúziójának is keserűbb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14947 |
