Buglya Zsófia
A budapesti Goethe Intézet „Haza a magasban” vetítéssorozata kortárs filmekkel segít újragondolnunk a haza/Heimat fogalmát.
Az instant kulturális üzenetek korában a budapesti Goethe Intézet Haza a magasban című projektje radikális
komplexitással közelít tárgyához. Vetítéssorozatuk, amelyre a pandémia miatt
online, a Távmozi platformján került sor, egy elvont, történelmileg telített, terhelt,
majd részben kiüresedett fogalmat választ hívószónak, és azt egy Illyés-vers
címébe csomagolja. A kiválasztott négy film igényes elméleti keretbe
illeszkedik, amely legalább akkora hangsúlyt kap a promócióban, mint maguk a
művek.
A
figyelem a haza fogalmára irányul, azt járják körül a projekt apropóján a Goethe
Intézet oldalán megjelent írások. Nádasdy Ádám a Heimat szó etimológiájáról, használhatóságáról,
lefordíthatóságáról ír. Aleida Assmann kultúrakutató (a lengyel Goethe Intézet
számára írott) 2019-es esszéje a haza, mint gondolati konstrukció időben változó
jelentéstartalmát vizsgálja, annak romantikus mítoszától jutva el egy a kortárs
tapasztalatnak jobban megfelelő, pozitív értelmű, sokszínű hazafogalom
megalkotásának időszerűségéig. A film- és kultúrakritikus Georg Seeßlen pedig –
immár kifejezetten a budapesti filmprogram kapcsán – a hazafogalom személyességéről,
illetve személyes tartalom híján annak szükségszerű ideologikusságáról
elmélkedik. Ezek a gondolatébresztő szövegek ráadásul összeolvashatók más
Goethe Intézetek további izgalmas elméleti és művészeti haza-projektjeivel az
elmúlt évekből, Bogotától Új-Delhiig. A budapesti vetítéssorozat voltaképp
ehhez a szélesre nyitott párbeszédhez kínált kapcsolódási lehetőséget négy
aktuális munkával, két játékfilmmel és két dokumentumfilmmel, melyeket négy
egymást követő estén, koncentrált formában láthattak az érdeklődők.
Milyenek
is voltak hát ezek a filmek, amelyeket a haza újragondolandó fogalma kapcsolt
össze? Szerencsére nem illusztratívak, sőt, ha élhetek egy oximoronnal,
megnyugtatóan felkavaróak. A sort Michael Venus Álom (az eredetiben: Schlaf)
című elsőfilmje nyitotta, amely már műfajánál fogva magában hordozza a
felforgatás gesztusát. A heimat-horrorként emlegetett mű a nagy német rengeteg
közepében, egy hegyi szállodában játszódik. Ide érkezik meg a történet két
főszereplője, a visszatérő rémálmait követő Marlene (a klisémentes játékával
ismét lenyűgöző Sandra Hüller), majd nyomában felnőtt lánya, az anyjáért aggódó
Mona (Gro Swantje Kohlhof). Szezonon kívül vagyunk. A Sonnenhügel hotelben,
ahol láthatóan évtizedekkel ezelőtt megállt az idő, az üzemeltetőkön kívül egy
lélek sincs – élő lelkek legalábbis alig. Annál inkább kísért a múlt, és ehhez
a múlthoz rejtélyes módon a két nőnek is köze van. Bizonyos értelemben a
gyökereikhez találtak vissza, „hazatérésük” azonban cseppet sem otthonos, hanem
traumatikus élmény, a szó testi és lelki, transzgenerációs értelmében egyaránt.
Meghökkentő,
ám annál találóbb felütés, miután a programban ez az egyetlen alkotás, amelyik konkrétan
reflektál a heimatfilm műfajára, az pedig, német filmekről lévén szó, a téma
kapcsán nehezen megkerülhető. Ebbe a kategóriába napjainkban persze már sok
minden belefér – elég csak arra gondolnunk, hogy néhány éve Török Ferenc 1945 című filmje nyerte a Der neue
Heimatfilm (Az új heimatfilm) fesztivál fődíját. Az 1988-as alapítású
freistadti (felső-ausztriai) filmfesztivál itt azért is érdemes az említésre,
mert jól szemlélteti a heimatfilm-fogalom alakulását. Neve természetesen nem az
ötvenes évek derűs-romantikus szórakoztató filmjére, hanem ellenkezőleg, a
hatvanas-hetvenes évek német újfilmjének, illetve a hetvenes-nyolcvanas évek új
osztrák filmjének önreflexív, nemzeti illúziókat kikezdő tendenciáira utal; programjának
gazdagsága viszont már inkább arról árulkodik, hogy az új-heimatfilm kreatívan
alkalmazott kategóriájába ma lényegében minden, az otthon témájára kritikusan reflektáló
játék- és dokumentumfilm belefér. Ebben a tág értelemben a Goethe-program
valamennyi alkotása neo-heimatfilm. Michael Venus rendezése azonban ennél direktebben
kapcsolódik magához a műfajhoz, ugyanis a klasszikus heimatfilmek antitézisét
alkotja meg.
Az
ötvenes évek rendkívül népszerű német és osztrák heimatfilmjei – a nyilvánvaló
turizmusélénkítő funkció mellett – mindenekelőtt felejteni engedték
közönségüket. Az olyan filmekben, mint az 1954-es Echo der Berge/Der Förster vom Silberwald (A hegyek visszhangja/A silberwaldi erdész) nyoma sem volt a háború
traumájának vagy a jelenkor politikai, társadalmi konfliktusainak. A vidéki táj
időtlen szépségében a természettől amúgy elidegenedett hősök nemcsak az igaz
szerelmet találták meg, hanem a múlt, a hagyomány, a család örök értékein
keresztül jobbik énjüket is. A Schlaf
hősnői ehhez képest traumatikus élményeket szereznek ebben a kétarcú, a romantika
és az expresszionista film fantasztikus történeteinek motívumkincsét
(holdkórosokat, gazdájuk ellen lázadó végtagokat, megelevenedő holtakat) idéző
világban. Megtapasztalják, hogy ember és természet, illetve jelen és múlt kapcsolata
merőben diszharmonikus. A film, habár a horror hatáselemeivel él, összességében
mégis inkább bizarr-elgondolkodtató, mint félelemkeltő.
Érdekes
módon zsigeribb szinten hat a válogatás másik fikciós alkotása, a mongol-német
koprodukcióban készült, minimalista Fekete
tej (Schwarze Milch), amely attól
izgalmas, hogy a cultural clash konfliktusát egyetlen szereplő lelkében képes érzékeltetni.
Főszereplője, Wessi – a filmet rendezőként is jegyző Uisenma Borchu
alakításában – Németországból tér vissza szülőföldjére, a mongóliai sztyeppékre,
ahol nővére (a szintén beszédes nevű Ossi) és távolabbi rokonsága él. Wessi,
habár úgy tűnik, otthonosan illeszkedik vissza a nomád –
motorizált-telefonizált, mégis archaikus (közösségi, természetközeli,
rítusokkal átszőtt) – világba, mintha mégsem tudna kapcsolódni. Viselkedése talányos:
néha szemlélődő, máskor intuitív-invazív, mintha egy átutazó nyugodt
kívülállása és a gyökértelen ember kétségbeesése vibrálna benne. A nő érzéki
tapasztalatokat gyűjtő működését nővére kiszámíthatóbb karaktere ellenpontozza,
érdekes fénytörésbe állítva a két kultúrához kapcsolódó sztereotípiákat. A Fekete tej így a címéhez méltóan a
feloldhatatlan ellentmondások filmjévé válik. A nézőt nemcsak a helyi kultúra
kódjainak hiányos ismerete tartja állandó bizonytalanságban, hanem a nagy
kihagyásokkal felépített elbeszélés is, amely megfoszt minket attól, hogy mélységeiben
megértsük Wessi motivációit.
Ebben
a munkában is felsejlenek önéletrajzi elemek, de a személyesség igazi kockázatát
az összeállítás két dokumentumfilmje, illetve azok alkotói vállalják, akik saját
családjuk titkaiba, érzelmi és gondolatvilágába engednek bepillantást. Thomas
Heise A haza időből álló tér (Heimat is a Space in Time) című, közel
négyórás alkotása – 2020 legjobb német dokumentumfilmje – meditatív kollázs,
amely hangban a múlt libabőrösen személyes lenyomataiból, a képek síkján pedig
tájak/helyek/nem-helyek hosszan kitartott, személytelen képeiből áll össze. Az irodalmi
szövegként ható levelekből, naplójegyzetekből száz év megélt történelmi tapasztalata
rajzolódik ki. A teret, amelyet a kamera bejár, csak ezek a tapasztalatok,
valaha megélt vágyak és remények teszik emberléptékűvé, otthonossá. Janna Ji
Wonders filmje, a Mindörökké Walchensee
(Walchensee Forever) viszont egy személyes
jelentéssel bíró hely körül forog, noha szereplői Kaliforniától Indiáig
bejárják a világot. A Walchensee partján álló családi kávéház a centruma annak
az archív amatőr felvételekből, interjúkból, majd az ezekkel szembesítő beszélgetésekből
szőtt, a maga többszólamúságában kibomló családtörténetnek, amely szintén
felöleli a századot, ezúttal női szemszögből. A figyelem terápiás erejéről is
mesélő alkotás, amelyet nemrég a BIDF közönsége is láthatott, a 2020-as
Berlinalén debütált: az új német filmeket bemutató Perspektive Deutsches Kino szekció
díját nyerte, amely a kurátori koncepció szerint tavaly épp a heimatfilm tágan
értelmezett fogalma köré épült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14944 |
