Gerencsér Péter
A nosztalgikus, megbocsátó történelemszemlélet után az elmúlt évtizedben a cseh film egyre nyíltabban kommentálja az aktuális közügyeket.
Tavaly
februárban a budapesti Cseh Filmkarneválnak még sikerült betömörödnie a mozikarantén
elé, a vírushelyzet miatt idén, április 14–18. között viszont már csak online
tudták megrendezni. Nem múlhatott el a programsorozat a politika belekontárkodása
nélkül, „természetesen”. Újabban az egész régióban megint terjed az a járvány,
hogy az éppen regnáló hatalom mindinkább szeretné fegyelmező mutatóujjával
kontrollálni a kormánykritikus megszólalásokat, éppen úgy, ahogyan azt egykor
Jiří Trnka A kéz (1965) című nevezetes animációs filmjében láthattuk.
Történt ugyanis, hogy az Öregfiúk (Staříci, 2019) két
rendezőjének, Martin Duąeknek és Ondřej Provazníknak a
magyar nézőkhöz címzett videóüzenetét, melyben Duąek a „Ban Orbán!” („Tiltsátok
be Orbánt!”) feliratot festette a falra, a cseh külügyminisztérium azzal az
ürüggyel tiltotta le, hogy nem szabad az aktuális hatalom bajszát megcincálni.
Így aztán szájkarate után a videót csak a felirat kiblőrözével mutathatták be.
Mindenesetre nem csinálhattak volna jobb reklámot a filmnek a videó miatti
cenzúrával, mely ironikus – vagy abszurd – módon illusztrálja is az Öregfiúk
disszidenseinek keserű mondanivalóját.
A
fesztiválon vetített öt mű alapján a kortárs cseh film egyre intenzívebben és
leplezetlenebbül reflektál aktuális politikai eseményekre. A bársonyos
forradalom utáni uszkve másfél évtizedben pontosan azért, mert torkig voltak az
atyáskodó sztálini mutatóujjakkal, tartózkodtak a rendezők a közvetlen
politikai kommentároktól, és a 20. századi történelmet is döntően megbékélő
nosztalgiával közelítették meg. A 2010-es években viszont a megbocsátás helyett
a haragos számonkérés izmosodott meg, ami Juraj Herz utolsó játékfilmjében, az
ún. „odsun”-nal, a németek 1945 utáni erőszakos kitelepítésével foglalkozó Habermannban
(Habermannův Mlýn, 2010) vagy Jan Hřebejk jelenorientált kortárs
munkáiban egyaránt tetten érhető. Az autoriter tendenciák hatására az évtized
végére az az összes V4 országban felerősödött a mai közügyek nyíltabb filmes
reflexiója, amit a lengyeleknél többek között Az Ő nevében… (2013) és a Corpus
Christi (2019), a szlovákoknál az Emberrablás (Únos, 2017) és
a Disznó (Sviňa, 2020), a magyaroknál pedig a Békeidő
(2020) vagy a Zárójelentés (2020) fémjelez. Az aktuálpolitikai
kontextust a közép-európai rendezők a rendszerváltás után igyekeztek zárójelbe
tenni vagy stilizálni, amit plasztikusan fejezett ki a „Ki a pöcs az a Nagy
Imre?” korszakleírónak mottónak is beillő mondat a Moszkva térben. Az
utóbbi évtized tapasztalata viszont megint az, hogy a politikával való
foglalkozás nem szabad választás kérdése, mert akkor is bemászik az ablakunkon,
ha ajtót mutatunk neki.
A
filmkarnevál nyitódarabja Slávek Horák második játékfilmje, a hřebejki
nosztalgiafilmnek sokban adózó Havel (2020) volt, amely a cseh
drámaíróból és politikai ellenállóból lett csehszlovák, illetve cseh elnök
disszidens éveit dolgozza fel. Beszédes, hogy a csehek mellett a lengyeleknél
is készült életrajzi film rendszerváltó személyről (Wałęsa – A remény embere,
2013), és aktualizáló apologetikus szándéka miatt szintén ide sorolható a
szlovák Dubček (2018), Magyarországon viszont nem készült, mert eleve
nincs esély egységesítő karakterre. A Havel témája tálcán kínálta a
történelmi filmek egyik alapvető társadalmi funkcióját, a nemzetépítő és okítói
szerepet, hogy a fiatalabb generációban is tudatosítsa: Václav Havel nem
pusztán egy repülőtér neve. Horák azonban a cseh kultúra vízjele, az antihős
hagyomány felől közelített hozzá, nála Havel nem szoborszerűen merev ideál,
hanem esetlen, édes pofa, aki azt is bátortalanul mondja ki, hogy „ty vole”
(te, barom). Hétköznapi figuraként, emberi gyengeségeivel együtt ábrázolja, aki
csapja a szelet a nőknek, megcsalja a feleségét, az utcán pisil Dubčekkel
együtt – ami a politikusokat szenteknek tekintő Magyarországon már-már
blaszfémikus ábrázolásnak számítana. (Mondjuk az, hogy Dubčeket itt is Adrian
Jastraban játssza, mint a Dubčekben, kissé second-hand megoldás.) Havel,
bár „rühellé a prófétaságot”, azzal válik
hőssé, hogy nem alkuszik meg a rendszerrel, még ha a börtönben emiatt meg is
vonják tőle a gyógykezelést (és itt nyilván eszünkbe se jut Navalnij).
Ugyanakkor Slávek Horáknak, ha már bevallottan közérthető filmet akart
készíteni, érdemes lett volna didaktikai célból jobban felrajzolnia a
kontextust, mert olyan nézőt feltételez, aki birtokában van a történelmi
ismereteknek. A járatlan néző számára nem biztos, hogy egyértelmű, miért tűnik
el a Charta ’77 szóvivője, a filozófus Jan Patočka (a börtönben a vallatás
során meghalt), vagy hogy ki az a Pavel Landovský
(emigrációba kényszerített színész), ahogyan a The Plastic People of the
Universe underground zenekarnak az értelmiségiek elleni perben játszott
szerepe is kifejtetlen. Zseniális az ötlet, hogy a film egy-egy pontján Havel
színházban képzeli magát, ami nemcsak a haveli abszurd színházra, hanem a
kirakatperek abszurd politikai színházára is utal, csakhogy ezek a betétek
esetlegesek, kidolgozatlanok, aminek folytán a Havel nem éri el Horák
előző filmjének, a Házi gondozásnak (2015) a szintjét.
Szintén a
disszidenseket helyezi tengelyébe és Havelnek A hatalom nélküliek hatalma (1978)
című nevezetes esszéjét fordítja ki a provokációra mindig kapható Martin Duąek
Provazníkkal közösen rendezett filmje. Az Öregfiúk fekete komédiába
oltott politikai thriller, némi road-movie-s műfaji képlettel. Amíg az
1990 utáni cseh nosztalgiafilm elnézően, megbocsátóan tekintett a múltra, ez
nagyon nem. A történelmi felelősséget és az igazságtétel hiányát dühösen
számonkérő tendenciákhoz csatlakozik a történetével, amely szerint az
emigrációba kényszerített Vlasta a jelenben öregemberként tér vissza
Csehországba, hogy felkutassa Václav Mrázt, azt a személyt, aki a kommunista
érában politikai okokból börtönbe juttatta, és hogy elégtételként végezzen
vele. Vlasta nem lesz Michael Kolhaas, bosszúja egyetlen embert érint, de az Öregfiúknak
azok a filmek, a Dögkeselyű (1982) és a Vorosilov mesterlövésze
(1999) az előképei, melyek azt tárgyalják, hogy Kelet-Európában a rendvédelmi
szervek korruptak és működésképtelenek, ezért az áldozatok kénytelenek az
önbíráskodás eszközéhez nyúlni. A cseh szerzőpáros szatirikus humora abból az
asszimmetriából fakad, hogy egy mozgáskorlátozott, kerekesszékhez kötött
vénember, aki még a saját fenekét sem tudja megmosni, válik akcióhőssé,
gyengesége, erőtlensége és lassúsága viszont szemben áll a hollywoodi
akciófilmes modellel. Ugyanakkor a film nem képes végig egyensúlyban tartani a
fekete komédiát és a tragédiát, a befejező etap már vegytiszta thriller,
melyből eltűnik a humor.
A gyengék
hatalma mutatkozik meg Radovan Síbrt Zenétől hajtva (Postiľeni
muzikou, 2019) című dokumentumfilmjében is, amely a sérült emberek alkotta
The Tap Tap zenekart követi. A film a testi és szellemi fogyatékkal élőkkel
szembeni előítélek lebontásán dolgozik azzal, hogy elkerüli a sajnálatra
pályázó „pozitivitáspornót”, és ehelyett a zenekar tagjainak életerejét,
elképesztően kegyetlen öniróniáját domborítja ki, amivel kifigurázzák, ezzel
pedig eljelentéktelenítik a velük kapcsolatos sztereotípiákat. A regnáló cseh
elnök, Miloą Zeman is kap egy oldalvágást, akinek – miután a fogyatékosok
szegregációjának szükségességéről papol a tévében – az együttes aktuális
mókamikije, Láďa azzal szúr vissza, hogy „köztársasági elnökünk egészsége
láthatóan nem a legjobb”. (A sors fintora, hogy cukorbaja miatt Zeman azóta
szintén kerekesszékbe kényszerült.)
Petr Zelenka,
a pálya e régi motorosa keményen aktuálpolitizáló dolgozattal jelentkezett,
amely a vírus miatt 2020. február 6-tól csak néhány hétig futhatott a cseh mozikban.
A Drónpilóta (Modelář, 2020) egyrészt a Havel párja, mivel
egy „disszidenst”, de egy kortárs politikai aktivistát állít a középpontba,
másrészt pedig az Öregfiúk ikertestvére, amennyiben politikai krimiként
az ellenállás lehetőségeit veszi számba a tiltakozástól a terrorizmusig. A
Svěrák-féle Sötétkék égboltban (2001) debütált Kryątof Hádek alakította
Pavel idealista módon harcol a korrupció ellen a társadalmi igazságosságért,
ahol a graffiti és a drón a gyengék fegyvere. A meglepően nyíltan Bush- és
Zeman-ellenes munkában Pavel eleinte csatlakozik az „Igazságosság” jelszavával
kampányoló elnökjelölt, Zavadil csapatához, ám miután világossá válik számára,
hogy egy újabb hataloméhes képmutatóról van szó, Pavel számára csak a magányos
harc marad. A megalkuvás nélküli ellenállás pedig 2020-ban is csak halállal
végződhet.
A
filmfesztivál zárófilmje a koncepciós perben elítélt cseh gyógyász, Jan
Mikoláąek élete inspirálta életrajzi dráma, a Sarlatán (©arlatán,
2020), amely a transznacionális lengyel rendező, Agnieszka Holland sokadik cseh
filmje a Jánoąík (2009) és az Olthatatlan (2013) című HBO-sorozat
után. A fakó színekkel dolgozó, flashbackkel teli politikai thriller az ötvenes
évek filmet ötvözi a melegfilmmel. A Jant alakító Ivan Trojan az Árnyékban
(Ve stínu, 2012) című thrillerrel tette le a névjegyét az ötvenes évek
filmekben, mostani fiatalkori alteregóját fia, Josef játssza. A csodadoktor
hasonlóan kommunistaellenesként tételeződik a hatalom szemében, mint Béres
József a szintén 2020-ban bemutatott A feltalálóban (2020), ám mindkét
film csak középszerűen tudta felmondani a leckét.
A Sarlatán
az idei Cseh Filmkarnevál öt filmje közül a harmadik, amely tragédiával
végződik, és e filmes charta áthallásai alapján a mai ellenállók helyzetét az
egykori disszidensek szelleme lengi be. Václav Havel A hatalom nélküliek
hatalma című esszéjét azzal kezdte, hogy „Kelet-Európát kísértet járja be,
melyet Nyugaton disszidens gondolkodásnak neveznek”. A történelem ugyanazt
viszi színre. Először tragédiaként, és úgy néz ki, másodszor is.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 46-48. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14941 |