Gelencsér Gábor
Mindent tudott, amit egy színésznek tudnia kell. A magyar filmművészet háború utáni újjászületése elképzelhetetlen nélküle.
Távol áll tőlem, hogy írásaimban személyes hangot üssek meg, most mégis kivételt
kell tennem, hiszen ennek a vázlatos áttekintésnek az alanya is kivételes, az
udvariatlannak ható címadás pedig magyarázatra szorul. Körülbelül tíz évvel
ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy a Vígszínház Házi Színpadán, talán a
Színházak Éjszakája program keretében beszélgethettem Törőcsik Marival.
Természetesen igen meg voltam illetődve. Előtte a színészbüfében ültünk le, s
én zavartan megkérdeztem, hogy szólíthatom a közönség előtt. Mire egyik
jellegzetes megszólalási módján (mert hogy rengeteg volt neki), magas fekvésű
fejhangon felcsattant: nehogy művésznőzni merjem, hanem csak egyszerűen „Mari”.
Lássuk hát, mit adott Mari a magyar filmnek (hogy mit adott a magyar színháznak,
tévé- és rádiójátéknak, előadóművészetnek, arra itt és most nem tudok kitérni)!
Milyen ívet rajzol meg az a kereken 100 film (a másik közel 100 alakítás tévés
szerep), amelyben 1955 és 2017, vagyis több mint 60 éven át játszott. Legutolsó
filmszerepe 2020-ban valójában már csak gesztusértékű volt Végh Vozó Zoltán a Psycho 60. születésnapja alkalmából 60
színésznővel újraforgatott zuhanyjelenetében, de micsoda nagyvonalú, bátor
gesztus a 85 éves művésznőtől, akarom mondani Maritól, akitől sosem állt távol
a bátor kísérletezés. Egész pályafutása során újabb és újabb rendezőgenerációk
ihletője, szellemi partnere maradt, Fábri Zoltántól – hogy egy Fábri-tanítványt
említsek – Janisch Attiláig. Rendkívül sokféle rendezővel, változatos műfajú és
stílusú filmekben szinte minden karaktert eljátszott. Volt drámai és naiv,
cserfes és tépelődő, merev és szenvedélyes, vibrálóan élénk és ólmosan fáradt.
S ami egy színészi pályán egyáltalán nem magától értetődő: valamennyi életkort
eljátszott a „kölyöktől” (Szemes Mihály azonos című 1959-es filmjében) a halál
előtt álló, titkot őrző nagyszülőig (Mészáros Márta Aurora Borealisában alakított szerepe méltó búcsú volt). Mi
lehetett ennek a titka? Elsősorban az Isten adta tehetség, de talán feltárható
egy objektívebb körülmény, a magyar filmművészet második világháború utáni
újjászületése, amely nélkül ugyanannyira nem képzelhető el Törőcsik Mari
filmszínészi pályafutása, mint ahogyan a magyar film sem képzelhető el nélküle.
Az alábbiakban az életmű filmtörténeti hátterét próbálom vázlatosan
áttekinteni.
A kezdetek
Az első filmszerep, a Cannes-i bemutató miatt rögtön nemzetközi
elismertséget jelentő (a fiatal Truffaut dicséretét kivívó) Körhinta, ha nem egyedüli alkotásként
is, hiszen ott van körülötte 1954–1955-ből a Liliomfi (Makk Károly), a Simon
Menyhért születése (Várkonyi Zoltán), a Budapesti
tavasz (Máriássy Félix), a Gázolás (Gertler
Viktor), valóban a magyar film újjászületését jelenti a szocialista realizmus
sötét évei után. Törőcsiket még főiskolai hallgatóként, 20 évesen hívja meg
Fábri Zoltán a szerepre. Életkorából adódóan – és filmbeli partnereivel, Soós
Imrével és Szirtes Ádámmal ellentétben – neki nem kellett sematikus darabokban
közreműködnie: az ilyesfajta filmek világához legközelebb álló, a dunaújvárosi
vasműben játszódó Kölyök (1959) már
jóval oldottabban viszonyul a termelési filmhez, így a könnyed szerelmi románc
legyőzi a súlyos nehézipari környezetet, nem kis mértékben Törőcsik már-már
szemtelennek, sőt akár lázadónak, felforgatónak minősülő játékossága,
szabad(os)sága révén. A Körhinta,
majd az újabb Fábri-film, az Édes Anna
(1958) címszerepe a parasztlány karakterével azonosítja a színésznőt, noha ez
már a kezdeteknél sincs így. Később is megfigyelhető ilyesfajta skatulyázás,
például a spleenes, keserű, fáradt, megtört középkorú asszony szerepkörébe,
amely szintén nem felel meg az igazságnak; a filmes életmű áttekintésekor
ezeket a félreértéseket is érdemes tisztázni. A Körhinta és majd még inkább az Édes
Anna ugyanakkor rögtön megfogalmaz egy valóban az egész pályafutást
végigkísérő vonást: a karakterek belső erejét, határozottságát, öntudatát.
A törékeny alkatú, rendkívül sokszínű színésznek, ha van „skatulyája”,
alakításainak állandó eleme, akkor az a belső tartás. A szerepformáláson túl
mindez kihat Törőcsik Mari nem jelentéktelen szellemi magatartására is a
Kádár-korszakban és a rendszerváltást követő években. Nem volt politizáló
alkat, rövid ideig vállalt kisebb-nagyobb vezetői, érdekképviseleti
megbízásokat, a függetlenség, az autonóm gondolkodásmód, a szuverenitás, s a
mindezt tápláló belső erő azonban áthatotta művészetét és attól
elválaszthatatlan személyiségét. Ebben legfőbb támasza, magánéletében is
leghosszabb kapcsolata, Maár Gyula volt, akinek filmjeiben is természetesen
ilyen karaktereket alakított (Prés,
1971; Déryné, hol van?, 1975; Teketória, 1977). S fontos adalék
mindehhez az olyan művészhez fűződő szoros, baráti viszony, mint Pilinszky
János. E belső erő tehát már a Körhinta-béli
alakításából kitűnt: Pataki Mari egy darabig követi a rámért sorsot, engedelmeskedik
apjának, ám amikor anyja életében kirajzolódik előtte a jövője, fellázad és
elrohan otthonról, mire apja egyenesen a fejszét hajítja utána. S ez a kemény,
dacos akarat ott van a táncjelenet végén, a ziháló, kihevült lány arcán, szinte
a (női) test zsigeri lázadásaként. Rejtettebben, kimondatlanabbul fogalmazódik
mindez meg Édes Anna-alakításában. Talán nem túlzás azt mondani, hogy
Kosztolányi remekléséhez Törőcsik szerepformálása közelebb hatol, mint Fábri
rendezése (ami nem vonja kétségbe színészválasztási és -vezetési tehetségét).
Amíg Fábri igyekszik megmagyarázni Anna tettének lélektani hátterét
(mindenekelőtt az expresszív rémálomjelenetekben), addig Törőcsik semmibe
révedő „kifejezéstelen” tekintete azt szólaltatja meg a regényből, ami a
lényege: az emberi lélek kiismerhetetlenségét.
A belső erő ugyanakkor igen sokféle karakterben szólal meg, már rögtön a
pálya elején. Hiszen látjuk őt elnyomott fiatalasszonyként vagy szerelmes
lányként munkáskörnyezetben is a Külvárosi
legendában (Máriássy Félix, 1957) és a Vasvirágban
(Herskó János, 1958). Különösen az utóbbi fontos pillanat a pályán, hiszen az
addigi szende csábítóból itt kihívó fruska lesz, aki az első éjszakán odaadja
magát a jóképű munkásfiúnak, s ugyanilyen erkölcsi könnyedséggel hozza meg
immár morálisan valóban elítélhető döntését, amikor szerelmével szemben a
jómódú vállalkozó kitartottja lesz. Az ártatlan szende mellett tehát már a
korai években megjelenik a démoni vamp karaktere, mely színt talán kevésbé szoktuk
társítani Törőcsik Mari színészi palettájához. Kiváltképp figyelemreméltók azok
az alakítások, amelyekben a játékos, kissé szeles csitriből érett nővé válik:
átéli a csábítás komolyságát, megerősíti a kapcsolat, így férfipartnere
számíthat rá, hozzá kötheti jövőjét. Ezt látjuk romantikusabb hangszerelésben
Fehér Imre Gyalog a menyországba
(1959) című filmjében, az elsőfilmes Latinovits Zoltán partnereként, vagy a
drámai Elveszett Paradicsomban, Makk
Károly 1962-es Sarkadi-adaptációjában. Különösen Mira karakterének íve lenyűgöző
a szertelen gyerekességtől a film végi egyszerű és átható, több hangon felcsendülő
szerelmi vallomásig, az ötször elismételt „Nagyon szeretlek!”-ig.
Kiábrándult asszonyok
Különös módon még alig harminc éves, de gyorsan megtalálják a csalódott,
megfáradt, kiábrándult asszonyszerepek. Ezt a karaktert hordozza leghosszabban,
ilyesfajta szerepeket formál meg legtöbbször, a legnagyobb szakmai sikereket is
ezekkel aratja, így nem csoda, ha Törőcsik Marit ilyennek látjuk: törékeny, ám
erős asszonynak, akin súlyos nyomokat hagyott az élet, teste hajlott, haja
lompos, arca fáradt, s ha mosoly jelenik is meg rajta, abban van valami lemondó
szkepszis – ám mindennek ellenére nem adja fel, talpra áll, küzd tovább, annak
a mély belátásával, hogy ez az élet, voltaképpen ez a lényege, „e küzdés maga”.
Törőcsik karakterei mindennek egzisztenciális léptékét képesek felmutatni, ám
oly módon, hogy azok nem függetlenek a korszak társadalmi folyamataitól. Az
egyes szerepek nyilván közvetlenül is felvetik ezt a kapcsolatot, hiszen a Csend és kiáltásban (Jancsó Miklós, 1968)
a Tanácsköztársaság bukása utáni rezsim szótlan alattvalóját, a Szerelemben (Makk Károly, 1970) egy koncepciós
per áldozataként elítélt férfi feleségét, a Présben
egy jobboldali militáns politikai szervezet alkalmazottját, a Szerelmem, Elektrában (Jancsó Miklós, 1974)
pedig az elnyomás elleni örök lázadó kérlelhetetlen alakját formálja meg. De
számos esetben elvontabb, költőibb a szerep kontextusa, főképp a Maár
Gyula-filmekben (Déryné, hol van?, Teketória, de a Prés parabolikus formájában is erős az elvonatkoztatás).
Mindazonáltal Törőcsik Mari életművét átívelő „metaszerepébe” beleláthatjuk az
ötvenes években induló szocializmus történetének társadalmi dinamikáját az
öntudatra ébredéstől a lázadáson át a csalódásig, a rezignált elfogadásig és
végül a „csakazértis” kiállásig. S ehhez jól illeszkednek az egyes időszakok, a
rövidebb öntudatra ébredő és lázadó periódustól a kiábrándulás rögtön 1956
után, de legkésőbb 1968-tól beálló hosszú szakaszáig. Ha erőltetettnek tűnik e
párhuzam – talán valóban az –, akkor annak az alakítások mélysége – és
természetesen a filmek összetettsége – az oka, hogy tudniillik a társadalmi-történelmi
tapasztalatból merítő élmény nem marad provinciális, hanem általánosabb,
lételméletibb szintre emelkedik, világ- és emberképet alkot – a 20. század
második felének Magyarországán. A világkép a rendezőknek köszönhető, de az
emberkép jórészt az olyan színészeknek, mint amilyen Gábor Miklós, Latinovits
Zoltán, Darvas Iván – és nőként egyedülálló módon Törőcsik Mari volt.
A szomorú sorsú, ám azt emelt fővel viselő asszonyalakokat Zolnay Pál Négy lány egy udvarban (1964) című,
fiatal vidéki pedagógusokról szóló filmje indítja el, amelyben a Törőcsik
alakította karakter számára csillan fel egy, a reménytelen élethelyzetéből kiutat
mutató, ám végül megalázó csalódással végződő kapcsolat lehetősége. A hatvanas–hetvenes
években a melodrámai mintázatú szerelmi történetek is lehangolóbbak,
komorabbak, szürkébbek; agyonnyomja őket a politika és az abból fakadó
kilátástalanság (Rényi Tamás: Sikátor,
1967; Kézdi-Kovács Zsolt: Mérsékelt égöv,
1970), s már nem is mindig szerelemről, új kapcsolatról van szó, hanem özvegységről
(Mészáros Márta: Holdudvar, 1968), a
háborúban elvesztett fiú utáni reménytelen várakozásról (Gyöngyössy Imre: Várakozók, 1975).
Az egzisztencialista színezetű krízisbe hajló drámák esszenciális darabja a
Déryné, hol van? és a Teketória című ikerfilm: ez előbbi egy
létező történelmi szereplő, az utóbbi egy kortárs fiktív karakter sorsán keresztül
beszéli el a feleslegességérzet, a lét peremére szorultság és az onnan való visszatérés nagyívű lelki folyamatát. Maár Gyula
mindkét filmben rendkívül bátor modernista stilizációval tud kilépni egyrészt
az életrajzi, másrészt a lélektani film kliséjéből. A stilizált világhoz mérten
rendkívül stilizált lesz Törőcsik Mari játéka is: szinte szavalja a
dialógusokat, amelyek nem véletlen dramaturgiai megfontolásból jóval inkább
monológok. Törőcsik – Latinovits-csal ellentétben – kevésbé volt jelentős
versmondó; Pilinszkytől is csak néhányat szavalt el. A Déryné…-ben viszont mintegy költőien beszél és él (a forgatókönyvet
Déryné naplója alapján Pilinszky írta); nem tud és akar elszakadni ettől, s
visszavonulni férje polgári életébe (a valódi Dérynével ellentétben), hanem
örökké megmarad művésznek. S művészetté szublimálódik a Teketória negyvenéves asszonyának életválsága, legalábbis a film
önreflektív zárlata szerint, amikor is az összefoglaló nagyjelenetet forgató
stábot is látjuk Törőcsik karaktere körül.
A Teketória azon ritka művek
egyike a magyar film történetében, amelyről lehámlik a társadalmi kontextus – a
Szerelem viszont azok sorába tartozik,
amelyben a politikai motivációjú konfliktus képes örökérvényű jelentést kapni.
S ebben Déry Tibor két elbeszélése, Makk Károly rendezése, Tóth János operatőri
munkája mellett meghatározó szerepe van a színészhármasnak, Törőcsik mellett Darvas
Lilinek és Darvas Ivánnak, akik intim rajzolatú alakításukkal jelzik, hogy a
szereplők bensőséges szeretetkapcsolatát a még oly kegyetlen külvilág sem
kezdheti ki. Ebben a filmben Törőcsiknek még a passzázsjelenetei is súlyosak:
ahogy a villamosra ül, ahogy a régi villához közeledve hátratekint, ahogy
mielőtt belépne a szobába, megrázza magát, rendezi vonásait és mosolyt erőltet
arcára: „Kézit csókolom, Mama!”
A nehéz terhet hordozó női alakok mellett, amelyek kétségtelenül
meghatározzák Törőcsik filmszerepeit a hatvanasoktól egészen a kilencvenes
évekig, ne felejtkezzünk el az egyéb, ettől élesen eltérő karakterekről sem,
mivel ezekből is akadt már a hatvanas évektől jónéhány. A drámaibb szerepek a
szerzői filmekben találják meg, de a hatvanas években és a hetvenes évek
elején, amikor még a szerzői és műfaji film aránya kiegyenlített volt, számos
műfaji filmben is remekelt. Így szatírában (Gertler Viktor: És akkor a pasas…, 1966), századfordulós
kosztümös vígjátékban (Dömölky János: Jaguár,
1967), krimiben (Hintsch György: Kártyavár,
1968), bűnügyi drámában (Szőnyi G. Sándor: Jó
estét nyár, jó estét szerelem, 1972). Ezekben alkalmanként radikálisan
kiléphet a már-már merevnek tűnő szerepsémából (a Kártyavárban nyugaton élő gazdag örököst alakít szőke parókában), máskor
az ismerős karaktert helyezi új kontextusba (a Jó estét nyár…-ban nyúzott munkáslányként kerül a lányokat csábító
szélhámos hálójába, s ő lesz az, aki feljelenti a fiút). De a vígjátéki vagy
szatirikus hangú szerzői filmekben is emlékezetesek az alakításai, így az Egy őrült éjszaka (Kardos Ferenc, 1970)
magabiztos, felsőbb körökben forgó kádereként vagy az N. N. a halál angyala (Herskó János, 1970) vagány taxis Nusijaként.
Komikaként is bátor szerepformáló, élénk, harsány színekkel dolgozik, főleg, ha
egy-egy félnótás karakter megformálása erre lehetőséget kínál. A Volt egyszer egy család (Révész György,
1972) vidéki rokonaként mindent a feje tetejére állít egy amúgy is összeomló
világban, a Macskajáték (Makk Károly,
1974) Egérkéjeként pedig kétségbeesetten nyávog. S ezek az alakítások, mint
látható, a hatvanas–hetvenes évek fordulójának néhány évéhez köthetők, köztük a
korábban felsorolt drámai szerepekkel.
Ezen a ponton érdemes egy pillanatra kitekinteni a filmekből. Törőcsik
elfogadott színészi karakterében a legnagyobb változást ugyanis nem
filmszerepei hozzák, hanem az előadóművészet, nevezetesen a sanzonéneklés.
Ráadásul ezt az arcát az a rendező mutatja fel, aki a Törőcsik színészetével
egybeforrt krízisbe kerülő asszony szerepét a legmélyebben formáltatta meg
vele, de aki egyúttal a legközelebbről ismerte őt, s így meglátta benne ezt a
tehetséget. Nevezetesen a dizőzét, amit talán a legkevésbé vártunk a mégoly
sokszínű színésztől. Maár Gyula rendezett 1982-ben a televízió számára
összeállítást Micsoda útjaim címmel a
Törőcsik énekelte dalokból, amelynek anyaga később lemezen is megjelent. A cím
önreflektív, amit a tévés produkció bátran nyílttá tesz: az egyes számokat régi
filmrészletek választják el egymástól, az előadás díszletében feltűnnek a korábbi
(színész)partnerek, a háttérben pedig emlékezetes jelenetek fotói. Valóban,
micsoda utak, amelyeknek a nyolcvanas években még koránt sincs vége.
Búcsúzások
Törőcsik Marinak megadatott, hogy hosszú és aktív életet éljen. (Személyes
belső erejét bizonyítja, hogy 2008-ban a klinikai halálból tért vissza, utána
ismét színpadra állt, és tíz filmben is szerepelt.) Idős korában nemcsak az
anya- és nagymama-szerepek találták meg, mint a megint csak komikusi tehetségét
kamatoztató Szamárköhögésben (Gárdos
Péter, 1987) vagy Telitalálatban
(Kardos Sándor – Szabó Illés, 2003) – mindkettő ’56-os történet, ám a vígjáték
műfajában –, továbbá a nyugdíjas-karakterek, mint a Hoppában (Maár Gyula, 1992) vagy a Noé bárkájában (Sándor Pál, 2006) – mindkettőben Garas Dezső a partnere
–, hanem a személyiség krízisét végletekig, tudniillik a „vég”-ig fokozó
halál-szerepek is. Igen, nem túlzás így nevezni a Törőcsik által többször is
megformált feladatot, amit tehát még saját életében is „eljátszott”, amikor
visszajött a kómából. Hozzátartozik mindehhez finom ellenpontként, hogy ezt a
szerepet először fiatal, pályakezdő rendezők filmjeiben alakította. Xantus
János első nagyjátékfilmje előtt forgatott rövidfilmjében (Női kezekben, 1981) titokzatos jósnőt játszik, aki előre látja a bekövetkező
katasztrófát. Janisch Attila még kockázatosabb vállalkozásra kéri fel
Törőcsiket (aki már a rendező 1982-es rövidfilmjében, az ugyancsak Shirley
Jackson novellája nyomán készült Ziziben
is szerepel), amikor a Hosszú alkonyban
(1997) a meghalás folyamatát követi nyomon, azaz olyan tudatfilmet forgat,
amely az ismertből az ismeretlenbe vezet. A fizikai térben zajló utazás benső
történéssé Törőcsik arcán válik. Fazekas Csaba Swingjében kiöregedett dizőzként szintén érzékelhető karakterén a
közelgő halál érintése. S természetesen idetartozik az utolsó film, az Aurora Borealis, amit viszont
nemzedéktársával, Mészáros Mártával forgatott, s amelyben kettőjük tudása miatt
is oly szépen jelenik meg a távozás pillanata.
Mindebben rengeteg bölcsesség ismerhető fel: a szakmai tudáson kívül ez is
áthatotta Törőcsik Mari játékát. Különösen idős korára sokat nyilatkozott, s
ezekben mindig a lehető legegyszerűbben beszélt összetett dolgokról, miközben a
bonyolult kérdéseket szinte indulatosan elhárította. Az egyszerűségben azonban
érezni lehetett, hogy ez a bonyolulton túli egyszerűség, idáig el kell jutni.
Talán inkább belül, mint a színészet külsőségeiben, hiszen az egyszerűség már a
Körhinta „Mariját” is jellemezte.
Sosem volt teátrális (vagy ha igen, akkor azt rögtön idézőjelbe tette, mint
komikai szerepeiben); ezért is szerette őt annyira az intimebb kamera (s talán
ezért késett a hatvanas évek végéig színpadi kiugrása, hogy aztán ott is
maradandót alkosson). Színészi eszközei jól kitapinthatók (gesztusrendszere: a
behúzott vállak közé ejtett fej, arcjátéka: a lebiggyedő ajkak, s különösen
hangja: a mélyen zengő alttól az éles, sivító magasságokig), de az összhatás
mégis szétszálazhatatlan egységet alkot, s mint ilyen, megfejthetetlen.
Törőcsik Marinak titka volt, s ezt a titkot a filmvásznon, a magyar
filmtörténet megannyi kiváló alkotásában szerencsére itt hagyta nekünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 04-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14939 |
