Benke Attila
Spike Lee három filmjében is foglalkozott az Egyesült Államok háborúival, hogy megmutassa: a feketék élete is állandó háború.
A feketék
az Egyesült Államok megalapításától kezdve harcoltak Amerika háborúiban, a
fősodorbeli háborús filmekben mégis legfeljebb statisztákként vagy
mellékkarakterekként jelentek meg (A zöldsapkások, 1968), illetve
jelennek meg még kortárs, Oscar-díjas alkotásokban is (Levelek Ivo Dzsimáról,
2006; Dunkirk, 2017; 1917, 2020). Készültek persze olyan háborús
filmek, amelyek, ha csak néhány jelenet erejéig is, de utaltak valós helyzetükre,
hátrányos megkülönböztetésükre (Acélsisak, 1951; A piszkos tizenkettő,
1967; Apokalipszis most, 1979; A szakasz, 1986), sőt valódi
karakterrel ruházták fel őket (Home of the Brave, 1949; Katonatörténet,
1984; Hamburger Hill, 1987).
Spike Lee három
filmjében (Miracle at St. Anna, 2008; Chi-Raq, 2015; Az 5
bajtárs, 2020) is kifejezetten a feketék történelmi és társadalmi státuszáról
beszélt a háború motívumával összefüggésben. Lee bevallottan szerette
gyerekkorában a háborús filmeket, de arról csak édesapjától hallott, hogy
feketék, így nagybátyjai is harcoltak a második világháborúban. Amikor
tudatosult benne, hogy miért hatalmas probléma ez a különbség a fikcióvá
alakított és a valós történelem között, akkor döntötte el, hogy ha filmkészítő
lesz, rendhagyó háborús filmet is fog rendezni. A Miracle at St. Anna, a
Chi-Raq és Az 5 bajtárs is hangsúlyozzák, hogy míg a feketék az
ellenség vagy egymás vérét ontják Amerikáért, illetve Amerikában, addig a
hatalom kihasználja kiszolgáltatott helyzetüket, és emberszámba sem veszi őket.
Fekete
partizánok
A Miracle
at St. Anna főhőse, Hector a nyolcvanas években meggyilkolja az idős
Rodolfót, amiért az elárulta a náciknak a partizánokat, így előidézte a Sant’Anna
di Stazzema-i mészárlást (amelynek során a Waffen-SS és a fasiszta Fekete Gárda
meggyilkolt 560 embert), valamint Hector fekete bajtársainak, Stamps, Bishop és
Train halálát az itáliai felszabadító hadjárat alatt.
„Fekete
amerikaiként megértem, milyen az, amikor valaki más akarja elmondani a
történetedet” – így reagált James McBride, a 2003-as alapregény és a
forgatókönyv írója a filmet ért vádakra, hogy az meghamisította az olasz
partizánok történelmét, mivel a valóságban nem volt köztük áruló, a nácik és a
fasiszták pusztán az ellenálló lakosság megfélemlítése végett gyilkoltak meg ártatlan
felnőtteket és gyerekeket. Persze a történet lényege maga az árulás, hiszen
ahogy a megszálló nácik ellen a szabadságukért küzdő olaszokat, úgy a
szabadságeszményért és a jogaikért harcoló feketéket is elárulták – utóbbiakat nem
csak Rodolfo, hanem maga Amerika is. A főszereplő csapat a Buffalo Soldiers-nek
nevezett szegregált alakulatok egyike, amelyek már a 19. századi indiánháborúk
óta léteztek (maguktól az őslakosoktól származik a katonák haj- és
ruhaviseletét gúnyoló elnevezés). A fekete alakulatok szegregációját Truman
elnök számolta fel a második világháború után, 1948-ban, de ahogy az Abraham
Lincoln-féle rabszolgafelszabadítást követően, úgy ezután sem szűnt meg a
színesbőrűek hátrányos megkülönböztetése a hadseregen belül és kívül, ezt a vietnami
háborúval foglalkozó Az 5 bajtárs is bizonyítja.
Spike Lee a
diszkriminációt egyrészt a fehér tisztek és a főhősök kapcsolatában mutatja be.
Parancsnokuk, Nokes százados folyton kritizálja Hectorékat, gyanakszik rájuk,
hogy a seregtől őket elszakító német támadás csak ürügy volt számukra a
dezertáláshoz, és őket teszi felelőssé az egyik kulcsfontosságú német
hadifogoly (aki szemtanúja volt a tömegmészárlásnak is) haláláért, holott őt is
Rodolfo gyilkolta meg. Másrészt Stamps és Bishop vitáznak azon, hogy miért
harcolnak ebben a háborúban, amikor a fehér Amerika kirekeszti, és
nyilvánvalóan a halálba küldi őket. „Ez nem a mi háborúnk!” – győzködi Bishop
az amerikai szabadságeszményben naivan hívő társát, és sajnos találó a nácik
támadást megelőző, hangosbemondón, egy német nő által angolul felolvasott,
buzdító üzenete, ami szembesíti az afro-amerikaiakat az Egyesült Államok
társadalmában és hadseregében elfoglalt, alárendelt helyzetével. Persze a nácik
csak azért hajlandók „leereszkedni” a feketékhez, hogy azok letegyék, netán
feletteseik ellen fordítsák a fegyvereiket, ám ennek kapcsán felmerül a kérdés,
hogy a tengelyhatalmak ellen, a szabadságért harcoló Amerika vajon miben
különbözik ellenségeitől.
A választ a
kérdésre az 1943-as louisianai jelenet adja meg, amelyben egy bárban a fehér
csapos nem hajlandó kiszolgálni Hectorékat a bőrszínük miatt, miközben egy
asztalnál németek iszogatnak. A nácik és a fekete amerikai katonákkal
szövetkező olasz civilek kapcsolatában is világossá válik, hogy nagyon hasonló
alá-fölérendelt viszonyról van szó, mint a fehéreké és a feketéké a
tengerentúlon, illetve az USA seregében. A rekonstruált Sant’Anna di Stazzema-i
mészárlás nem csak önmagában borzalmas látvány, hanem borzasztó belegondolni a
rasszista, a színesbőrű katonákra gyanakvó, őket aránytalanul nagy
büntetésekkel fenyegető amerikai tisztek ismeretében, hogy akár a feketék is
állhatnának a géppuskák golyózáporában. Mint a közelmúlt feszült amerikai
társadalmi helyzetéből következő tragédiák (így például a Black Lives
Matter-tüntetéseket kiváltó George Floyd-gyilkosság) is bizonyítják, a
legkisebb ellenállás jele is elég ahhoz, hogy a hatalom képviselői
meggyilkoljanak afro-amerikaiakat.
Háború
Amerikában
A Chi-Raq
nyitójelenete összekapcsolja a közelmúlt háborúit, így az iraki háborút a
chicagói bandaháborúkkal, amelyek mindennaposak Chicago városnegyedében, a
South Side-on. Egymás mellé kerülnek a város és a közel-keleti ország nagyon
hasonló, csillagos zászlói, illetve a lesújtó statisztikák, amelyek szerint az
iraki háborúban több mint 4400 amerikai halt meg 2003 és 2011 között,
Chicagóban viszont több mint 7300 embert öltek meg 2001 és 2015 között, pedig
az Egyesült Államokban elvileg béke van. Erre a párhuzamra utal a cím és az
egyik kamaszlányt, Pattit véletlenül meggyilkoló bandavezér, Demetrius beceneve
is: a „Chi-Raq” a „Chicago” és az „Iraq” összevonása.
Spike Lee
műve Arisztophanész klasszikus komédiájának, a Lüszisztraté feldolgozása, de van valós történelmi alapja is: Leymah
Gbowee vezetett egy hasonló nőmozgalmat, ami 2003-ban sikeresen véget vetett a libériai
polgárháborúnak. Az alapműben Athén és Spárta konfliktusa, a peloponnészoszi
háború, Lee-nél pedig a Demetrius által vezetett Spartans és Cyclops bandája, a
Trojans utcai harcai motiválják a hősnőt – Arisztophanésznél Lüszisztratét, a Chi-Raqban
Lysistratát, Demetrius barátnőjét –, hogy a béke érdekében az érintettek
asszonyaival összefogva megvonja a szexuális együttlétet a férfiaktól
mindaddig, amíg a szembenálló felek békét nem kötnek.
A Chi-Raq
egyrészt erősen szimbolikus-allegorikus alkotás, másrészt a lehető legdirektebb
módokon fogalmazza meg társadalomkritikáját. A Samuel L. Jackson által játszott
rezonőr, Dolemedes a kamerába, a befogadó szemébe nézve kommentálja ironikusan
Chicago „háborús övezetének” rögvalóságát, ahogy az utcai harcokban
megnyomorodott bandatagok is a „negyedik falat” áttörve mesélik el sérüléseik
történetét. Patti temetésén Mike Corridan atya szenvedélyes beszédében világít
rá, hogy a feketék kiszolgáltatottsága, a szegénység kriminalizálása és az
amerikai fegyvermánia együtt okozták a lány és más ártatlanok halálát.
A mozgalom
jelszaván túl („No Peace, No Pussy” / „Nincs béke, nincs punci”) az is szatirikus
túlzás, hogy a Chi-Raqban
összekapcsolódik a szex, az erőszak és a politikai-katonai hatalom. Egyrészt
keserűen ironikus, hogy a Spartans és a Trojans tagjai csak azért hajlandóak
beszüntetni a vérontást, mert már szexuálisan frusztráltak, és sérti a
férfilibidójukat, hogy nem tudják uralni nőpartnereiket. Másrészt a Chi-Raq
a politikai-katonai hatalmat perverznek mutatja be, amikor Lysistrata és a nők
elfoglalnak egy fegyverraktárat, ahol a főhősnő úgy szereli le a King Kong
becenevű idős tábornokot, hogy bájaival ráveszi, alsónadrágban lovagoljon meg
egy ágyút szexuális felindultságában: íme, a hatalmasság, aki számára a
fallikus gyilkolóeszköz libidót és vágykielégülést jelent. Az amerikai
patologikus fegyvermániának ez a vulgáris szimbóluma megvilágítja az Egyesült
Államok rendszerszintű problémáit, amelyekből a (nem csak) fekete áldozatokat
szedő bandaháborúk és a rendőri túlkapások is következnek: bárki könnyen
fegyverhez juthat, amellyel kielégítheti hatalomvágyát, ahogy azt a hadsereg
tette és teszi nagyban, a háborúkban, Vietnamban és Irakban.
Hol
vannak a fekete Rambók?
„Mi is
harcoltunk ezért az országért” – mondja Hector a Miracle at St. Anna
nyitójelenetében, miközben A leghosszabb napot (1962) nézi, amelyben az
amerikai nacionalizmus szimbóluma, John Wayne hőse vezet egy fehér alakulatot.
Wayne rendezte A zöldsapkásokat, az egyetlen vietnami háborús filmet, amely
a délkelet-ázsiai konfliktus alatt készült Hollywoodban. „Én mindaddig hiszek a
fehér felsőbbrendűségben, amíg a feketék nem tanulják meg, mi az a felelősség”
– vallotta a színész-rendező egy 1971-es interjúban. Filmje afro-amerikai
mellékszereplője, Doc is ennek a rasszista sztereotípiának felel meg: a fehér
főhőst feltétel nélkül kiszolgálja, és a hazafias propagandát közvetíti,
miszerint azért vannak Vietnamban, hogy felszabadítsák a kommunista Észak által
fenyegetett Délt. A televíziós riportok például a My Lai-i mészárláson
keresztül persze egészen más képet festettek az amerikai hadsereg
délkelet-ázsiai szerepéről. Az 5 bajtársban is agresszorok az amerikaiak a vietnamiak értelmezésében,
ami a feketék számára azért is fájdalmas tény, mert mint azt az észak-vietnami
hadsereg propagandája is hangsúlyozza a nekik címzett rádióüzenetben, otthon, a
hatvanas évek végi utcai tüntetések során a hatalom képviselői hasonlóan
kegyetlenül bántak velük, mint a katonák a délkelet-ázsiai civilekkel.
Az 5
bajtárs A
zöldsapkások és más jobboldali filmek kritikáját fogalmazza meg, valamint a
Miracle at St. Annában előkerült kérdést teszi fel még erélyesebben: kik
a feketék hősei. Otis, Paul, Melvin és Eddie visszatérnek Vietnamba, de nem
azért, amiért a Reagan-korszak tipikus akciófilmjeinek, az Ütközetben eltűnt
(1982) és a Rambo 2. (1985) fehér katonái, akik fogságba esett
bajtársaikat igyekeznek kiszabadítani, illetve a vietnami háborút akarják szimbolikusan
megnyerni. Spike Lee filmjében nincs már kit megmenteni, hiszen miután a
veterán csapat felkutatta az északiak ellen harcoló lahuknak szánt, lezuhant
CIA-s aranyszállítmányt, a vietkongok támadása közepette Paul eltévedt lövedéke
lázadó vezérük, a „fekete Rambo”, Roham Norman halálát okozta. Így nemcsak az
aranyat kell megtalálniuk, hanem a traumatikus múlttal is szembe kell nézniük,
illetve rá kell ismerniük, hogy ki az ő hősük, akire büszkék lehetnek.
A Reagan,
illetve Trump meghirdette „Tegyük újra naggyá Amerikát” ideológia és a militarizmus
hatása alá került, bűntudattal küzdő Paul tragédiája a feketék kollektív
traumája is. Szimbolikus, hogy ő lőtte le a feketék jogaiért harcoló,
szabadságukat jelképező Normant, ezzel pedig tulajdonképpen megakasztotta
lázadó akciójukat, hogy eltulajdonítsák az amerikai hírszerzés aranyát, mint
jogos jussukat, amiért vérüket ontották a csillagos zászlóért. Ezzel
összefüggésben szinte Paul lelkiismereteként szólal meg az egyik vietnami
kereskedő, aki a folyón utazó csapatnak élő állatokat akar eladni. A fekete
veterán először nyugodtan, majd egyre agresszívabban próbálja elhajtani a
férfit, aki ekkor kifakad, és azzal vádolja Pault, hogy ő (mint amerikai)
gyilkolta meg a szüleit a háborúban. Ekkor eszmél rá a csapat, hogy a
vietnamiak szemében nem csak a propaganda szerint, hanem valójában is
ugyanolyan agresszorok, mint a fehérek, akik viszont számos esetben, főleg
Martin Luther King Jr. halála után diszkriminálták, és megfélemlítették a
katonai táborokban a feketéket (például konföderációs zászlókat festettek a
harckocsikra).
Bár
látszólag Paul a csapat „fekete Rambója”, aki megpróbálja kivezetni a csapatot
az aranyra pályázó, az amerikaiakat, így az afro-amerikaiakat szintén megvető
fosztogatók által uralt dzsungelből, valójában Roham Norman az igazi hősük, aki
bár a csatatéren, de a film elején megidézett Muhammad Ali bokszoló módjára
megtagadta, hogy tovább harcoljon azért az Amerikáért, ami még a vietnamiaknál
is kevésbé tekinti embernek a feketéket. „Miért kérnek engem arra, hogy vegyek
fel egyenruhát, és utazzak tízezer kilométert, távol az otthonomtól, hogy
bombákat és golyózáport zúdítsak barnabőrűekre Vietnamban, míg az úgynevezett
feketékkel Louisville-ben úgy bánnak, mint a kutyákkal, és megtagadják tőlük az
alapvető emberi jogokat?” – nyilatkozta Ali a behívójának megérkezésekor
1967-ben. A Miracle at St. Anna, a Chi-Raq és Az 5 bajtárs is azt hangsúlyozza, hogy ha a feketék az őket
kirekesztő vagy elnyomó fehérekért, illetve a fehérektől kapott fegyverekkel
harcolnak, akkor nem a szabadságért vagy jogaikért, hanem önmaguk ellen
harcolnak.
AZ 5
BAJTÁRS (Da 5 Blood)
– amerikai, 2020. Rendezte: Spike Lee. Írta: Kevin Wilmott, Danny Bilson és
Paul De Meo. Kép: Newton Thomas Sigel. Zene: Terence Blanchard. Szereplők:
Delroy Lindo (Paul), Clarke Peters (Otis), Isiah Whitlock Jr. (Melvin), Norm
Lewis (Eddie), Jonathan Majors (David), Chadwick Boseman (Norm), Johnny Tri Nguyen (Vinh), Jean
Reno (Descroche). Gyártó: Rahway Road Productions / 40 Acres & A Mule Filmworks.
Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 154 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 39-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14936 |
