Pentelényi László
A magyar filmszakma és televíziózás doyenjét 100. éve felé közeledve is ott láthattuk szinte minden hazai premieren és filmünnepen.
Lénárt István – a sokak által szeretett „Papi” – 1945-től
volt markánsan jelen mindig pedáns eleganciájával a színházi és filmművészeti
életben. 1951-ben ösztöndíjas gyakornokként lépte át
a Filmgyár kapuját, majd gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1954-ben Föld Ottóval együtt az elsők
között szerzett gyártásvezetői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1958-ban Fábri Zoltánékkal, az akkori fiatal rendezőgenerációval – a későbbi stúdiórendszer előhírnökeként – egy
önálló filmstúdiót szerettek volna létrehozni. Az akkori vezető rendezők (mint például
Keleti Márton és Bán Frigyes) nem nézték jó szemmel, s mivel Lénárt volt a
„csapat” legkevésbé értékes tagja, őt rúgták ki a Filmgyárból. A Nemzeti Színházban végzett
közönségszervezői kitérő után, 1963-ban került
a Magyar Televízióhoz fődiszpécsernek. Lénárt ezt a kifejezést egy szellemi műhelyhez méltatlannak, túl iparinak érezte,
ezért Koordinációs Osztályra nevezte át. Több mint száz
operatőr és a műsorgyártáshoz szükséges technikai személyzet tartozott hozzá, ő
felelt a televízió műsorok gördülékeny rögzítéséért abban a
korszakban, amikor évente legalább 70-80 tévéjáték készült a Magyar Televízióban. Lénárt István ebben a pozícióban találta meg valódi helyét, 1970-ben például az ő
ötlete volt
a Veszprémi Tévétalálkozó létrehozása is.
Igazgatóhelyettesi rangban dolgozott 1991-ben bekövetkezett (váratlan)
nyugdíjazásáig, senki sem marasztalta, pedig testi-szellemi erejének
teljében volt. Nyugdíjazása után sem tudott elszakadni a kulturális élettől,
két évtizedig volt a Vígszínház médiamenedzsere. Nem lehetett úgy elmenni
egy-egy mozi premierre vagy színházi ősbemutatóra Budapesten, hogy a „Papi” ne
lett volna jelen, hiszen a Televízió és a Színház nem csupán a munkahelye,
hanem a szenvedélye volt.
„Világbajnok
fej ez a Lénárt!” – mondta róla Fehér György operatőr-rendező, aki felfedezte
őt a filmművészet számára. Az 1963-ban igazgatóhelyettesi rangban dolgozó Lénárt
István egy késői órán a Magyar Televízió folyosóján – a takarékosság jegyében –
oltotta le a lámpákat, amikor megjelent mögötte egy fehér nadrágos huszonéves
fiatalember. Pimasz módon visszakapcsolta a fényt. Így találkozott először Fehérrel,
akivel – a jelentős korkülönbségük és nézetkülönbségeik dacára – szoros, életre
szóló barátság bontakozott ki. Fehér György még csak kameraman volt a Magyar
Televízióban, amikor Lénárt megkérte, hogy vegye fel a fia esküvőjét, mire
szemtelenül azt válaszolta, hogy csak akkor, ha elvállal egy szerepet a
következő vizsgafilmjében (Tomikám,
1970). „Nem szívesen vállaltam – emlékszik vissza Lénárt – úgy éreztem, nem
való egy vezető köztisztviselőhöz, rongálja a tekintélyemet. De mit tehettem?
Beadtam a derekam.” Ráadásul egy kellemetlen, gonosz főnököt kellett
alakítania. „Én nem vagyok színész, semmi közöm ahhoz, hogy a rendezők egy
részének megtetszik a sokráncos arcom. Csak véletlen, ha valakit kineveznek
színésznek. Nem tekintettem szakmámnak. Szórakoztatott a közeg, és a
hiúságomnak jólesett, hogy barátaim megvásárolták a ráncaimat, de sosem vettem
komolyan.”
Lénárt „Papi” arcát, hangját, gesztusait, jellegzetes
személyiségét szerencsénkre számos filmalkotás is őrzi,
amikben – saját megfogalmazásában – „bohóckodott”. Az 1970-es Tomikám után legközelebb 1978-ban – Makk Károly javaslatára – vállalta el Bacsó Péter Áramütés című filmjében egy kopott, nyugdíjas erkölcsrendész
szerepét. Az igazi „színészkarrierje” azonban Fehér György Szürkületével (1987-90) kezdődött. „A
legfőbb instrukció, amit szerepemhez a rendezőtől kaptam, hogy ne beszéljek túl
gyorsan. Akik ismernek, tudják, általában olyan lassan beszélek, hogy sokan
elalszanak a mondataim alatt...”
A
sors furcsasága, hogy 2002-ben Lénárt az idő közben pótfiává fogadott Fehér
György temetésén volt kénytelen gyászbeszédet mondani: „Drága barátom,
rendezőm, ennél az utolsó jelenetnél, megszegve korábbi megállapodásunkat
megbocsáthatatlan és téves szerepcserét rendeztél.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 21-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14932 |
