Filmvilág

Magyar klasszikusok

1. rész

A naplóíró könyörtelen megsemmisülése

Dárday István a szociográfiai és kritikus szemléletű Budapesti Iskola vezéregyénisége, a Társulás Stúdió alapítója. Naplója részleteiből a Tükröződések (1998) bürokratikus akadályokba ütköző létrejöttét követhetjük.

A Tükröződések az ezredvég filmje. Szokatlan, szabálytalan a narráció és a megformálás is. Víztükörré változik a vászon, amelyben tünékeny szépséggel, de torokszorító valószerűséggel tárul elénk egy Csernobilban megfertőződött, haldokló férfi visszaemlékezésein, emlékein, álmain keresztül a XX. század. Az experimentális képi világ, a filozofikus fikció,Velence, Csernobil és New York - minden adott a nagyszabású műhöz. Dárday István naplórészletei betekintést engednek a különös film nem kevésbé rendhagyó születésébe.

SIKER ÉS DRÁMA a piacgazdaságba való áttérés időszakában. Három éve adta be a stúdió először a jelen mélyáramlataival foglalkozó sorozattervet, de senki nem vette komolyan. Úgy tett az MMA, mintha be sem lett volna adva.

Három év telt el; s miközben a rendszerváltás alapvető – megörökítetlen – változásai zajlanak, inkább csak, tv-szerű, felszínes-itt-ott értékes – valójában mégis szánalmasan silány képet rögzít magáról a kor – s az elosztással látszólag demokratikusan megbízott felhatalmazottak, hamisan felkent, vak papok módjára egyre őrjítőbb ceremóniamestereket szerződtetve igyekeznek egy elavult, önmaga dugájába dőlt status quo-t védve, a lényeges törekvéseket elhárítani.

Kivonult az orosz hadsereg, anélkül, hogy bárki ezt a történelmi eseményt – apró részleteinek felkavaró mozzanataival, a kaszárnyák feldúlásától, a hadifelszerelések kiárusításáig, az itt hagyott szeretőktől, a lelkek mélyén a hazától való rettegésig, ahová vissza kell térni, – kamerával rögzíthette volna.

Aztán a „honvágy” visszahozta őket, most már egyenruha nélkül, csakúgy jöttek, mint szerencsétlen túlélők, vagy elvetemült maffiatartozékok: közben bevonult az amerikai hadsereg…

Mindebből semmi nem marad, csak a száraz bemondók, lelketlen, hazug kommentárjaira emlékezhetünk. S így válik nyomtalanná minden, a privatizációba csomagolt rablás, a pártok harcába elrejtett ország-gyilkosság, a tőke rafinált menedzselése a becsapott, elandalított sokak emberi létezésének feláldozása árán.

Úgy tűnik, a szívós munka idén el tudja mozdítani a holtpontról a pályázatot. Kovács, Herskó, Zsigmond, Kopper, Wilt, Dárday, Szalai, Czencz szinopszisai konkrét terveket takarnak. Detre, Schiffer, Jancsó mintha taktikáznának, de egy következetes menetben bízni lehet egy olyan összeg megszerzésében, amely már garantálhat egy fordulatot. Nem a stúdióról, nem is elvekről, inkább a lelkiismeretről van szó, bár humorral, meggyőződésem, még többre lehetne menni.

Hosszú idő telik el fekve, mozdulatlanul: kint hó és virradat. Annyi rétegben mozdulnak el a gondolatok – megőrzésük képtelenség, csak valamelyik szálon lehet elindulni, a többi: bántó, kellemes, nyugtalanító és izgató, titokzatos és titkolni valónak tűnő – csak az emlékezés bizonytalanságában változik, alakul, terjed, majd ezután tovább; a napló számára odavész…

Erzsi (Szalai Györgyi nővére) jótette folytán két napra kiszabadulunk onnan, ahová a visszatérés a magunk akarata szerint elrendeltetett. A százévesek (Dárday István édesanyja és nagynénje – A szerk.) kicsit idegeskednek, de nyugtalanságukban már formálódik a kiszolgáltatottak beletörődése. A terv az volt, hogy a Balatonon alszunk, megnézzük a NATO-t és Koncz Csabát (fotóművész, zenész, képzőművész, biokertész, hangszerkészítő; 1967-1992-ig Nyugat-Európában élt.)

Az indulás, szokás szerint csak délre sikerül. Balatoni ház. Aknában talajvíz. Mire megebédelünk a tornyos vendéglőben, 3.800-ért, a konyhában hőség van és nyakunkon az alkony. (Tóth) Klári ötlete, menjünk aludni Konczhoz; a gyerekek tomboló örömmel kapnak rajta, én hülyeségnek tartom, de Tom és Din miatt azonnal indulunk, mert irtó fontos, hogy amire két éve képtelenek voltak, hogy Koncz házában aludjanak, az most önszántukból megtörténjen.

A speciális koordinátában elhelyezett végletek egymásba helyezésének abszurd kis múzeuma. Egy kevés a kelet-európai hagyományból, szolid nyugati csúcstechnikák, paraszt barokk és a feledésből visszacsalt, ismét új funkciókba helyezett praktikumok gondos összevisszaságban, s mindennek mélyén, az áthatolhatatlan lepellel letakart magány.

Tom, Din, K. lefekszenek a nyolc fokos szobában, mi a konyhában beszélgetünk. Furcsa, hogy nem érzi a magyar valóságban tekergő gyújtózsinórokat – védi és elfogadja a sajtót, szidja a magyarkodókat, anélkül, hogy különbséget tenne a magyarság megmaradásáért küzdők és a kóklerek, nacionalisták között. Konrádot hősnek látja, Szelényiről nem is tudja, hogy kicsoda. A Bader-Meinhoff csoportról is beszélgetünk. Ha Konczról érdemes lenne regényt írni, az lehetne a címe: A KÍVÜLÁLLÓ.

Ez az időben álló, végvári indóház a gondolkodás teljesen különleges gócpontja, a „megálmodott” – lényegi megfogalmazódások helyszíne lehet, de a különcség apró petárdái észrevétlenül aknákká lényegülnek, s maguk alá temethetik az egoizmusban megrokkant alkotó rendkívülit, akire így is büszke lehetne az ország, ha tudná, hogy van. Vajon mennyi időre van szükség, hogy felfedezzék?...

A NATO-kirándulás elmarad. Klári ragaszkodna hozzá, hogy Kaposvárra menjünk, de értelmetlen, formális kipipálása lenne egy történelmi korszakváltás helyszíni szemléjének, amelynek felszíni jelenségei sötétben úgysem láthatók.

Hazafelé a kocsiból, távol az úttól különös szoborcsoport, a semmi kellős közepén állnak. Furcsa tájon telepedett meg a filmes világ. Felnőni ehhez nem sok embernek van meg az esélye közöttük.

Először is segít tisztázni, mit gondolok a dolgokról, másokról, magamról és a világról….

Ezen túl örömöt okoz, hogy sikerül megfogalmazni, amit magam s mások számára fontosnak tartok.

Nem úri passzióról van szó, hanem alázattal és érzelmekkel teli elmélkedésről, ami több mint egy kedvtelés, de nem kevesebb, mint a szabadon eltöltött élet kötöttségeinek nyilvánosságra szánt elemző rajzolata…

Persze nem azért ír Naplót az ember, hogy mások feltétlenül elolvassák… Ez az emberben egy öröktől fogva élő önkifejezési vágy, de úgy kell írni, hogy azt bármikor mások is olvashassák, vagyis az írás ugyanolyan felelősségteljes dolog, mint maga az élet….

A jó napló véleményem szerint a naplóíró és a világ lenyomata s ha ez a lenyomat hiteltelen vagy hazug…. akkor szerintem fuccs…!

Ha valakinek nincs érzéke ráérezni önmagára, vagy a világ folyására, komoly kudarcok születhetnek…, mert ahogy telik az idő, úgy módosulnak a világ dolgairól vallott nézetek vagy változnak maguk a dolgok is s ha valaki fél az önleleplezéstől vagy nem látja tisztán az összefüggések labirintusában – merre tart a világ, a hamisítás csapdájába esve végül is tökéletesen megsemmisíti önmagát…

A pályázat befejeződött. A stúdióból mindenki olyan, amilyen… Visszaidézhetetlen napok és történések. A hajnali indulások, az „elnöki” szoba különleges díszlete, a pályázati kiírás abszurditása, a fel-felbukkanó Altorjay, a villám gyorsan megírt szinopszisok, bevezetők, levelek a kuratóriumhoz, „mérleghamisítások”, „a szent cél” érdekében mind-mind száz szálon burjánzó futónövény, színház és játék – tétre, befutóra. Mindez véresen komoly dolog is lehetne, ha lenne az egészben valami halvány kihívás; ha nem öt kuratóriumi tag szerencsétlen rögeszmés, érzéketlen görcsösségéről lenne szó, mely minden szellemi távlattal és nagyvonalú áttöréssel szemben úgy viselkedik, mint a hullámtörő gát, zöld tengeri mohával, algákkal, nyálkákkal bevont évszázadok alatt is alig mozduló szikladarabjai.

Persze talán igazságtalan végletről van így szó, hisz maga a struktúra termelte ki ezeket az ítéletre vállalkozni merő, magabiztos teameket, akiknek tagjai – elméleti eszmefuttatásokon kívül – alig ismerik ennek a kegyetlen információs forradalomnak s következményeinek valóságos összetevőit, s a horizonton nem is látnak mást, mint amiben leélték saját életüket, s ez pont elég masszív és áthatolhatatlan fal előttük, hogy totálisan elfedje előlük a jövőt: lehetőségeinek veszélyeivel és szépségeivel, realitásaival együtt.

Konzervatív beton, klikksztaniolba csomagolt látszatesztétikum és szakmai fensőbbség tudat, áporodott pártszívet leplező palástban trónoló egzisztencia preferáció.

A százévesek – Tanti és anyám – nehezen tudják belehelyezni magukat a félelmetes éjszakába. A szoba két szemben lévő falától kissé elhúzva egy nagyobb és egy kisebb támlás rekamié, melyben szikár, csontos merevségben próbálna összegömbölyödni a test, hogy védeni tudja a lelket, de a hajlékonyság gyönyörűsége már a múlté, minden mozdulat sziszifuszi kőgörgetés, nincs többé enyhülés.

Az ágyak mellett a kis asztalon egy-egy éjjeli lámpa. Széket próbálok tenni a kettő közé, hogy egyik se bántsa a másik szemét. Ez már tiszta geometria. Ha a két fej, a két lámpa úgy tudnak egyvonalba kerülni, hogy a közéjük elhelyezett szék támlája útját állja az egyenes irányba terjedő fénynek: győzelem.

Mindez hosszú idő… éjfél elmúlt, most már mindenütt sötét van. Kint kutyák vonyítanak, hosszú elnyújtott ugatásuk életteli nyugtalansága és kozmikus varázsa átterjed a sötétben álló házra, mintha kívülről magam is jobban látható, érzékelhető lennék, de elfáradok…

Országos havazás. Tom-Din itthon maradnak. Felrémlenek a régi szénszünetek; erről eszembe jut egy évzáró utáni délelőtt a Tolbuhin körúton – talán a legérzékletesebb emlék – olyan erős illata volt a levegőnek, amilyen még soha… csak később jöttem rá – a szabadság illata volt. Talán az első pillanat, amelyik feltűnt. Aztán ez a ritka érzés lassanként ismertté vált.

Órákon át fekszem a fűben, ferdén süt az őszi nap…, fantasztikus érzés.

A leendő kohómérnökök nélkülem kezdenek, én pedig örökre távol maradok ettől a füstös, halálra ítélt műszaki borzalomtól.

Illetve a meghatározás pontatlan és pongyola – már beköltözésem idején kisebb volt annál, hogy az a tengernyi dolog, amit nap, mint nap kézbe kell vennem, elférjen benne. Vagyis nem méretről, annál sokkal komplikáltabb dologról van szó.

Már az építkezéskor eldöntöttük, hogy a háznak ezen a sarkán – a heggyel szemben – lesz a szobám. Amióta itt lakunk, még mindig előfordul, hogy az erdőn, útban hazafelé valószínűtlennek tűnik, hogy a nagy álom megvalósult – a Szakadék utcára fordulva azt érezhetem: hazajöttem s azt csinálom, ami a dolgom: most a Velence-film.

A túlzsúfolt szobában három asztalon töméntelen irat, az ágyam mellett pici kerek asztal nagy halom befejezésre váró könyv – olvasás alatt… Én mindig több könyvet olvasok egyszerre, melyik este melyiket… ezek itt mind arra várnak, mikor végzek már velük… Hamvas Scientia sacra II.; Bónis Ferenc: Himnusz-tanulmány; Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kissebségek, Hankiss: Himnuszok… Camus: Az első ember; Alvin Toffler: Hatalomváltás; Al Gore: Mérlegen a Föld; Lester R. Brown: A világ helyzete; Szántó Lóránd disszertáció; Buñuel napló; Balassa Péter: Majdnem és talán; Kierkegaard: Félelem és reszketés; Szelényi – Konrád: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.

A földön iratrendezőnek használt kartondobozok, a kétszemélyes ággyal szembeni ablak mellett hatalmas térkép: Laguna Veneta.

Egy hete vehettük meg lent a forgatáshoz a motorcsónakot… Velencét csak az ismerheti, aki a vízről nézi a csodát. Nem vízről forgatni filmet a cölöpökre épült városban?

Az ágy fölött, régi szekrényoldalakból összetákolt polc, iratrendezők, dossziék, orosz szamovár, kék, fekete, furcsa formájú üvegek, gyerek-rajzocskák, festmények, kétkötetes valutatájékoztató a világ összes fém és papír pénzének hű rajzolataival, fenyőtoboz Lido di Volanóból, fotón Szalai, Vitézy, Dárday, Wilt, Pap – a Nevelésügyi sorozat idejéből, Francesca Neri meztelen mellekkel, aki hosszú ideig a Velence-film főszereplő jelöltjeként élt képzeletemben, míg egy olasz filmben Györgyi meg nem látta – telefonon szólt, hogy nézzem a tévét – oly pocsékul játszott, hogy könnyű búcsút vettem tőle örökre.

Persze csak jelölt volt, s valójában komolytalanul viszonyultunk hozzá, azzal a kettősséggel, amivel az egész Velence-filmhez – ehhez a számomra oly egyértelműen leglényegibb evilági törekvéshez, melyben Györgyivel sokszor nem tudtunk azonos hullámhosszra kerülni – s emiatt a külső, anyagi akadályok gyakran keveredtek össze a belső hullámtörő viták inspiráló vagy éppen visszahúzó erejével: s máig is gyakran fékezik a megvalósuláshoz szükséges roppant energiát….

Megalázó, ostoba közegben mozog a Velence-koncepció. 1996 tavaszán vagyunk; az elkészült filmek bizonyítják: 3-4 éve nincs átfogóbb, mélyebb filmes koncepció a placcon – pénzt mégsem adnak rá, csak csepegtetik - az első milliót, még ’94 tavaszán adta a Duna TV- s lényegében ez a kiszolgáltatottság legtöbbször a mű halálához vezet…

Valami egyértelmű átlényegülés… ami azonban megfoghatatlan; valami, aminek a lényege nem csupán FÖLDKÖZELBEN zajlik…

Talán nem is történik más, csak az, ami a nagy korszakváltások idején természetes, de én vitába szállok magammal, mert valójában azt érzem – itt a még sohasem volt egybeesések kibontakozási konfliktusairól van szó….

Ez a nem kívánt, de korántsem váratlan találkozás a Kinizsi utcai kertmoziban jött létre… Nem volt benne semmi patetikus; a végpont egyszerűen csak megjött a maga egyszerű, kíméletlen, visszafordíthatatlannak tűnő zsarnoki módján.

A végponttal való találkozás roppant összetett jelenség – jelenléte szinte észrevétlen, az ember sokáig valójában tudomást sem vesz róla, csupán érzi, hogy testét-lelkét átjárja valami baljós, kiszámíthatatlan természetű, egymástól nem elválasztható ellentétes érzetek halmazában bujkáló veszedelem, mely valószínű jelenlétével senkit sem egyformán lep meg…

Ülünk az idő pusztulásában úszó – nem rossz hangulatú kertben – Fehér Gyuri, Wilt Pali, Szalai Györgyi. Már ismert sztorik közben esett szó a dokumentumsorozatról és a Szellemi Kollégiumról, mintha csak összeszaladtunk volna két teniszparti, egy lovaglás, s néhány izgató flört között, hogy megigyunk egy hűsítő italt.

Nincs egy ember, aki a közös célok és érdekek megvalósításának támasza lenne.

Valószínű, hogy céljaink szigetként, egy szétzüllött siker- és profitéhségben demoralizálódott társadalomban nem megvalósíthatók… Maximum az összefogás segíthetne, melyben a mélyen átélt és átérzett összetartozás-élmény, párosulva a körülményekhez való látszólagos idomulás, célt soha szem elől nem tévesztő stratégiájával oldaná a másodpercenként termelődő külső és belső konfliktustömeget, a fizetésképtelenség okozta megsemmisülés veszélyt.

Összetartozást nem lehet szervezni, a szeretet nem munkával létrehozható állapot, az érdekszövetség is roppant sérülékeny „intézmény”, ha nem közös és egyenlő teherviselésre és konzekvens stratégiakeresztülvitelre épül…

Ülünk a kertben háttérgondjainkkal – s fel-felbukkan az elfojtott gond egy-egy pillanatra – hol ezen, hol azon az arcon.

Valószínű nem vagyok elég „óvatos”, valószínű olyan dologra vállalkoztam, ami megoldhatatlan. Személyes összetartozás nincs, de akkor mi van?

Nem vagyunk szabadcsapat, gerilla kötelék, elvek szilárd hadivédelmezői, nem vagyunk párt… csak éppen ragaszkodunk kulturális éntudatunkhoz, s nem bírjuk az agysorvasztást, a fogyasztói műtéti beavatkozások sorozatát magunkon végrehajtani.

Ez az, ami összeköt, meg a nem éppen szegényes fantáziánk, de ez az ellenkező pólusú világ elszánt erőivel szemben több mint kevés… Lassú tempóban gyalogolnak keresztül rajtunk a piaci tényezők.

A növekedésbe vetett hit hókuszpókuszaiba csomagolt rablás, mint a végsőkig totalizált világmegváltás egydimenziós kamikáze reakciója… Ellensúly nélkül, mert a magyar értelmiség nagyobb része bedőlt a történelem rétegesen egymásra rakott maszlagainak.

Lehetne inspiratív is, de ha az életben csak hajsza van, s nincs önfeledt szabad pillanat, akkor az csak annyi amennyi…

Lent a százévesek, a nagyszobában unokabátyám, az ausztrál, még a háború közben menekült nyugatra, majd a messzeségbe.

Ami ma jó lehet majd, délben szánkózni megyünk szemben a dombra, a határtalan fehérségben megtisztulhat minden, ami percről-percre beszennyeződik.

Klári lemegy, kávét hoz magának, visszajön. Én már korábban lent voltam, teát hoztam. A rádióban Makovecz, születésnapja alkalmából beszél. Ő hisz benne s tudja, az erősek győzik a szenvedést, megaláztatást, kisemmizést, hisz benne, hogy hamarosan megsemmisülnek a Senkik.

Klári verseket mutat. Orosz csaj, Marina Cvetajeva A királynő védelmére kötete. Belelapozok. Valóban brutális tehetség, brutális sors.

A „Marina” sokáig kedvenc slágerem volt, s egy Marináért verekedtem életemben először és utoljára hatodikos koromban. Fantasztikus barna loknijai voltak, nagy húsos ajkai, mindig sötétkék szoknyákat és piros pulóvert viselt.

Mikor a hetedikessel verekedésre került a sor, akkor éreztem először, vannak dolgok, amiket nem lehet megkerülni. Nincs kitérés, meghátrálás, mérlegelés… Ez erőt adott, de keveset. Pocsékul vérzett a pofám, s Marina hiába törölgette meg finom kis zsebkendőjével – én tudtam, hogy vesztes vagyok.

Veszteni tudni kell, s aki tud veszteni, annak esélye van, hogy győztes legyen.

Nehéz iskola, melyben a szerencse – ami valójában homályos fogalom – döntő kiképző erő.

Klári cikket írna, de a hétköznap apró dolgai könyörtelenek… Levesfőzés, ágytálazás. Az ausztráloknak pici szendvicsek.

Mi minden marad ki ebből a vasárnapi kora délelőttből? Horn és a miskolci kongresszus, Kósa nagy szavai a rádióban, a szakszervezetek, Fodor lemondott, Bokros nem, satöbbi, satöbbi. Kinyitnám a laptopot, de nem érdemes.

A jegyzetek között a naplóírásról van egy hosszú rész, talán kicsit (primitív), vulgáris és lapos, de a lényege megkérdőjelezhetetlen: igazi naplóírásra csak az vállalkozhat, aki hivatásos naplóíró, a naplóíráson kívül semmi dolga nincsen. Megfizetik.

A délelőttre tervezett szánkózás végül elmaradt. Tomi állítólag beteg. Nincs vakító napsütésben szikrázó hó, nincs pici felszabadult öröm, nincs a gyerekekkel együtt egy közös önfeledt pillanat, amitől aztán már bármi kibírható – még a hat hete nálunk lakó ausztrál is a feleségével.

Éles korszakváltás van, amely tömegméretekben szinte érzékelhetetlen, de még a kvalifikáltak sem érzik át a jelentőségét. Ami fürdés közben oly tiszta volt, most már csak szegényesen reprodukálható. Magyarország korábban a birodalomban elfoglalt helyzete miatt a tisztánlátásra alkalmas pont volt a világban -mára ez a helyzet megszűnt, innen csak a kivételesek tudják áttekinteni a dolgok lényegét. Minálunk az éles váltás csak absztrakciónak tűnik, a fordulatot elfedik a sajátos kelet-európai anomáliák, s úgy tűnik, hosszú-hosszú változásról van szó, mely talán nem rendíti meg alapjaiban a világot, csak módosít itt –ott valamit.

Az információs társadalom apró, sugárzó szörnyetegei hozzák-viszik a híreket. Ennyi érkezett el az utca emberéig. A filmesekhez talán egy picivel több.

Közben a technokrácia Magyarországon is belovagolt a hatalomba. Aki birtokolja a csúcstechnika legújabb eszközeit és vívmányait, az az új tulajdonos osztálynak tudhatja magát; aki ezeket nem tudja megfizetni, az egyszerűen nincstelen marad, mint annak idején például a földnélküli parasztok, zsellérek.

Ez a századvégi, ördögi leszakadás alattomos észrevétlenséggel lepi meg az eleve kiszolgáltatottakat, akik abban a mámoros tudatban, hogy kényelmük soha eddig nem álmodott szintre jutott az infrasütők, automata televíziók, mobilok, autócsodák jóvoltából – egyszerű átverés áldozatai.

A művészetekben speciális a helyzet. Globálisan kijelenthető – bár aprólékos elemzések mindezt finomítanák talán –, hogy aki nem birtokolja vagy nincs módja használni a csúcstechnika eszközeit, az eleve nem képes korszerű művészi alkotás létrehozására, s ez az állítás egyben azt a merész kijelentést is vállalja, hogy az elkövetkezendő kor művészeti termékei ma még csak nem is sejthető formákat öltenek majd, anélkül, hogy megszűntetnék, azt, amit az emberiség a korábbi évezredekben csak rövid korszakokra volt képes kiiktatni a történelemből.

A fő ellentmondás a jelenben, hogy e lehetőségek olyanok kezébe vannak, akik nem ismerik az új alternatíváknak a művészet szolgálatába állításának módját, mert fogalmuk sincs szakralitásról, univerzumról, művészetről.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/06 16-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14930