Varró Attila
Az Örök lenyomat radikális továbbgondolása a leszbikus kosztümös drámák egyre népszerűbb trendjének.
A tömegfilm története Hollywoodtól
Tokióig tele van kérészéletre ítélt ciklusokkal, amelyeknek csak alig pár
százalékából válik évszázados műfaj vagy évtizedeken átívelő szubzsáner. Vajon ki
emlékszik már a túlvilági romkom-fantasy hullámra a 80-as évek nyitányáról, a
fél évszázada felvirágzó agyprogramozós sci-fi/thrillerekre vagy a hidegháborús
évek óriásrovar-inváziós katasztrófa-opuszaira? A sikeres sémák instant
másolásának hosszabb távú hatékonysága immár nem annyira az újrahasznosításból
élő gyártók gazdasági érdekein, mint inkább a folyton újra vágyó közönség
érdeklődésén múlik: míg a 30-as évek mozinézőit a szűkebb filmkínálat
toleránsabbá tette a folytonos ismétlődésre, manapság az iszonyú túlkínálatban
ciklus legyen a talpán, amely megéri ötödik születésnapját. Épp ennél a jeles pontnál
tart az egyik legvitatottabb kortárs filmciklus, amely szórványos előképek után
2015-ben ütötte fel fejét a filmvilágban, Nagy-Hollywoodtól (Carol) a tévés filmpiacon (Bessie) át az európai művészfilmig (The Girl King), majd az elmúlt 2-3 évben legalább féltucatnyi fősodorbeli
alkotást produkált (Lizzie,Vita és Virginia, Tell it to the
Bees, Carmilla, Colette, Wild Nights with
Emily, Summerland, World to Come), köztük számos nemzetközi fesztiválsikerrel (A kedvenc, A szolgálólány, Portré a lángoló
lányról). A „leszbikus kosztümös dráma”
ciklusa idén már a minden komolyabb társadalmi jelenségnek kijáró Saturday
Night Live-szkeccsig is eljutott, amely jó szokása szerint maroknyi klisére redukálta
a friss trendet, ám ezek precíz zanzáját adják: valamikor a 19. század derekán
elegáns, ám visszahúzódó úrihölgy vérszegény ujjai félénken megsimítják a
csábító nő kézfejét, miközben a háborgó tenger tajtékai egy titkon beteljesülő
és bukásra ítélt románc ígéretével permetezik remegő ajkaikat. Habár maguk a
filmek valamivel színesebb összképet mutatnak a paródiánál, legyen szó
műfajokról (akad a kínálatban vámpírmese, westerndráma, átverős thriller és romkom)
vagy stílusjegyekről (intim szubjektívtől groteszk szatirikuson át minimalista rögvalósig),
a ciklushoz tapadó közhelyek érvényes problémákra világítanak rá a leszbikus
románc és a kosztümös múlt ellentmondásos kapcsolatában.
Noha a férfi homoszexualitás
fősodorbeli karrierjének is megvoltak a maga egzotikus (fél)múltba helyezett zászlóshajói
(Maurice, Querelle, Another Country), amelyek nagyban hozzájárultak a 80-as évek meleg
hullámának térhódításához, a „gay period drama” sosem vált ciklussá. Egyfelől sosem
tömörült rövid időn belül 2-3 alkotásnál népesebb csoportba, másfelől felhozatala
nem szorítható semmiféle szűkebb skatulyába: hőseik és világuk sokkal
változatosabb, mint a borongós, fűzőbogozgató vidéki hölgyeké. Ugyanakkor az
elmúlt pár év mainstream leszbikus filmjei szokatlanul nagy arányban játszódnak
legalább fél évszázaddal a jelenkort megelőzően, ráadásul főalakjai többnyire a
társadalmi elithez tartoznak, akár az uralkodó osztály tagjai (netán uralkodók),
akár vagyonos polgárok, akár rangos művészek – valamint egy kivételtől (Bessie) eltekintve: fehérek. Márpedig ez teljesen elüt a
kortárs filmvilág elszánt törekvésétől a diverzitásra, méghozzá éppen egy olyan
témában, amely lázadást jelent a hagyományos (hetero)normatív szemlélet ellen.
Miközben ezek a – többnyire
valós, sőt akár történelmi – hősnők fontos kulturális szerepet töltenek be a
jelenben (bizonyságul szolgálva arra, hogy a női homoszexualitásnak is megvan a
maga tekintélyes, sőt rangos múltja), ugyanakkor el is terelhetik a figyelmet a
jelen problémáiról, egy olyan ókonzervatív korba helyezve a történetet, amelyet
könnyen letűnt időknek tekinthet a mai néző, társadalmi korlátait és ellenérzéseit
egy kalap alá véve a gőzhajókkal, torokgyíkkal és rabszolgasággal. Ám a kosztümös
filmek eredendő műfaji távolságának, elemeltségének ez esetben is két oldala
van: eszképizmusuk nem csupán annak köszönheti népszerűségét, hogy egérutat
kínál a kortárs problémák elől, de annak is, hogy olyan világba repít, ahol a
komolyabb akadályok a mainál jóval romantikusabbra színezik, szenvedélyesebbé
varázsolják a leszbikus viszonyt – ahogy a gőzhajók kalandosabb élménnyé teszik
a tengeri utazást vagy a rabszolgaság hősiesebbé egy blaxploitation western főhősét. Az összképet tovább árnyalja,
hogy ezek a filmek elvétve (lásd a Tell it to the Bees kiadós melodrámáját) foglalkoznak az adott kor
homofóbiájával – inkább a szerelmes nők személyes problémáira összpontosító
finom portrék: a szerelem nélküli házasság, a kemény fizikai munka és a
fojtogató elszigeteltség poklából talál menedékre egymásban a The World to Come két vadnyugati telepes-felesége, A kedvenc
udvarhölgyeinek életét inkább a
rivalizálás, mintsem a nemi előítéletek komplikálják, a Summerland hősnőit az anyaság iránti vágy szakítja el
egymástól, és Lizzie Borden is inkább nyereségvágyból ragad fejszét, mintsem
apja vaskos hímsovinizmusát megtorolni. A ciklus inkább a progresszivitás,
mintsem a problémakerülés fényes tanúbizonysága: miként a New Black Cinema rasszizmus-kritikája
sem az egyetlen érvényes téma egy fekete filmkészítő számára, úgy a
leszbikusokról szóló filmek nézőközönségét sem kizárólag a társadalmi
kirekesztettség érdekli.
Akár egy röpke ciklus
létrejöttéhez is széles közönségtábor szükségeltetik, mint ezt a férfi
homoszexualitás tömegfilmes kudarca bizonyítja ezen a téren (legközelebb talán a
meleg musical került hozzá a 2000-es évek elején). A leszbikus kosztümös dráma
friss közkedveltségét főként annak köszönheti, hogy nem kizárólag (vagy akár elsősorban)
leszbikusokat csábít: a múlt romantikus díszleteibe helyezett nőszerelem
legalább annyira vonzónak bizonyul a szerelemre éhes hetero nőközönségnek is,
akik mind kevésbé látják a férfinemben a partnert a mély és tartalmas
románcokhoz. Ezeket a filmeket nem csak a (múltban) tiltott szerelem izgalma
köti össze, de az is, mennyire kiszorulnak belőlük a férfiak: maximum az
antagonista hálátlan szerepével kell beérniük (Carol, Lizzie, The World to Come), de az esetek többségében semmiféle dramaturgiai
jelentőséggel nem bírnak a cselekményben, korfestő mellékalakok, párvonalas
skiccek, passzív biodíszletek. Noha a ciklus sikerkarrierje a Carollal indul, valódi origója az egy évvel korábbi The Duke of
Burgundy apró gyöngyszeme, amely nem
csupán komplex és provokatív módon ábrázolja hősnői kapcsolatát, de egy időn
kívüli, férfi nélküli álomvilágba helyezi őket. Ez a szerelmi/szexuális
nőutópia fűzi egybe és teszi népszerűvé ezeket a filmeket: a természeti
szimbólumok (méhek, virágok, tenger) és művészeti motívumok (portréfestés,
versírás, tánc) garmadával megpakolt pompás miliő, amellyé a hősnők átformálják
maguknak a törvény és hatalom szmogjában fuldokló valós világot – még ha csak
rövid időre is. Ugyanez az oka, hogy a boldog vég elsődleges jegye a ciklusból
leginkább kilógó – mellesleg férfirendezőhöz kötődő – daraboknak (Szolgálólány, Kedvenc): a heteroszexuális női közönség számára a
leszbikus kapcsolat nem rég vágyott önmegvalósítás, csupán kurta menekülés a hétköznapok
elől – néhány idilli pásztoróra, ahol egy kicsit nem kell feleségnek és dolgozó
nőnek, háziasszonynak és anyának lenni.
Az idei év eddig legjelentősebb
hozzájárulása a ciklushoz (cannes-i bemutatóra vár Paul Verhoeven 17. századi
apáca-románca, a Benedetta)
különösen izgalmas darab, főként mivel egy homoszexuális férfi-rendező
alkotása, aki debütfilmjével, a 2017-es God’s Own Country-val már elkészítette a leszbikus kosztümös románc
szinte tökéletes gay-revízióját:
a saját ifjúkori élményeit feldolgozó meleg románc egy yorkshire-i gazdacsalád
fia és egy román idénymunkás között csatakos, trágyás tanyasi édenkertben
zajlik, látványos természeti szimbólumokkal, ám a jelenbe helyezve,
naturalisztikus képsorokkal és óvatos happy enddel. Francis Lee második filmje,
az Örök
lenyomat már alaptémájával is igen
merészen bánik: hősnője, a 19. századi női természettudós és fosszília-gyűjtő
Mary Anning – akárcsak A kedvenc Anna királynője vagy a Wild Nights with
Emily Dickinsonja – távolról sem
számít bizonyítottan leszbikusnak, így aztán a sztori pár hetes románca Anning
és egy tudóstárs elhanyagolt felesége, Charlotte Murchison között afféle
(lehetséges) queer fantáziavilágba helyezi valós hőseit. Ugyanakkor
Lee több tekintetben eltér a nagyobb közönségnek szánt nőutópiáktól: nyoma
sincs a múlt megkapó díszletvilágának, a szilaj hullámok csapdosta partszakasz,
ahol hősnőink a megkövesedett maradványokat keresve egymásra találnak – pár
napsütéses percen kívül (az első szex után) – kopár és nyomasztó munkahely, sőt
egy migráns orvos személyében fontos és pozitív férfialak is helyet kap a
cselekményben. Noha ezúttal is szinte minden jelenetre jut egy árulkodó állat-jelkép
(rabul esett bogarak, gyermekpótló porcelánállatkák és gondosan dörzsölgetett
ammonitesz-spirálok) vagy érzéki töltetű tenger-metafóra, az író-rendező csábító
romantizálás helyett megőrzi apró epizódokból kibontakozó, szikár
elbeszélésmódját és keresetlen, naturalisztikus stílusát (a szeretkezések
fényévekre vannak a ciklus finomkodó, esztétizált szexjeleneteitől). Az Örök lenyomat radikális továbbgondolása a leszbikus kosztümös
drámák trendjének: habár sokat megőriz bevált kliséiből, édenkertje nem az
elődök mélabús/melodramatikus eszképizmusának szülötte, inkább egy merőben
inkompatibilis emberpár első pillanattól elveszett paradicsoma, akiknek közös
boldogságát azonos nemüknél, eltérő vagyoni helyzetüknél, társadalmi
különbségeiknél is erősebben gátolja saját személyiségük.
ÖRÖK LENYOMAT (Ammonite) – brit,
2021. Rendezte és írta: Francis Lee. Kép: Stéphane Fontaine. Zene: Dustin O’Halloran
és Volker Bertelmann. Szereplők: Kate Winslet (Mary), Saoirse Ronan
(Charlotte), Gemma Jones (Molly), Fiona Shaw (Elizabeth). Gyártó: BBC Films /
BFI / See-Saw Films. Forgalmazó: Telekom TVGo. Feliratos. 120
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/05 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14923 |
