Csákvári Géza
71. Berlinale a járvány közepette is erős programmal, maradandó filmekkel jelezte, hogy a mozi zárt kapuk mögött sem veszíti el jelentőségét.
Noha
a pandémia miatt a klasszikus Berlinale elmaradt, a zsűri magányosan nézte a
filmeket a német fővárosban, a versenyprogramot a filmvásár keretében online lehetett
követni. Radu Jude és Nagy Dénes egy-egy
remekművel emelte az esemény színvonalát.
A
tavalyi Berlinale volt az utolsó klasszikus filmfesztivál. Sorsszerűen a mustra
utolsó napján 2020. március 1-én regisztrálták az első koronavírussal fertőzött
embert Németországban és ekkor a pandémiával szembesülő, ezután következő
rendezvények szervezői joggal mondhatták: bezzeg a németek ezúttal szerencsések
voltak. Persze, ekkor senki sem sejtette azt, hogy fertőzésnek újabb hullámai
lesznek, mely totálisan átalakítja a filmvilágot, köztük a fesztiválok
rendszerét is egyben. Peter Broderick
producer elemzése szerint 2020 az év, amikor a régi világ fesztiválrendszere,
amely a velencei mustra 1932-es beindítása óta változatlan, mindörökre elpusztul.
Marad majd néhány kivétel, ezeket fizikai fesztiváloknak nevezi (a 2019-es
adatokkal ellentétben, mintegy 6500 mustra helyett néhány tucatra gondol), de a
jövőt a digitális és legfőképpen a hibrid rendezvényekben látja – utóbbi esetében
ugyan tartanak hagyományos mozis vetítéseket, de igen korlátozott számban és
feltételek mellett. Hipotéziseit a jövő kutatásai bizonyítják vagy cáfolják
majd, de problémafelvetései érvényesek. A Covid-19 miatt életbe lépett hatósági
zárlatok következtében tavaly március után a világ filmfesztiváljai sajátos
módon reagáltak a hirtelen jött helyzetre: vagy a programjuk egészével vagy egy
részével átléptek az online térbe – ezáltal megteremtve a hibrid fesztivál
fogalmát –, vagy úgy döntöttek, hogy egyszerűen elhalasztják a rendezvényt,
mert digitális körülmények között a fesztiválok épp a lényegüket veszítik el,
ha úgy tetszik az alapdefiníciójuk válik értelmetlenné: nem tudnak lokális
eseményként működni, exkluzív tartalmat megmutatni a legfontosabb szakmai
szereplőknek és a helyi közönségnek. Utóbbit legmarkánsabban Cannes állítja,
akik bevállalták, hogy történetük során először elhalasztották 2020-ban az
eseményt. A tavalyi kora őszi nyitások következtében Velence úgy döntött, hogy
szeptemberben marad offline – ezzel a világ első mid-pandémia fesztiválja lett.
A magas fertőzöttségi, illetve alacsony oltottsági adatok miatt azonban később
egyértelmű volt, hogy 2021 elején immár a 71. Berlinale nem tud hagyományos
módon megvalósulni.
A
tavaly debütált új művészeti vezető, Carlo Chatrian és csapata egyedi
megoldással állt elő: két részre bontották a fesztivált. Elsőként, március
1-jétől 5-ig megtartották online formátumban a Berlinale szakmai redezvényeit,
azaz filmvásárát (European Film Market – EFM), koprodukciós vásárát (Berlinale
Co-Production Market), produkciós vásárát (World Cinema Fund) és a feltörekvő
tehetségek bemutatkozására szervezett fórumát (Berlinale Talents). Mivel a
Berlinale koncepciójában alapvetés, hogy közönségrendezvény – szemben
Cannes-al, ahová civilek elvileg nem juthatnak be – júniusban tartják majd meg a
helyieknek az analóg vetítéseket. De, hogy a helyzet kellőképpen bonyolult
legyen, a versenyprogramot azért Berlinben üres termekben nézte és értékelte a
hivatalos zsűri, melynek tagja volt Enyedi Ildikó is, aki 2017-ben kapott Arany
Medvét a Testről és lélekről drámájával. Az újságírók és a kritikusok
pedig csatlakozhattak a már említett online vásárhoz, így az vonatkozott a (megtűrt)
tudósítóra is, mintha csak vásárló lenne: azok a művek, melyek már idejekorán
szereztek hazai forgalmazót, nem voltak elérhetőek. A magyar filmforgalmazás persze
nem annyira acélos és tőkeerős, hogy ezáltal túl sok mindentől elzárjanak
minket. Egyszóval, idén hivatalosan majd csak júniusban lesz „fesztivál”, amin személyesen
részt vehetünk: remélhetőleg ez átmeneti megoldásként vonul be a történelembe. Idén
ugyanis nagyon hiányzott a Berlinale ünnepi része, azaz, hogy a helyszínen,
óriási vásznakon, közösen nézzünk végig a világpremiereket az alkotókkal és nem
pedig egy olyan online platformon, melyen közepes felbontásban, egy piros
mackóval a jobb felső sarokban és egy csúszkával a képernyő alján, olyan
minőségben kellett befogadni a látottakat, mely forma általában egy-egy alkotás
pályafutásának utolsó stádiuma lenne normális időkben.
Mindazonáltal
ilyen körülmények között érdemes igazán csak értékelni, ha egy-egy érdekesebb mű
erősíti a versenyt. Az Arany Medvével elismert Radu Jude most találta meg eddig
a legtökéletesebben a saját hangját: az abszurd, az experimentális és a dokumentarizmus
elegyét. A Babardeală cu bucluc sau porno balamuc (magyar címe – Gyenge Zsolt
kritikus fordítása szerint – Zűrös kettyintés, avagy
pornó a diliházban) brutálisan kemény társadalomkritika, amely a
jelennel való szembesülést szállítja szimbolikus pofonként. A főcím előtti szegmens
frontális nyitány: hardcore házipornó a „Lili Marlene” dallamával fűszerezve.
Kifejezetten modern, korunk streaming stílusára jellemző webes stílusban futó
képsorok ezek, azon belül is afféle best off, mint amikor mostanság népszerű
oldalakon rávisszük kurzort egy-egy tartalomra és akkor gyorsképekben megkapjuk
az összefoglalót. Mindazonáltal ezeknek a pornóknak afféle fake tartalma
szokott lenni, itt azonban privát felvételről van szó – de ne szaladjunk előre.
Mire a film előtt ülve elkezdhetnénk gondolkodni, hogy mindez mire fel szerepel,
már a főcím után első szegmens (a film jól tagolhatóan három act-ből áll)
képsorai peregnek: egy középkorú nő sétál maszkban Bukarest utcáin. Mintha csak
egy cinema direct dokumentumfilm pörögne, itt mindent alaposan megnézünk,
ami abszurd, az elviselhetetlenül sok kocsit és a nyomasztó posztkommunista
hangulatot és a mid-pandémiás helyzetet – pontosabban az ezekből következő társadalmi
feszültséget. Mindez sok szempontból ismerős lehet, hiszen Budapesten is
hasonló képeket látunk, csak építészetileg sokkal szebb környezetben. Közben
kiderül, hogy a maszkos nő, akit követ a kamera az ügyintézések során a
véletlenül a netre került pornóban szerepelt, és este afféle szülői értekezlet
előtt kell „felelnie” emiatt az iskolában, ahol történelmet tanít.
Mielőtt
azonban ez bekövetkezne, érkezik a tények, szimbólumok és csodák tematikáját
kibeszélő második felvonás: egy különleges kísérleti film, amely a minket
körülvevő őrült világért felelős téziseket mutatja meg, a kommunizmus
fogalmától a pénisz meghatározásáig kommentár nélküli verzióban. Radu Judétól
nem szokatlan ez a forma, komplett filmet is készített korábban ebben stílusban,
például az Uppercase Printet mely Mugur Calinescu, egy a Ceaușescu-rezsim
alatt meghurcolt román tinédzser életét dolgozta fel és a színházi formanyelvet
elegyítette az archív felvételekkel a angolszász kultúrkörben megszokott klasszikus
filmes narratívát totálisan félretéve. A technikai bravúr azonban utóbbi mű
esetében kirekesztő hatású volt, a Zűrös kettyintésben viszont pontosan eltalálta,
mennyi exprerimentális játékosságot bír el egy egészestés film. Dramaturgiai
szempontból precízen megszerkesztett második rész után Jude mer még egyszer
formát bontani. A lezáró felvonás, a szülői értekezlet (a „diliházban”), humora
miatt válik frenetikussá. A házipornó csak kiindulópont – képzeljük el azt a
sok abszurd jelenséget, amelyekkel Magyarországon találkozunk és akkor már
szabadabban fogunk röhögni a hülyeség román megfelelőin. Itt is sulykolják, kik
a nemzeti érzés fő ellenségei: Bill Gates, Soros, a Moszad és az összes
liberális „szemét”. És itt sem maradhat el a holokauszt-tagadás, illetve a
történelemhamisítás vádja, mivel a főhősnő azokat a fejezeteket is tanítja,
melyekkel még nem néztek szembe a román társadalomban. A mű lezárásában három
opciót kínál Radu Jude: vicceset, reálisat és abszurdat, talán mondani sem
kell, mindegyik fájdalmasan ingerli a rekeszizmainkat, miközben, a bemutatott
tények borzasztóan elszomorítóak.
Magyar
szempontból több rekordot is fel tudunk mutatni. Egyrészt a Berlinale története
során először szerepelt két magyar alkotás a hivatalos versenyben. (Olyan
persze volt, hogy több magyar film volt a mustrán, csak épp más-más szekciókban).
Abban az évben pedig, amikor a zsűribe csak és kizárólag Arany Medve nyertes
rendezőket hívtak, jogosan kijelenthető, hogy a fődíj mellett a rendezői
elismerés a második legrangosabb Ezüst Medve. Ezt pedig Nagy Dénes nyerte meg,
aki a fesztivál történetében először kapta meg ezt az elismerést elsőfilmmel. Noha
a Természetes fény stílusában, műfajában és a szerzőiség terén nem
hozható közös nevezőre Radu Jude filmjével, mégis van egy fontos kapcsolódási
pont: a múlttal való szembenézés igénye. Egészen pontosan megmutatja, hogy nem
csak áldozatok voltunk a történelem során, hanem elkövetők is egyben.
A Természetes
fény naturalista hangvétellel indít: katonák vonulnak a téli vidéken. Nincs
könnyű dolguk, mindenhol szürkeség, sár, zord körülmények. Egy idős férfitől
elkobozzák az elejtett szarvast, látjuk, ahogy a vadat kifilézik, feldolgozzák.
Végül eljutnak egy Isten háta mögötti faluba, ahol főleg idősek, nők és
gyermekek vannak. Mint a film alapjául szolgáló, azonos című Závada Pál
regényben, a huszadik század magyar történetének egyik kibeszéletlen fejezete
pereg előttünk. Persze, Nagy Dénes segít a nézőnek, a film elején kiírja, hogy
a második világháborúban járunk, amikor Magyarország mintegy százezer katonát
küldött a Szovjetunió ellen, mintegy segítendő a német offenzívát. Illetve, az
is remek, hogy nem próbálta meg az irodalmi alap összes történelmi tényfeltárását,
konklúzióit belesűríteni a filmbe: miközben a regény húsz évet ölelt át és
számos főszereplője van, Nagy Dénes egy embert, Semetka Istvánt emelt ki és csupán
négy napját mutatja meg.
Hőseink
nem harcolnak együtt a Wermacht csapataival, inkább a frontvonal mögött járőröznek,
mint a filmben látható szakasz, amelynek tagjai egy ukrán falu földműves
lakosait zaklatják azért, hogy árulják el, hol vannak a partizánok. Miközben a mű
elején nincsen kiemelt központi karakter, Dobos Tamás kamerája egyre több
közeliben mutatja Semetka István (Szabó Ferenc) szakaszvezetőt, akin egyre
inkább fel lehet fedezni a morális dilemma jeleit. A faluban nem vegzálja a
földműveseket, miközben, ha épp nem Ukrajnában harcolna, akkor ő is földműves
lenne otthon. Mindemellett fotózik, nem mellékesen, jelképes, hogy mikor és
miért veszi elő a kameráját. Mindemellett Semetka úriember: bár tetszik neki az
egyik falusi lány, nem nyúl hozzá és amikor a parancsnoka elküldi őt kikérdezni
a partizánok hollétéről a közelben lévő favágókat, nem ül fel a provokációnak. Nem
kell azonban azt hinni, hogy Nagy Dénes nem beszél a lényegről. Semetka
szakasza tovább indul a partizánok után, ám rajtuk ütnek az erdőben és a
parancsnok életét veszti. Visszavonulnak a faluba, ahol az összes lakost
bezárják a pajtába. Megérkezik a magyar erősítés, az időközben rangidős
Semetkát leváltják és elküldik, hogy nézze meg mi van a közeli mocsárban.
Amikor visszatér, egyértelmű, hogy borzalmas dolog történt. Nem kell látni
direktben. Tudjuk, hogy mi. A rettenetes bűnt, amit a vásznon látunk (vagy épp
nem), olyan eredeti naplók inspirálták, amelyeket éveken keresztül kutatott
Nagy Dénes a Hadtörténeti Levéltárban – így a hitelesség nem lehet kérdéses. Érezzük,
hogy amit Semetka nem tesz meg, azt a parancsot többi bajtársa lelkiismeretfurdalás
nélkül végrehajtja. Nagy Dénes hihetetlen érzékeny filmet készített azzal az
esztétikai döntéssel, hogy nem az a fontos, hogy direktben és naturálisan
ábrázolja a háborús borzalmakat. Nem fordítja el a kamerát, amikor valami
méltatlan történik, hanem Semetka karakterét követjük, aki egyrészt nem enged méltóságából,
illetve, a szörnyűségekből kimarad, mert „gyengesége” miatt elküldik máshová. Szinte
kivételeznek vele. Semetka azonban nem gondolja, hogy az ő feladata lenne a
sötétséget kivilágosítani. Nem hős, nem tesz semmit azért, hogy jobb legyen a
világ. Egyszerűen csak szeretne visszatérni a családjához és tovább művelni a
földet, így kivár: az ő tragédiája, hogy azt gondolja, neki nincs itt semmi
feladata, következmények nélkül maradhat passzív szereplő a háborúban, és ezzel
kibújhat a nácikkal való kollaboráció bűne alól. Számos alkalommal láttuk már
moziban a háború borzalmait, nehéz újat mondani, de a Természetes fény új
alkotói nézőpontja miatt nagyon is eredeti háborús film. Elem Klimovval
ellentétben, aki a Jöjj és lásd! című klasszikusában démonizálja a
megszállókat, Nagy Dénes megmutatja az ő nézőpontjukat is.
A
zsűri nagydíját elnyerő japán Guzen to sozo (A fantázia és a
szerencse kereke) meglepő módon a szexualitás és az egyedi dramaturgia
kapcsán hozható közös nevezőre a fődíjas román művel. Igaz, Ryusuke Hamaguchi rendezésében
a filmkészítés másik végletéről van szó, hiszen egy szuperkonzervatív
szkeccsfilmet látunk, amelyben férfiak és nők elmélyülten beszélnek szerelmeikről,
érzelmekről és szexualitásról.
A zsűri
díja „otthon” maradt, Maria Speth német rendező négyórás dokumentumfilmje, a Herr
Bachmann und seine Klasse (Bachmann úr és az osztálya) nyerte, amely
szintén bravúr. Nem tesz mást, mint követi egy speciális iskola egyik tanárát
és annak osztályát, melynek tagjai bevándorló családok gyerekei. Mindegyik
diákot és a családjukat is megismerjük, az összekötő kapocs Bachmann úr, a
közös zenélésekkel edukáló és tiszteletet építő tanár – tegyük hozzá, az ő
személyisége nélkül nem biztos, hogy működne a film. Ám vele és a jelenetről
jelenetre újat mondani képes alkotás szokatlanul hosszú, mintegy 215 perces
játékideje indokolt.
Az
idei Berlinale egyik újítása volt, hogy rendezték a gender-vitát a színészi
alakítások terén, azaz nem volt immár külön férfi vagy női alakítás, csak szimpla
színészi elismerés. A legjobb mellékszereplő díja esetében Kizlinger Lilla
tehát tényleg a teljes mezőny legjobbjának minősítette a zsűri Fliegauf Bence Rengeteg
– Mindenhol látlak című szkeccsében nyújtott alakítását. A legjobb színész(nő)
pedig Maren Eggert lett a Ich bin dein Mensch (Én vagyok az embered)
című német sci-fiben. Fliegauf Bence 2003-as debütáló alkotása, a Rengeteg
folytatását, pontosabban annak tovább gondolását forgatta le. Az író-rendező nem
a korábbi műben bemutatott budapesti karakterekhez tért vissza, hanem az alapmű
dramaturgiájához, képi atmoszférájához és ahhoz a kiindulóponthoz, hogy
szkeccsfüzérbe font emberi sorsokat ábrázol. Az illusztrált sorsok igen precíz
lenyomatát adják az ezredforduló utáni Magyarországnak, noha a film számos
problémafelvetése igencsak egyetemes. A halott anyja miatt az apját hibáztató
tinilány esete (ez Kizlinger Lilla szerepe), a férfit féltékenységgel vádoló
barátnő, aki nem érzi a valós problémát, a daganatos betegekkel kuruzsló lelki
károkozása, a „kötelező” gyerekvállalás társadalmi elvárása miatt szenvedő
idősebb pár, a haldokló apát gyászoló fiatal feleség és a fiú „tiltott”
vonzalma, a vallásos anyuka és ateista kisfia csatája a világ számos pontján
aktuális kérdéskört érint. A korábban említett, Maria Schrader rendezte Én
vagyok az embered azzal a gondolattal játszik el, hogy mi történik akkor,
ha egy középkorú (lelkileg már némileg sérült) szingli nő tudományos elemzések
után egy robot formájában megkapja a tökéletes férfit. Vajon boldogok tudunk-e
lenni, ha minden feltétel tökéletesen adott hozzá, vagy, mi emberek tényleg
szeretünk szenvedni? A műnek számos erénye van. Képes műfajt váltani a sci-fi alapokon
induló romantikus komédiáról az ontológiai drámába, számos izgalmas kérdést tesz
fel az emberi természet öntörvényűségei kapcsán, illetve Dan Stevens a
filmtörténet egyik legjobb android-alakítását nyújtja.
Minden
fesztiválozás elengedhetetlen része az a „guilty pleasure” keresése. Hogy mi
volt a levezető film idén? Panoráma
szekcióban bemutatott (és a Sundance-ről érkező) Cenzor izgalmas
vállalás: az elsőfilmes Prano Bailey-Bond visszavisz minket a VHS hőskorába,
amikor a cenzorokra egyre nagyobb felelősség hárul, hiszen a videómagnó
segítségével a fiatalkorúak, nemhogy visszatekerni tudják a legbrutálisabb
jeleneteket, hanem még ki is tudják kockázni azokat. Niamh Algar alakítja az
igen vonzó, de ennek ellenére igen konzervatívan öltözködő Enidet, aki az egyik
legalaposabb, horrorokra szakosodott cenzor. Lassan bomlik ki, hogy nem
véletlenül választotta ezt a pályát, hiszen történt valami mai napig
tisztázatlan eset a gyerekkorában, melynek következtében húgának nyoma veszett.
Aztán az egyik nap egy enigmatikus rendező beküld egy filmet, melyben két
kislány valami retteneteset tesz egy erdőben. Innentől fogva fokozatosan kezd
Enid agya „leolvadni”, míg nem tud már különbséget tenni valóság, múlt, jelen
és fikció között. És mivel egy felettébb merész horrorról van szó, nem maradunk
se vér, se meghökkentés nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/05 40-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14903 |
