Sós B. Péter
A magyar mozikban és videotékákban nincs cenzúra, bárki megnézheti az Angliában betiltott Crasht vagy a Krisztus utolsó megkísértését. A tűréshatárt a forgalmazó szabja meg.
Cenzúra tulajdonképpen nincs Magyarországon a mozgóképek piacán. Mindent be lehet mutatni a mozikban vagy ki lehet adni videón, ami nem ütközik az alkotmány valamelyik passzusába. Pedagógusok, pszichológusok, egyházi méltóságok, időnként filmes szakemberek és kritikusok kiáltanak cenzor után az értelmetlen brutalitást és a leplezetlen szexuális aktusokat bemutató filmek egyre nagyobb tömege láttán.
A rendszerváltás óta komolyabb visszhangja csak annak az esetnek volt, amikor egyházi nyomásra megakadályozták a Krisztus utolsó megkísértésének televíziós sugárzását. (A UIP-Duna Film a „letiltás” után egy héttel piacra dobta videón a filmet, „szép pénzt hozott” – nagyon jó reklámot csinált neki az egyházi cenzúrakövetelés.) Nálunk elképzelhetetlen az, ami a közelmúltban történt Londonban, hogy a westminsteri önkormányzat az 1985-ös mozitörvény alapján betiltotta a némely angol kritikus által „aberráltnak” bélyegzett Crash című filmet.
Hogy milyen filmeket láthatunk a mozikban, ez valójában pusztán a filmforgalmazó cégek üzletpolitikájától függ. A téma és a képek „erősségétől” kevéssé zavartatva azt mutatják be, amiben üzleti lehetőséget látnak.
Így kerülnek hozzánk akadálytalanul olyan filmek is, amelyeket valahol betiltottak vagy cenzúráztak. (A már említett Crasht Magyarországon tizenötezer néző látta a mozikban, és időközben a videotékákból is megkapható.)
Teljesen esetleges az is, hogy milyen kópia érkezik hozzánk: előfordul, hogy amerikai, angol vagy svéd cenzor által „megvágatott” változatot láthatunk, mert a forgalmazó éppen onnan kaphatott olcsón és gyorsan jobb minőségű kópiát. Például a svéd cenzor vetetett ki egy képsort – amelyen egy agy szétloccsanása volt látható – valamelyik Steven Segal filmből, és ezt nálunk is enélkül játszották.
Ma is érvényben van az a 8/1965-ös művelődési miniszteri rendelet, amely az elmúlt évtizedekben a minisztériumon belül működő Filmfőigazgatóság egyik bizottságának, majd a film főosztálynak és utódjának, az azóta megszűnt mozgóképosztálynak adott hatósági jogkört. A rendelet utasításai szerint eljáró testületnek több feladata volt: a filmátvételi bizottságokkal együttműködve döntött egy-egy mű bemutathatóságáról; megállapította a korhatár-besorolást; meghatározta, hogy támogatott vagy járulékfizetésre kötelezett-e az alkotás vetítése. A szervezet utódja 1992 óta pusztán korhatár-tanácsadással foglalkozik, ugyanis csak erre van lehetőségük, de ezeket a döntéseiket sem tartják be a korábbi szigorral.
A forgalmazók javaslatot tesznek, hogy a bemutatandó filmet milyen korhatár-megjelöléssel kívánják kihozni a mozikba. Lalik Sándor, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium munkatársa az igazgatói vetítéseken megnézi a műveket, és amennyiben nem ért egyet a javaslatokkal, akkor összehívja a pedagógusokból, pszichológusokból, kritikusokból álló hattagú tanácsadó testületet. Minden tag írásban véleményezi a vitatott művet, és ezek alapján hozzák meg a végső döntést. A bizottság által meghatározott korhatár-besorolásokat – a rendelet szerint – kötelezően fel kell tüntetni a hirdetéseken és moziműsorokban.
A független forgalmazók (MOKÉP, Budapest Film, Flamex) szerint a bizottság döntése mást jelent nekik, mint a két multinacionális cégnek (InterCom, UIP-Duna Film). Ők ugyanis pénzért veszik a kópiákat és vámot fizetnek értük, még azelőtt, hogy esetleg 18 éven felülieknek szóló korhatár-besorolást kapnak, ezzel veszteség érheti őket, mivel nem fellebbezhetnek a döntés ellen. Míg a multinacionálisok esetleg a bemutatótól is elállhatnak egy magasabb korhatár-besorolás esetén. A multinacionálisok illetékesei szerint viszont a tiltó korhatárok nem tartanak vissza senkit egy-egy film megnézésétől, és ők szinte soha nem hoznak ki olyan filmet, amely után 20 százalékos járulékot kell fizetni, így ez nem okozhat veszteséget.
Tavaly 160 mozifilmből 15 került bizottság elé. Azért csak ilyen kevés, mert a forgalmazók általában maguk is olyan korhatárt javasolnak, hogy szükségtelen a bizottság összehívása. A múlt évi bemutatók közül vitatott volt egyebek között Az igazira várva, a Csajok, a Showgirl, a Las Vegas, végállomás, a Közönséges bűnözők, a Trainspotting, a Négy szoba és A Függetlenség napjának korhatár-besorolása.
A rendszerváltás előtt a korhatár-rendelet betartását egyaránt ellenőrizték a vállalatok területi vezetői és a mozikat felügyelő megyei művelődési osztályok. A mozisnak kötelessége volt betartani a tiltó korhatárokat, mert esetenként akár a rendőrség is utánanézett, hogy nem ül-e a nézőtéren a megengedettnél fiatalabb néző. A mai korhatár-besorolások a gyakorlatban szinte semmit nem jelentenek, egy kis túlzással azt mondhatnánk: az megy be a moziba, aki feléri a pénztár ablakát.
A videopiacon még ettől is szabadabb a helyzet: senki nem is nézi meg a filmeket, a forgalmazók azt dobnak piacra, amit akarnak. Pusztán egy ajánlás létezik, hogy a gyártó országban alkalmazott korhatár-megjelölést tüntessék fel a kazettákon. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium mozgóképosztályának adatai szerint például 1995-ben 1166 videobemutatóból több mint kétszázat 15 évesnél fiatalabb nézőknek nem ajánlottak, és 301 film 16 év feletti korhatár-megjelöléssel került ki a tékákba. (A tékás és a vásárlók azonban erről nem értesülnek, mert a kazettaborítókon ez nincs jelölve.) Ugyanabban az évben csaknem kétszáz akciófilm és száz horrorfilm került a piacra, és az előző évhez képest megkétszereződött a pornófilmek száma (165). A videopiacon tevékenykedő több mint húsz cég közül az évente 100–150 filmet is piacra dobó nagy cégek képviselői szerint jó néhány kis cég semmivel nem törődve látja el „mozgóképes szeméttel” a nézőket.
Ráadásul a filmek forgalmazása után fizetendő kulturális járulék mértéke semmilyen összefüggésben nincs – sem a mozi-, sem a videofilmek esetében – a korhatár-besorolásokkal. A Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény ugyanis 20 százalékos járulék fizetésére kötelezi az erőszakos és a pornográf művek forgalmazását. Senki nem ellenőrizi azonban azt, hogy a forgalmazók önbevallása egyezik-e a művek tényleges műfaji vagy korosztály szerinti besorolásával. Így fordulhatott elő, hogy 1995-ben csupán hárommal több film után fizettek húsz százalékos járulékot, mint amennyi pornófilmet bemutattak. (A fizetendő járulék mértéke már a filmvásárokon befolyásolja a forgalmazók önkorlátozását, egy 20 százalékos kategóriába eső filmet lehetséges hogy eleve nem vesznek meg, mert veszteséges lenne a bemutatása.)
A mozgóképszakma képviselői egyetértenek abban, hogy a megszületendő mozgóképtörvénynek újra kellene szabályoznia a cenzurális megkötéseket. A legnagyobb magyarországi forgalmazó, az InterCom vezetője, Kálmán András úgy vélekedik, hogy nemcsak formailag szigorú szabályokra lenne szükség, amelyek szellemükben túlságosan liberálisak, a végrehajtásuk engedékeny, viszont bármikor elővehetők, és a sérelmezett döntés ellen nem lehet fellebbezni. A Magyar Forgalmazók Egyesülete az Amerikai Mozgókép Szövetség tevékenységének mintájára például szerepet vállalhatna a szigorú szabályok következetes betartásában. A törvény megszületéséig a mozi- és a videoforgalmazók szövetségének tagjai megállapodtak arról, hogy öncenzúrát alkalmaznak, és a bemutatandó filmjeik korhatár-besorolásánál magukra nézve kötelezőnek fogadják el az angol besorolási kategóriákat. (Az 1912 óta létező angol filmbesorolási rendszer a legkidolgozottabb a világon, olyan korlátozásokat is tartalmaz, mint például a szülői kísérettel nézhető filmeké.)
Lalik Sándor szerint a forgalmazók már most is ellenőrizhetnék azt, hogy filmjeik korhatár-besorolását betartják-e a mozisok. A minisztérium illetékesei a mozgóképtörvény tervezetében külön iroda vagy bizottság létrehozását tervezik, amelynek három főállású alkalmazottja és harminctagú, médiaszakértőkből, kritikusokból álló testülete lenne, amelynek tagjai valamennyi filmet megnéznének, és ténylegesen gyakorolnák a cenzúrát.
Köszönet az információkért Csócsics Zsoltnak (UIP-Duna Film), Horváth Ákosnak (Flamex), Kálmán Andrásnak (InterCom), Lalik Sándornak (MKM) és Zalán Vincének (Budapest Film).
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1490 |
