Huber Zoltán
A francia-kanadai rendező empatikus filmjeiben az emberi drámák finom humorral és politikai felhangokkal gazdagodnak.
Ha műsorvezető vagy influenszer celebritás lenne, Philippe Falardeau pályakezdésében semmi különös nem lenne. A filmrendezők között mégis egészen kirívónak számít a televíziós valóságshow első helyezésével induló alkotói karrier. Igaz, a francia-kanadai Falardeau nem akármilyen műsorban diadalmaskodott, a québeci köztévén futó Course destination monde (Világverseny) ugyanis kimondottan a filmkészítésből faragott szórakoztató vetélkedőt. A számos évadot megért népszerű tévés produkcióban a versenyzők a világ különböző vidékeire látogattak, majd az élményeikből pár perces rövidfilmeket készítettek, előre megadott műfajokban. A saját nyelvére és kultúrájára rendkívül büszke Québec e közszolgálati műsorával nemcsak a környékbeli angolszász túlsúllyal dacosan szembeszálló filmiparát hozta közelebb a közönségéhez, de egy huszárvágással az utánpótlás nevelését is példaértékűen megoldotta. Míg az 1968-as születésű Philippe Falardeau az 1993-as sorozatot nyerte meg, az 1991-es verseny győztese a nála félévvel idősebb honfitársa, Denis Villeneuve lett. (lásd Zalán Márk: Gyógyító határátlépések – Filmvilág 2017/11.)
A két világhírű francia-kanadai rendező pályája nemcsak az indulás tekintetében hasonló, de számos ponton érdekes egyezést mutat. A kínálkozó párhuzamoknál a különbségek talán még izgalmasabbak, hiszen a költséges szerzői látványfilmek nagymestereként számontartott Villeneuve ma már jóval ismertebb, mint a nagy globális közönségsikert soha el nem érő Falardeau. A két rendező francia nyelvű első filmjeit még látványosan összeköti a helyi témák iránti érdeklődés, az erőteljes drámai felhangok és a nagyfokú társadalmi elkötelezettség. A nemzetközi siker is szinte egy időben jött a számukra, hiszen a munkáikat két egymást követő évben jelölték az Academy Awards „Legjobb idegennyelvű film” kategóriájában. 2010-ben Villeneuve reménykedhetett a kiváló Felperzselt föld (Incendies) Oscar-díjában, míg 2011-ben Falardeau izgulhatott a Lazhar tanár úr (Monsieur Lazhar) miatt. Bár az aranyszínű szobrocskát végül egyikük sem emelhette a magasba, a hollywoodi stúdiók kapui megnyíltak előttük. Az amerikai terepen már egyértelműen Villeneuve bizonyult sikeresebbnek, míg Falardeau továbbra is kisebb léptékű, jóval intimebb filmeket készít. Ezek törvényszerűen kevesebb emberhez jutnak el, ám a rendező azóta is magabiztosan szállítja a mély emberséggel átitatott érzékeny karakterdrámáit.
Az Ottawa folyó québeci oldalán, Hull városában született Falardeau a filmezés előtt politológiát hallgatott. A konkrét születési hely már csak azért is fontos, mert a két legnépesebb tartomány, az angolszász alapítású Ontario és a francia gyökerű Québec határán álló kanadai fővárosban két, egymástól markánsan különböző mentalitás és kultúra birkózik egymással, immár több évszázada. A helyi, tartományi és federális szintekkel zsonglőrködő kanadai politikát az őslakosokhoz fűződő ellentmondásos viszony is tovább bonyolítja, nem beszélve arról az újabb keletű globális felelősségről, amit az ország gazdasági fejlettsége és növekvő világpolitikai súlya jelent. Falardeau filmjeiben rendre visszaköszönnek ezek az alaptémák, a békés együttélés és boldogulás problémáitól a harmadik világ és a nyugati társadalmak erősen ellentmondásos viszonyáig. Ezek a lokális kérdések nála ugyanúgy egyetemes érvényűvé válnak, mint a hétköznapi hősei személyes problémái. Falardeau filmjei mégsem komorak, még a súlyosabb drámákat is kedves humor és melegszívű empátia ellenpontozza.
Az első felületes pillantásra a rendkívül színes és szerteágazó, jelen pillanatban nyolc játékfilmet számláló rendezői életmű állatorvosi lova a rendező hatodik, mindez idáig utolsó francia nyelvű rendezése, a Gyakorlatom Kanadában (Guibord s'en va-t-en guerre). A 2015-ös szatíra a jellegzetesen nagyobb városokban játszódó politikai csatározásokat a hatalmas Québec egy ritkán lakott északi választókerületébe helyezi, amit három, egymástól száz kilométerekre elterülő falu és egy őslakos rezervátum alkot. Itt független képviselő az egykori hokis sikereiből politikai tőkét kovácsoló Steve Guibord, aki egy véletlen folytán a mérleg nyelve lesz egy fontos nemzetközi kérdésben. Nála kopogtat a beszédes nevű Souverain, aki a szintén francia nyelvű Haiti fővárosából érkezik gyakornoknak és rögtön a kanadai politika sűrűjében találja magát. Az idealista fiú Locke, Rousseau és Montesquieu műveivel felszerelve adja a tanácsokat és csodálkozik rá a demokrácia kisebb-nagyobb ellentmondásaira.
„Errefelé két dolgon szokás vitatkozni. Az alkotmányon és a hokin” – összegzi a lényeget a québecois politikus a mindig pozitív, szélesen mosolygó gyakornoknak, hogy aztán együtt lavírozzanak a különféle érdekcsoportok és megoldandó problémák között. A helyiek munkahelyeket és állami megrendeléseket szeretnének, amit a természetet féltő őslakosok vétóznak meg. A regnáló kanadai konzervatív kormány közben azt fontolgatja, beavatkozzon-e egy közelebbről meg nem nevezett közel-keleti háborús konfliktusba. A miniszterelnök megpróbálja meggyőzni a mindent eldöntő szavazatot birtokló vidéki képviselőt, akinek fogalma sincs a nagypolitika működéséről. Guibord inkább meghallgatná a helyiek véleményét, de a kissé naiv férfi és Souverain egyre bonyolultabb helyzetbe lavírozzák magukat, amiből együtt próbálnak kievickélni. Bár a Gyakorlatom Kanadában jellegzetesen helyi viszonyokból indul ki, a humoros és alapvetően idealista szatíra bárhol érvényes, ahol az alapvetően jó szándékú helyi politika az országos mélyvíz cápái között kénytelen úszkálni.
A korántsem felhőtlen lokális állapotok humoros ábrázolása jellemzi a 2000-es rendezői bemutatkozást is. A dokumentarista filmnyelvi megoldásokat használó, nálunk eddig be nem mutatott La moitié gauche du frigo (A hűtő bal oldala) a pályakezdés és munkanélküliség problémáját járja körül, felvillantva Falardeau világpolitikai érdeklődését is. Christophe, a hajdani egyetemi évfolyam mérnök reménysége kihívásokkal teli, jól fizető állást szeretne találni, a munkakeresés folyamatát pedig a balos lendületű dokufilmes szobatársa rögzíti. Falardeau debütfilmje az ezredfordulón sokadik reneszánszát élő mockumentary eszköztárát használva alapvetően komikus fénytörésben járja körül a nagyon is valós problémát, miközben a filmkészítésből is viccet farag. Christophe a különféle HR-osztályok útvesztőjében bolyongva egy idő után bármit elvállalna, amit a marxista elveire büszke, de a szülei pénzéből élő és filmező Stéphane folyamatosan nehezményez. Christophe csak a lakbért szeretné kifizetni, ezért egyre kevésbé türelmes az olyan érvekkel szemben, hogy a globális kapitalizmus romba dönti a bolygót. Az elhúzódó állásvadászat, a mélyülő véleménykülönbségek és a kamera állandó jelenléte miatt természetesen a két szobatárs barátsága is megromlik. Christophe egyre inkább úgy érzi, a készülő film hátráltatja a munkakeresését és Stéphane egyszerűen kihasználja. Falardeau így egyszerre mesél az egyetemről kikerülő fiatalok irreális céljairól, a kínzó jövedelmi egyenlőtlenségekről és úgy általában a kapitalizmus embertelenségéről, illetve a két jóbarát keserédes eltávolodásáról.
A rendező második filmje, a belga-francia-kanadai koprodukcióban készült Congorama hasonló alapállásból indul, a lassan kibomló családi drámát az afrikai gyarmatosítás öröksége és a nagyvállalati kapzsiság egészítik ki. A Falardeau jegyezte történet hőse ismét egy mérnök, az apja egykori kapcsolataiból élő belga Michel, aki önmagára a nagy áttörés előtt álló feltalálóként tekint. Az agyvérzésen átesett idős férfi egy nap megosztja vele a régi családi titkot, Michelt valójában örökbe fogadták. A gyökereit kutatva így jut el Brüsszelből az álmos kanadai kisvárosba, ahol véletlenül megismerkedik Louis-val, aki szintén különös apai örökséggel birkózik. A két férfi élete egy szerencsétlen baleset miatt fonódik össze, ami miatt kénytelenek szembenézni a saját múltjukkal és a jelenlegi helyzetükkel is. Az elsősorban a két főszereplőre fókuszáló Falardeau ezúttal is biztos kézzel adagolja a poénokat és a fordulatokat, miközben az afrikai szál és a gyarmati kizsákmányolás folyamatos szerepeltetésével finoman utal a kényelmetlen múlttal való szembenézés kollektív fontosságára is. A kanadai kisvárosba érkező Michel törvényszerű idegenségén keresztül a Congorama persze elsősorban a kulturális identitás kereséséről szól, amire nyilvánvalóan a francia nyelvterületektől távol élő québecois közönség rezonálhat a legjobban.
Falardeau ötödik nagyjátékfilmje, a már említett Oscar-jelölését követő első angol nyelvű produkciója hasonló problémákat vet fel, egészen más irányokból. A 2013-as Szudán elveszett fiai (The good lie) már csak azért is fontos, mert nagyfokú empátiával és humorral, azaz kimondottan közönségbarát módon foglalkozik az amerikai stúdiófilmekben csak elvétve felbukkanó fekete-afrikai menekültválsággal. Az évtizedek óta tartó, folyamatosan kiújuló dél-szudáni polgárháborúban több mint kétmillióan haltak meg és nagyjából négy millióan menekültek el az országból. A véres konfliktus, illetve a Kenya távoli vidékein felhúzott hatalmas menekülttáborok csak nagyon ritkán érik el a hírszerkesztők ingerküszöbét. Hiába zajlott le pontosan ugyanaz a forgatókönyv, mint Szíria esetében, a milliónyi „migráns” nem a határaink felé indult, így a világ szerencsésebb felén csak keveseknek mondanak bármit Dadaab vagy Kakuma helységnevei. A Szudán elveszett fiai néhány Amerikába távozó, ott új életet kezdő menekült sorsán keresztül nemcsak a menekülttáborok hétköznapjait, de a más kultúrába beilleszkedés univerzális konfliktusát is képes közel hozni a nézőhöz. A Reese Witherspoon húzónevével megerősített, afrikai gyökerű színészekkel elmesélt történetben a szudáni menekültek nézőpontjából csodálkozhatunk rá a nyugati világra, ami kiváló azonosulási pontot jelent. Hogy Falardeau filmje miért nem kavart nagyobb hullámokat, annak talán az alapanyag körüli szerzői jogi csatározások és a súlyos témával szembeni nézői idegenkedés lehet az oka.
A traumák feldolgozása és a gyermeki szemszög köszön vissza a hetvenes évek látszólagos kertvárosi idilljében játszódó harmadik rendezés, a 2008-as Nem én voltam, esküszöm! (C'est pas moi, je le jure!) esetében is. A film tíz éves főhőse, Léon nagyon rossz gyerek, kimondottan élénk képzelőerővel és bátorsággal. A hajmeresztő csínytevések mögött azonban gyorsan felsejlik a szülők rossz házassága és kommunikációképtelensége, ami ellen a fiú a maga sajátos eszközeivel lázad. Léont csak a hasonlóan nehéz családi hátterű Léa érti meg, akivel hamarosan szoros dacszövetséget kötnek és együtt szállnak szembe az ellenséges világgal. Távolról akár Wes Anderson Holdfény királysága is eszünkbe juthat, ebben az esetben azonban sokkal sötétebb a dráma és a család széthullása is elkerülhetetlen. A Nem én voltam, esküszöm! mindennek ellenére mégsem mond le a hőseiről, inkább kíváncsisággal és megértéssel fordul feléjük. Ennek sajátos rendezői eszköze, hogy a narráció mellett a hangsúlyos dramaturgiai pontokon Léon gyakran áttöri a negyedik falat és egyenesen a szemünkbe nézve intézi hozzánk a szavait. A fiút alakító Antoine L'Écuyer telitalálat a szerepre, talán, ha a film nem francia nyelvű, nemcsak a fesztiválok közönsége találkozhatott volna vele.
A következő film, az eddigi legnagyobb sikert jelentő Lazhar tanár úr szintén a gyermeki nézőpontból közelít a traumákhoz, de ebben az esetben egy Algériából menekült tanár segíti a hatodikos osztályt. A tanárnőjük öngyilkossága miatt megüresedett állásra jelentkező Bashir Lazhar az óhazájában maga is súlyos veszteségeket élt át. Az eltérő nevelési elveket valló új tanár és a halállal először szembesülő tízéves diákok lassú egymásra találását Falardeau rendkívül érzékenyen követi. Az egyszemélyes drámából készült Lazhar tanár úr egyszerre lesz egy gyászoló férfi árnyalt portréja, illetve a tanár-diák viszonyról szóló elmélkedés, ami nagyon bölcsen nem próbál kész válaszokkal szolgálni, inkább fontos kérdéseket tesz fel. A rendező ezúttal is tökéletesen választotta ki a szereplőket, ami kulcsfontosságú a film hatása szempontjából. A gyerekszereplők közül kiemelkedik az ígéretes színésznői karrier előtt álló Sophie Nélisse, míg a címszerepet Falardeau egy algériai komikusra bízta. A Fellag művésznevű Mohamed Fellag az őt ért támadások miatt korábban maga is kénytelen volt elhagyni a hazáját, de minden más tekintetben is érzékeny átéléssel kelti életre a címszereplő tanárt.
Falardeau második angol nyelvű munkája, a 2016-os Ütésálló (Chuck/The Bleeder) csak látszólag kanyarodik el az addigi alkotói motívumoktól és témáktól. A Rocky ihletőjeként is ismert New Jersey-i bokszoló, Chuck Wepner hullámvölgyekkel és csúcsokkal tarkított életét feldolgozó film valahol fél úton helyezkedik el a Dühöngő bika, a Nagymenők és a Szombat esti láz között. Falardeau sorra pipálja ki a kötelező sportfilmes kliséket, ám szerencsére sokkal több időt töltünk a ringen kívül, Chuck Wepner saját világában. A világbajnoki cím közelébe jutó, majd a Muhammad Ali elleni meccset derekasan végigküzdő vidéki proli bokszoló képtelen megfelelően kezelni a hirtelen rászakadó hírnevet. A férfi különösen az után részegedik meg önmagától, hogy a történetét felhasználva Stallone Oscarokat söpör be a Rockyért. A kisváros kiskirályaként viselkedő Chuck találkozik is a sztárral, majd lehetőséget kap a folytatásban való szereplésre. Chuck azonban a túltengő önbizalma és elhatalmasodó drogfüggősége miatt elrontja a meghallgatásokat. Később cirkuszi látványosággá fokozza le magát és végül némi kokain birtoklásáért börtönbe is kerül.
Az Ütésálló nemcsak a hetvenes évek diszkós-barkós korhangulatát és a Rocky születésének hátterét festi fel élénk színekkel, de a szeretnivaló karakter önsorsrontó drámáját is hatásosan meséli el. Falardeau most is nagy hangsúlyt fektet a személyes háttér bemutatására, fokozatosan széthulló családdal, régi sérelmekkel, különös barátokkal és beilleszkedési problémákkal. A film legnagyobb dobása egyértelműen a remek szereplőgárdája, a kisebb szerepekben is olyan nevekkel, mint Elizabeth Moss, Naomi Watts, Ron Perlman vagy a standup felől ismert Jim Gaffigan. A címszerepben pedig az a Liev Schreiber brillírozik, aki külsőre ugyan egyáltalán nem hasonlít az igazi Wepnerre, mégis gond nélkül elhisszük neki, hogy egy olyan keményfejű bunyós, akinek minden ámokfutása ellenére azért helyén van szíve.
Mindezek fényében némileg meglepő fordulat, hogy Falardeau nyolcadik játékfilmje, az Egy évem Salingerrel (My Salinger Year) szinte teljesen zárójelezi a szűkebb családi és a szélesebb társadalmi problémák iránti érzékenységet. A Joanna Rakoff azonos címet viselő, önéletrajzi ihletésű regényéből készült film hibátlanul mondja fel a Jerry Salinger kiadójánál elhelyezkedő fiatal lány kreatív eszmélését, csak épp maga a sztori tűnik kissé porosnak ezekben a több fronton is forrongó években. A privilegizált helyzetben lévő lánynak azt kell eldöntenie, az egyik legnagyobb presztízsű kiadóban dolgozzon együtt többek között Salingerrel, vagy a nagy hírű New Yorker magazinba írjon verseket. Ez a történet ma pontosan úgy idézi meg a régi iskolát, ahogyan a filmbeli könyvkiadó hangsúlyosan számítógépmentes irodája is egy letűnt kor maradványa. Mindez persze legalább annyira dicséret, mint kritika, hiszen Falardeau filmje éppen ezért remek menekülést is jelenthet azoknak, akik egy-két órára visszavágynának azokba az időkbe, mikor még inkább az effajta dilemmák voltak a középpontban.
Falardeau biztos kézzel kelti életre a kilencvenes évek New York-i hangulatait, illetve a konzervatív alapelveit követő kiadó sajátos világát, de a feszültséget pumpáló drámát ő sem mindig találja a történetben. Sigourney Weaver laza eleganciával hozza a könyvkiadást szívügyének tekintő igazgatót, az egész alapszituáció mégis Az ördög Pradát visel jól fésültebb, kedvesebb, könyvmolyokra szabott utánérzését kelti. Az Egy évem Salingerrel mindezek ellenére kiváló ízléssel, magabiztos profizmussal levezényelt adaptáció, ami nemcsak az amerikai irodalom rajongóinak okozhat kellemes perceket. Falardeau ezúttal ugyan egy elefántcsonttornyos mikrovilágot alkotva elfordult a problémás hőseitől és a markánsabb társadalmi-politikai kritikától, a megvalósítás színvonalára most sem lehet panasz. Québec filmipara csak az ezredfordulót követően kezdte megkapni a rég megérdemelt figyelmet. Ha francia-kanadai rendezőkre gondolunk, Denis Villeneuve, Jean-Marc Vallée vagy Xavier Dolan mellett Philippe Falardeau munkáira is érdemes figyelni.
EGY ÉVEM SALINGERREL (My Salinger Year) – kanadai, 2020. Rendezte: Philippe Falardeau. Írta: Joanne Rakoff könyvéből Philippe Falardeau. Kép: Sara Mishara. Zene: Martin Léon. Szereplők: Margaret Qualley (Joanne), Sigourney Weaver (Margaret), Douglas Booth (Don), Séana Kerslake (Jenny). Gyártó: Parallel Film Productions / Microscope. Forgalmazó: ADS Film Kft. Feliratos. 101 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/05 12-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14892 |
