Tompa Andrea
Minden
életkor benne volt, ezért is játszott el annyifélét nőben és férfiban. Sok filmben
láthattuk, de főszerepben ritkán; igazán a színpadon, főleg Zsótér Sándor
rendezéseiben jutott levegőhöz.
Nem
ismerhettem személyesen halhatatlan fejét – végül sosem interjúztam vele. Pedig
egy darabig fontolgattam, terveztem, készültem rá. Aztán beláttam:
találkozásunk enélkül is mindig személyes, a szó legteljesebb értelmében, és ez
a személyesség mindig ott, színpad és nézőtér között történik, s hogy ennél egy
beszélgetés csak soványabb lehet. Ez a személyes, de ugyanakkor mégis általános
emberi igazság történt meg általa, ahányszor csak láthattam színpadon, főleg
annak a rendezőnek a munkáiban, aki átformálta vagy inkább kiteljesítette és a határtalanná
tágította színészetét. Bár sokat filmezett, szinkronizált, el-elment műsorokba,
nem volt igazán ismert színész azok előtt, akik nem jártak a Vígbe. Elsősorban
színpadi színészként alkotott, abban a köztesben, inkább ingázásban, amit a
konvencionálisabb vígszínházi darabok és az ugyanott fel-felbukkanó, nagyobb
művészi vállalások jelentettek – a kettő együtt rajzolja meg színpadi pályáját.
Volt,
hogy megnéztem közepes vagy egyenesen rossz előadásban csak azért, hogy lássam,
milyen, amikor egy ilyen darabban megszólal egy olyan színész, aki nem ismeri a
hamis hangokat. Megnéztem nagy kedvencem, Ibsen John Gabriel Borkmanjában,
tulajdonképp két csillag: Ibsen és Börcsök Enikő miatt; két éve volt a Pesti
Színházban. Börcsök megszólalásai mindig
emberiek, személyes térből hozottak, de neki is nehéz kapcsolódni a többiek
hamis világához – így fogalmaztam utána egy kritikában. Szédületes komika is tudott
lenni, volt humora és játékossága, de ennyivel ma már nem lehet valaki nagy
színész; a karakterszínészet ideje elmúlt. Valami egészen mást tudott, még
azokban a darabokban is, amiket talán utált – halottam ilyesmiről beszélni egy
interjúban, bár előadást nem nevezett meg.
Börcsök
otthona, ő nevezte annak, a Vígszínház csodás építménye volt, de e színház elmúlt
két évtizede, amit végigkövethettem, inkább egy jó, néha sikeres, máskor középszerű
üzem volt, ami azért olykor nagy alkotásokat is létrehozott. Börcsök mindvégig
hű volt a Víghez, anélkül, hogy ennek nagyobb feneket kerített volna,
egyszerűen oda kötődött az egyetem utáni három kaposvári évét követően. Ez volt
az ő tere, ez az ezer fős színház, és csak ez: itt jutott levegőhöz, innen kapta
vissza, ennyi sok nézőtől, amit adni tudott. Kisebb helyen úgy érezte magát,
mint „krokodil a befőttesüvegben”, fogalmazott. Az ő gyönyörű krokodilalkata
ebben a színházi óceánban volt otthon. Illik rá ez a krokodil – ősi, elemi erő
testesül meg benne.
Ezekben
a közepes darabokban is úgy jött be a színpadra, mint aki nem hagyja kinn a
jobbik énjét: belépett egészen. Nem egy kommentátort küldött előre maga
helyett, mondván, én sokkal jobb, szebb, okosabb vagyok, mint a figurám, hanem valahogy
saját, vagyis éppen megtestesített szereplője létének kockázatával állt elénk:
ez vagyok, mondja. A szereplőjét nem kommentálta, ahogy a magyar színjátéki
hagyományban annyiszor tapasztalható, nem a véleményét mondta el róla, hanem testesíti,
és ez az ember sohasem „csak” nő, hanem elsősorban ember a maga akár
megdöbbentő hétköznapiságában, közönséges voltában.
A
magyar színpadi színészetben néhány alkotónak megadatott, hogy találkozzon
azzal a rendezővel, aki átformálta a színpadi játékmódot, újratanította, új
szellemi alapokra helyezte a színészetet; Zsótér Sándorral Börcsök több mint
egy tucatszor dolgozhatott. Zsótér a színészi játékmód szempontjából új színháztörténeti
paradigmát nyitott, Börcsökkel együtt ezt a játékmódot talán néhány
színészosztálynak át is adhatták: valaha együtt vezettek osztályt a Színház- és
Filmművészeti Egyetemen. Egy Csáki Juditnak adott interjúban már 2019
áprilisában óvatosan fogalmaz az SZFE jövőjével kapcsolatban: „ki tudja, mi
lesz ott”.
Ami a
legfelforgatóbb volt Börcsök művészetében, Zsótér-rendezésekben történt. Zsótér
színészvezetése radikálisan szétválasztja a szavakat (vagyis a szavak
jelentését) és ezek ábrázolását, amire a hagyományos realista játéknyelv épült.
Szétválasztja, egymásnak feszíti azért, hogy új jelentéseket találjon.
Börcsöknek Zsótér rendezéseiben nem eljátszania, hanem elsősorban értenie
kellett, amit beszél; legnehezebb színészi feladatának egy Jelinek-darabot tartott,
amit nyolcvan ember előtt játszott a háziszínpadon a Vígben. Állítása szerint
az egyik előadáson Esterházy Péter nevetett, mert ő értette, amiről Jelinek (Börcsök
tolmácsolásában) szólt; mások nem nevettek. Megérteni persze nem a szavakat,
mondatokat kellett, hanem bonyolult alkotói univerzumokat Maeterlincktől és
Brechttől kezdve Caryl Churchillig, akinek Az iglic című drámája a
Zsótér-Börcsök páros első nagy dobása volt. Brecht A szecsuáni jóembere
éppen húsz éve került színre a Vígben. Börcsök úgy volt egyszerre a két
főszereplő, az adakozó és a kemény, a férfi és a nő, a szerelmes és a
törhetetlen, hogy szinte semmi külső jelét nem adta a változásnak. Egyszerre
lakott benne a két ember, látszólag alig egy hajszál választotta el őket, és
mégis egy óceán. Börcsök nem eljátszotta a jót és a rosszat, és nem osztott
köztük semmiféle igazságot, hanem abban a súlyos emberi dilemmában jött és
ment, változott és egyáltalán semmiféle változást nem mutatott, mintha az egész
egzisztencia erről szólna, hogy hol ez vagy, hol az, és a kettő rettentően,
bántóan hasonlít és mégis: az egyik ember szánja a másikat, a másik meg
kőszívű. A csodálatos (és a közönség által hidegen fogadott) A kék madárban
Börcsök úgy játszott öregembert, hogy szinte semmi külső jegyet nem vett fel,
pusztán a hangszín, a tempó változott, a beszéd levegője; ugyanitt kisfiút is alakított.
Minden életkor benne volt, ezért is játszott el annyifélét nőben és férfiban.
Az ezer fős színház tényleg neki való tér volt, őt valóban bárhol nemcsak
hallani, hanem érteni is lehetett, miközben úgy tűnt, mindig mindennapi középhangon
beszélne.
Színpadi
mondatai mögött az igazság akarása húzódott, nem valamiféle vágy a tetszés, a
láthatóság, a „mutatás” után. A jelenléte, ottlétének tétje és értelme minden
színpadi munkájában megragadható volt.
Több
mint harminc filmet forgatott pontosan három évtizedes pályája alatt. Egy
korait, az Édes Emma, drága Böbét és késeit, a Tünet című
kisfilmet újranézve most látom azt az érdes-feszült-váratlan-várakozó
játékmódot, ami annyira egyedivé, nem tetszeni akaróvá gyúrta őt. Nem tudom, hogy
a film rátalált-e különösségére és volt-e akkora, olyan rendezői találkozása, mint
ami megadatott neki a színházban. Játékára filmen sem jellemző a nagy amplitúdó,
a nagy érzelmi kilengés és éles váltás, legfeljebb akkor engedi meg magának, ha
egyedül van, mint a Tünetben. Az Emmában Böbét játszó Börcsök
szinte csak kifele figyel, férfiakra, csábít, flörtöl, kihív, de nem a
szépségével, hanem az átható tekintetével. A Tünet az idősebb, magányos,
zárt Börcsököt láttatja, akivel viszont flörtölnek (Gálffi László a partnere). Játéka
itt is inkább darabos, nem az a kipróbált, sima vonalvezetés, ami annyira
unalmas és megjósolható; sose tudni, mi lesz a következő állapota, mégis
összefüggő az egész ember, belül egy, ahogy mindig ott van a maga teljes
esendőségében. Némasáságnak véleménye van, ez jelenlétének kulcsa, ugyanakkor
minden megszólalását is súlyosbítja; csak úgy sosem fecseg. Azt a rászabott,
személyiségét és játékstílusának mélységét megmutatni képes filmet nem találom;
lehet, hogy valóban csak színházban kapott igazán személyes szerepeket.
Kerek
arcú, óriás szemű, semmiképp sem klasszikusan szabályos vonásokkal bíró
színésznő volt Börcsök Enikő: egyedisége összetéveszthetetlenné tette. Hangja
inkább mély, meleg, de hallom karakterszerepeiben fejhangját, rikácsolását is. Alakjában
mindig meghatározó a nagy, nyílt arc és a térdtől mindig hangsúlyos lábak –
járása is mutatja, hogy a színész nem óvatosan vagy félszegen lépked, hanem
létének, feladatának tudatában: keményen tudott járni. Mint aki stabilan áll a
világban.
Betegségéről
(vesetranszplantáltként élt) nyíltan beszélt, a szervre váró gyerekek,
embertársak körében végzett társadalmi munkája, mások támogatása rendkívül
fontos volt számára. Dolgozott fiatal elítéltekkel; gyakran beszélt arról, hogy
a fiatalkori bűnözés nem a gyermekek bűne. Ha eljött volna valaha a Vígből,
talán több avantgárd művészeti kaland adatik meg neki, s ha eljött volna,
elveszíti ezt a nagylevegőt, ezt a nagy teret, ami főleg Zsótér rendezéseiben
valami tág emberi univerzummá változtatott. Sokszor úgy tűnt, az ilyen színész
tud csak igazán sokat a létezésről, az emberről, de ennek semmi más módja nem
volt, hogy elbeszélhesse, mint éppen az az alak, akinek aznap este testet
adott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/05 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14891 |
