Bikácsy Gergely
A szentségtörés filmen még nehezebb.
Sade-ot olyan lehetetlen filmre vinni, mint mondjuk Dosztojevszkijt (az orosz író mozi-hamisító dilettánsait vagy tehetséges kudarchalmozóit sem zavarja e tény.) Pasolini is élete nagy tévedésébe csúszott a Salo-Szodomával. Szirtes András lemondva mindenféle illusztrációról egy nagyformátumú színésszel szövegelemzést végzett: az a bravúr példaadóan sikerült. A Bastille-ban raboskodó Sade-ot obszcén bábfilmmel (A márki) megidéző Topor viszont nem talált vissza a mester szelleméhez.
Lágy hárfajátékkal indul ez a spermavadítónak szánt film. A puhaság és lágyság később tehetetlen és unalmas humorkodással párosul. Pedig a rútság gazdag kelléktárából is előkerül mindenféle förtelem.
A Bastille börtönőre például rút és buta patkány. Minden vágya, hogy rabja, a Márki szodomizálja, magyarul s… b… k… pf… br (hogy Karinthy obszcén irodalmon röhögő paródiáját idézzük). A francia forradalom előestéjén játszódó film szereplői szökést terveznek a Bastille-ból. Szökésükhöz a börtön legcsendesebb rabjának, Sade márkinak segítségét is igényelnék. Mindenki, a börtönparancsnoktól a zárkaőrig, állatmaszkban viháncol és intrikál. Disznó, tehén, kakas, mindenféle szarvasjószág megelevenül a Bastille várbörtönében, meg a híres párizsi Procope kávéházban. A néző lázasan gondolkozhat, mit jelent ez az állatbőrbe öltöztetés. S mit jelent, hogy maga a Márki szelídhangú kiskutya (leginkább spánielre emlékeztet). Egyetlen értő társa az Izé. Az a bizonyos, aki előmered onnan alulról. Az Izé diktálna, tanácsokat adna a Márkinak, ő azonban rendre inti: stíluskérdésekbe nem enged beleszólni. (Igaza van. Roland Barthes ugyanezt hirdette: a szöveg, és nem a történet diadala a márki setét és vad életműve.)
Az Izé a film leglágyabb figurája. Peckesen áll és időnként kényszeredetten vitézkedik is, de igazán a feleselésre van tehetsége. A márki olykor rágombolja börtönös sliccét. „Valérie, a hímvessző” – mondanánk a főcímet tanulmányozva a film humorszintjét még felül is ugorva (mivel a szerény peckes egy Valérie nevű színésznő szép alt hangján szólal meg). A heteroszexualitás titkai mögé leső tudós Freudnak, meg a mindkét nembeli madridi-párizsi nyalka divatifjak művészének, Almódovarnak egyaránt tetszene e feminin és siránkozó Izé: a poklot ostromló és Istent büntetni vágyó Sade-nak tán kevésbé.
Hálátlan a filmtörténet. A két legnagyobb francia filmlexikon egyikében sem szerepel Roland Topor, aki a nyugati kulturális hetilapok és tévéműsorok nevetőgörcsös vihogós személyisége volt. Afféle figurát képzeljünk magunk elé, amilyen Forman Amadeusában a kappanhangon vihogó Mozart. Hogy Topor a grafika és a karikatúra milyen értékű (esetleg mozarti?) alakja volt-e, másnak kell megmondania. A filmhez csak kirándulni járt. Néhány mozgóképes kirándulásával azonban nem változtatta képére a tájat. Nemcsak filmenciklopédiákban, de a filmnézők memóriájában sem szerepel alkotóként. Polanski Lakójának írójaként az akkor még hitchcockos lengyel-francia rendező fantáziáját vagy húsz éve már, hogy értékesen és jó érzékkel szolgálta.
Pont.
Sade márki azonban más súlycsoport, mint Polanski. Szupernehézsúly. Sajnos Topor malackodó fantáziájú vihogása erőtlen e ringben. A belga Xhonneux-vel közösen írt (és ez utóbbi által rendezett) animációs filmje nem jó, csak jószándékúan igyekvő.
A Xhonneux–Topor páros gyógyíthatatlan tévedése már a fogantatást, az alapelképzelést illetően szembeszökő: állatfigurába bújtatott emberei allegóriás szatírát mórikálnak.
A zsidó és a keresztény Isten nem adott lelket és a bűn lehetőségét az állatoknak, szenvedésüket nem váltotta meg. A Bárány, vagy János evangéliumának sok szörnye mind mind allegória. E tanítás szerint csak az ember szenved és üdvözül vagy kárhozik el. Buñuel ezért a hamis dölyfért (is) viszolygott a kereszténységtől. Állatok e kultúrában természetesen csak jelképesen jelenhetnek meg, emberi tulajdonságokat karikírozva. Sade márkit cseppet sem érdekelték az „emberi tulajdonságok”, jellem- és erkölcsrajzzal egyáltalán nem óhajtott pepecselni, ő csak Istennel és egyházával birkózott. Ami az utált kereszténységnek nem fontos, neki sem az. Sade márki nem erkölcsrajzot alkotott, hanem erkölcsfilozófiát. Szépírónak talán kevésbé jelentős – bár Roland Barthes elsősorban annak tartja esszéiben – filozófusként (nem „tudományos”, hanem felvilágosodás-korabeli értelemben) hatalmas fontosságú.
Topor közepesen ötletes állatfigurákat teremt, bizonyos obszcén vulgáris-irodalmias humort aggat rájuk, de e szemszögnek semmi köze a márkiéhoz. Az animációs sallang leválik az alapanyagról, ráadásul még önmagában nézve is semmitmondó, lapos film kerekedik ki belőle.
Mivel a keresztény Isten az állatokkal, szenvedésükkel nem törődött, Sade is alig: még hasonlataiban, mészáros kedvű gazfickóinak leírásában is csak módjával. (Egyik lapján majom és törpe is bujálkodik: ennyi.) Az Ember mint a létezés középpontja és egyedüli értelme és felelőse-szolgája: Sade ezt hallgatólagosan elfogadja, mert Isten terepén akar mazochistán és fröcsögve birkózni a gyűlölt, atyaságos Teremtővel. Se párhuzamra, se utalásra, se metaforára, semmire nem jó az állathasonlat e világlátás szemhatárán.
Topor és rendezője obszcén. De Sade márki műveinek vajmi kevés közük van a gall disznólkodáshoz. Ez a belga film provinciálisan párizsi, holott a tehetséges Topor nem volt provinciális. A film emlékezetes pillanata, amikor az anális behatolásra vágyó börtönőr patkányt az Izé nem hajlandó kielégíteni, ezért a márki egy nagy homárt (vagy langusztát) dug fel a rabtartónak. A becsapott patkány elégedetten szalad őrségbe. Pávatollal (akarom mondani: langusztával) a seggében vígan így dalol…
Van aztán itt sok primitív szójáték, némi politikai utalások és mindenféle viccelődés. A végén az egyik érezhetően nagyigényű: Colin, az Izé, kibukkanva a nadrágból, szelíd, apácai mosollyal szájon csókolja a tetszhalott tehén-hölgyet, mire a keménykeblű animációs figura feltámad: „angyal…” sóhajtja. (Nem ez a legrosszabb vicc a filmben.) A márki megdádázta volna az Izét és tüzet fújt volna a gyermeteg állatseregletre, melynél azért a Népliget híres Kemény-féle bábtársulatában bizonyára szellemesebben mókáztak.
E film köznapi, konyhanyelvi értelemben „szadista”. Durva együgyűséggel megkínozza és kivégzi a márki fényhozóan luciferi szellemét. E szellem ugyanis minden nagy ellenfelét lebirkózza Rousseau-tói Napóleonig, még Istennel is sokáig döntetlenre áll, miként később Nietzsche. Egyetlen győztes ellensége képzelhető el: se isten, se ördög, se császár, se paraszt nem bír vele, de bír sajnos a malackodás. Megsemmisíti, miként a fekete humort a közhelyes viccelődés.
Oroszlánbőgés helyett spánieli nyüszítés hallik. Ijesztő abszurdum sugárzása helyett kamaszidétlenség: Topor Márkiját nézve kuncog a lánynevelde.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1489 |
