Huber Zoltán
The Nest – brit-kanadai, 2020. Rendezte és írta: Sean Durkin. Kép: Erdély Mátyás. Zene: Richard Reed Parry. Szereplők: Jude Law (Rory), Carrie Coon (Allison), Charlie Shotwell (Ben), Oona Roche (Sam), Adeel Akhtar (Steve). Gyártó: BBC Films / Element Pictures. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 107 perc.
A tengerentúlon befutott angol befektető amerikai feleséggel és két gyerekkel tér vissza az óhazába, rögtön egy régi nemesi kúriába. A közel tíz éves Martha Marcy May Marlene kapcsán ünnepelt Sean Durkin innen indítja régen várt második filmjét, minimális információt adagolva és finoman kacérkodva különféle zsánerekkel. Durkin nem szúr le egyértelmű útjelzőket, a néző a visszatartott jutalom ígéretével örömmel vesz részt a kitalálósdiban. A brit-amerikai vegyespárok nem véletlenül bukkannak fel relatíve gyakran a legkülönfélébb műfajokban, hisz az alapok ellenére is két markánsan eltérő mentalitás ütközhet. Gyülekeznek is a fellegek a házasság körül és a kölykök sincsenek jól, úgyhogy éjsötét háztáji thriller van kibontakozóban. Látjuk azt is, hogy döcög az üzlet, ráadásul Thatcher ádáz konzervatív korszakában járunk. Erdély Mátyás gyönyörű aranybarna fényekkel pásztázza a londoni elitet, úgyhogy a távolban fel is sejlik némi karakterdráma és aktualizált társadalomkritika. Közben az elhagyott kertben szegelik az istállót, megjelenik egy fekete ló és furcsa dolgok történnek.
A hatalmas ódon ház félhomályban úszó szobái persze alapból a horror felé tolják a történetet, amit a feszültség szinte észrevétlen, mégis egyértelmű növekedése is táplál. A film hosszan űzi ezt a lebegtetős játékot és mindig csak annyit és úgy fed fel, ami továbbra is fűti a bizonytalanságot. Mindez sokáig pompásan működik, hála elsősorban Erdély képeinek, illetve Jude Law és Carrie Coon erős játékának. Az író-rendező Durkin azonban fokozatosan olyan helyzetbe lavírozza magát, hogy végül kénytelen felfedni a lapjait. A játékidő nagyobb részét kitevő izgalmas felvezetés miatt a valódi irány persze törvényszerű csalódás. Dunkin ráadásul összecsapja és unalmas klisékre futtatja filmjét, visszamenőleg is rontva az élményen. Elvégre mindig a vége számít igazán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14886 |
