Schreiber András
Vadim Perelman holokausztdrámájában a túlélés reményében kitalált nyelv őrzi az áldozatok emlékét.
„Anta, ilh ora ahan”, azaz: „Anyám, haza akarok menni”. Különleges, fájdalmasan szép halandzsa ez, amit Vadim Perelman (Ház a ködben, Szemvillanás alatt) nyelvalkotó hőse, a belga zsidó Gilles „Reza Joon” talál ki a második világháború idején a koncentrációs táborban, miután a nála talált, de hozzá is csak mintegy véletlenül került mitológiai szöveggyűjteménynek köszönhetően sikeresen félig perzsának hazudja magát, így elkerülve az azonnali halált. A láger hirtelen haragú élelmezési parancsnoka, a beszédes nevű Hauptsturmführer Klaus Koch ugyanis meg akar tanulni fársziul, mert a háború után Teheránban akar német éttermet nyitni. Kochnak kell egy perzsa, ez az antwerpeni rabbi fiának szerencséje és balszerencséje is: egy olyan nyelven kell megtanítania a náci tisztet, amelyet maga sem ismer. A naponta esedékes nyelvórákhoz Gilles-nek nem csupán ki kell találnia az „újperzsa” szavakat, de hogy tetten ne érjék, neki is meg kell tanulnia őket – Koch precíz terve alapján két év alatt mintegy háromezret.
A Perzsa nyelvleckék alaphelyzetének lehetetlenségére már a történet kezdetén vékony, de feltűnő logikai repedések hívják fel a figyelmet, pedig a film elején felirat jelzi: „megtörtént események” ihlették. Igaz, Perelman nem is füllent, csak megtörtént események alatt nem a mesterséges nyelv kiötlését, hanem magát a holokausztot érti. Az álperzsa műnyelvének ötlete az NDK legjobb fogatókönyvírójának, Wolfgang Kohlhaase (Berlin – Schönhauser sarok, Berlin um die Ecke, Solo Sunny) 2008-as elbeszéléséből (Erfindung einer Sprache) származik. Kohlhaase sztorija hamisítatlan parabola a kegyetlenségről és a hiszékenységről (a holland Straat rendkívül okos, a Küchenkapo végtelenül egyszerű ember), mesterséges nyelve pedig voltaképp a lágerekben összeverődött különböző nemzetiségű zsidók – lengyelek, németek, franciák, olaszok, magyarok etc. – „szintetizáló” kommunikációjának állít emléket.
A német-orosz-belarusz koprodukcióban készült, főként németül, franciául és fantázianyelven „megszólaló” Perzsa nyelvleckék elsősorban nem nyelveket, hanem holokausztfilmeket szintetizál. A Kohlhaase elbeszéléséből vett alaphelyzet abszurdja Roberto Benignit (Az élet szép), az esetenkénti szemlélődő ábrázolás Nemes Jeles Lászlót (Saul fia), a stilizáció Steven Spielberget (Schindler listája) idézi. Perelman rendezői egyénisége elsősorban az egyre személyesebbé váló, de mégis fordított hierarchiában kibontakozó tanár–diák kapcsolat kamaradrámájában mutatkozik meg (amihez persze szükség volt a két kiváló színész, Nahuel Pérez Biscayart és Lars Eidinger átszellemült játékára is). Gilles és Koch az áldozat és az elkövető jól ismert archetípusai – akik a mesterséges nyelvnek köszönhetően ismerik meg jobban egymást. Túlzás lenne azt állítani, hogy közel kerülnek egymáshoz, de amikor a kitalált szavak mondatokká alakulnak, a műnyelvi párbeszédben pedig megjelenik a személyesség, akkor a két ember között valódi kommunikáció valósul meg, ami személyiségükre is hatással van.
Részben ebben rejlik a Perzsa nyelvleckék ereje, de közel sem arról van szó, hogy az lenne Perelman szándéka, hogy relativizálja a borzalmas bűnöket. Sőt. Az igazi bravúr a nyelv feltalálásában áll, egy olyan nyelvben, amely a népirtás áldozatainak állít emléket. A kezdetben csak sebtében kitalált szavak átadják helyüket a holokauszt áldozatai névtárának, amikor Gilles megkapja a feladatot: vezesse fel az újonnan a táborba érkezők adatait a nyilvántartásba. A kényszerből lett nyelvtanár ezután sorstársai kereszt- és vezetékneveiből alkotja a mesterséges nyelvet, az ételosztáskor a keresztnevek és arcvonások együttese ad támpontot számára a legegyszerűbb és elvontabb fogalmakhoz. Ezen a ponton pedig a film mesterséges nyelve elveszíti fiktív jellegét – alaktani, de szemantikai szempontok alapján is itt minden szó: személyes névmás.
Perelman filmjében talán félezer szó hangzik el a nyelvészek bevonásával kialakított fals fársziból, amely ritmikájában, hangzásában egyszerre cseng egzotikusan, mégis ismerősen. Gilles a háború végén 2840 áldozat nevét tudja felsorolni a megsemmisített halállistákról – a csak két ember által beszélt mesterséges nyelv valódi értelmet nyer, de a holokauszt eszperantójának jelentéstartalma fájdalmasan beszűkül. Keresztnév: emlék, vezetéknév: halál.
Perzsa nyelvleckék (Persian lessons) – német-orosz-belarusz, 2020. Rendezte: Vadim Perelman. Írta: Wolfgang Kohlhaase. Kép: Vladislav Opelyants. Zene: Evgueni és Sacha Galperine. Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart (Gilles), Lars Eidinger (Klaus Koch), Jonas Nay (Max). Gyártó: Hype Film / LM Media. 127 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14875 |
