Murai András
A kortárs izraeli film izgalmas vonulatát adják a közelmúlt politikai konfliktusait feldolgozó tévésorozatok és politikusportrék.
Az izraeli filmesek rendületlenül dolgozzák fel az ország közelmúltjának tragikus eseményeit. A háborús veszteségeket, a politikai és vallási megosztottság feszültségeit vagy a terrorcselekmények miatti állandó fenyegetettség állapotát populáris sorozatokban éppúgy képesek megjeleníteni, mint a visszafogottabb eszközökkel dolgozó játék- és dokumentumfilmekben. Az utóbbi években komoly nemzetközi figyelmet kiváltó sorozataik és fesztiválsikeres alkotásaik (mint a permanens háborús készenlét értelmetlenségét egy fiatal katona halálán keresztül bemutató kiváló Foxtrott) mindenekelőtt a nyugvópontra soha nem térő arab-izraeli harcból és a közel-kelti háborúkból merítik témájukat. A nem szűnő, hétköznapokat átitató fenyegetettség érzését kiválóan ültetik át a thrillerelemekkel átszőtt sorozatokba. Jó példa erre a szemet szemért megrázóan egyszerű elve alapján működő arab-zsidó küzdelmet középpontba állító, több évados, cselekményét a terrorista ellenes csoport akcióira felfűző Fauda (2017- ) (arabul „káosz” a jelentése), amely feszült és fordulatos cselekménye mellett a jeruzsálemi társadalomrajz miatt is figyelmet érdemel. Rendkívül erős a 2014-es megrázó bűntényt dokumentarista igénnyel feldolgozó A mi fiaink (2019) mini-széria, amelynek készítői egy oknyomozó újságíró következetességével építik fel a vallási fanatizmus motiválta bosszúból kegyetlenül meggyilkolt arab tinédzser halálának történetét. A sorozat önkritikusan mindkét oldal, arabok és zsidók felelősségét egyaránt kiemeli, kritizálták is a filmet Izrael vezető politikusai: nem tudták megemészteni a tényt, hogy ortodox zsidók is gyilkosokká válhatnak. A közelmúlt sokkjáról készült látványos, a szíriaiak kárára kissé elfogult háborús sorozat a Könnyek völgye (2020): az 1973-as jom kippuri háború pusztítását több katona sorsán keresztül mutatja be, középpontban a második világháború utáni évtizedek legnagyobb harckocsiütközetével, miközben egy belső konfliktusoktól terhes, megosztott ország képe is kirajzolódik.
Érdekes látni, ahogy az izraeli társadalmat feszítő ellentétek, a háborúk okozta veszteség fájdalmai és a szűnni nem akaró fenyegetettség érzése egyrészről thriller- és akcióelemekkel dúsított népszerű sorozatokat szülnek, másrészről tárgyilagos megközelítést eredményeznek: a dokumentumfilmek és a minimalista eszközökkel dolgozó játékfilmek is kiveszik részüket a kollektív traumák feldolgozásában. Izrael eddig egyetlen női miniszterelnökéről szóló dokumentumfilm, a Golda (2019 – Sagi Bornstein, Udi Nir, Shani Rozanes) többek között a jom kippuri (a zsidó vallási ünnepen támadta meg Izraelt az egyiptomi és szír hadsereg) háború kitörésének hátterét is feltárja – míg a Könnyek völgyében a tankokban rettegő, majd hősiesen helytálló katonák, addig itt politikusok és elemzők nézőpontjából látjuk az országot kis híján elsöprő háborús eseményeket. Jóllehet fikciós munka, egy szikár dokumentumfilm benyomását kelti a Nehéz idők (Yamim Noraim/Incitement, 2019), amely egy másik, szintén éles vitákat kiváltó miniszterelnökről, Jichak Rabinról szól, még ha nem is ő, hanem gyilkosa a film főszereplője.
Izrael „nagymamája”
Az orosz pogromok elől családjával az Egyesült Államokba, majd onnan Izraelbe, egészen pontosan palesztin földre menekült Golda Meir jelen volt Izrael állam megalapításánál. Később, miniszterelnöksége idején ezért is hívták a zsidó nép „királynőjének”, mások „nagymamájának”: divatot tudatosan kerülő konzervatív öltözködése, örökké kezében tartott kistáskája miatt is érdemelte ki a megnevezést. A róla készült portré miniszterelnökségének kivételesen nehéz, sok veszteséget hozó időszakára koncentrál. 1969 és 1974 között az egyiptomi-izraeli állóháború és a terrorizmus (Münchenben az 1972-es olimpián résztvevő izraeli sportolók lemészárlása) jelentette fenyegetést kellett kezelnie, az országon belül a zsidó bevándorlók (az európai gyökerű askenázi és az Észak-Afrika és Közel-Kelet országaiból érkező mizrahi zsidók) közötti kulturális és szociális különbségekre gyógyírt találnia. Ráadásul az izraeli Fekete Párducok tiltakozó akcióval is kellett valamit kezdenie, bár a tévéfelvételekből az derül ki, nem hatott rá a fiatalok tiltakozó mozgalma, érzékelten volt az újabb társadalmi vadhajtásokra. Bukását a jom kippuri háború jelentette, hiába került ki győztesként Izrael (az Egyesült Államok megsegítette harci járművekkel) az ellenséges csapatokkal szemben, a veszteségek és az a tény, hogy felmerült az ország függetlenségének elvesztése, megrendítette az emberek bizalmát Goldában. A róla készült dokumentumfilm érdekessége, hogy az alkotók azt az ezidáig be nem mutatott 1978-as tévé interjút használják fel, amiben a volt miniszterelnök egy műsort követően, a stúdióban a riporterek kérdéseire annak tudatában válaszol, hogy a felvétel nem kerül közönség elé. S jóllehet Golda továbbra is ugyanazzal a természetességgel viselkedik, mintha élő interjút adna, a felvétel unikális jellege megfelelő alapot teremt munkásságának áttekintéséhez és értékeléséhez. Az archív felvételekből és egykori politikusok (például a Moszad akkori vezetője) és újságírók nyilatkozataiból összeállított film helyet ad a Goldát dicsérő és elmarasztaló véleményeknek egyaránt. Talán el sem kellett volna vállalnia a kormányfői pozíciót, mondja egyik kritikusa, hiszen 71 éves volt, amikor a 21 éves Izrael vezetője lett, túlságosan idős ahhoz, hogy rugalmasan alkalmazkodjon a fiatal állam kül-és belpolitikai konfliktusaihoz. Golda Meir nem sokat tett az izraeli-palesztin megbékélésért, hozzáállását az egyre szervezettebbé váló palesztin ellenálláshoz jól mutatja a filmben is elhangzó, sokat idézett mondata: „A világon minden arabnak van választása. A zsidóknak nincs.” Többek között a megbékélésre nem alkalmas természete, hajthatatlansága, ragaszkodás az elveihez vezetett a háborúhoz, sugallja a film; mindenesetre nem ő, hanem az őt követő és Egyiptommal békét teremtő Menahem Begin kapta a Nobel-békedíjat.
Izrael „árulója”
1993-tól, az oslói egyezményt előkészítő tárgyalások miatt Izraelben sokan tartották árulónak a palesztin-zsidó megbékélés politikáját képviselő Jichak Rabin miniszterelnököt. A Palesztinai Felszabadítási Szervezetet képviselő Arafat és Rabin 1994-ben és 1995-ben megállapodtak izraeli csapatkivonásokról Ciszjordániából és a Gázai övezetből, ami egyúttal az araboknak kedvező önrendelkezést is jelentette. Rabin politikája heves indulatokat váltott ki és a megállapodás merényletek sorozatát indította el: először egy zsidó önkéntes merénylő arab civileket, majd válaszul arab terroristák zsidókat gyilkoltak. 1995-ben Rabin jobboldali fanatikus merénylő áldozata lett. A Nehéz idők (2019) a tettes útját követi a gyilkosság gondolatának fogantatásától a tett megvalósításáig, Rabin haragot és tüntetéseket kiváltó béketárgyalásait is az ő nézőpontjából látjuk. Az, ahogyan a jogászhallgató Jigal Amin politikai radikalizálódásából egyre fokozódó harag, majd vallási küldetéstudat lesz, összhangban van a húsz évvel később játszódó Fauda és A mi fiaink megszállott figuráival: a krimi és akcióthriller feszült cselekményvezetésével e sorozatok is a bosszú örök körforgásáról szólnak. A merényletet elkövető Jigal Amin bosszúvágya és A mi fiaink megszállott zsidó fiatalemberének motivációja, aki kiterveli az arab fiú megölését és felgyújtását, egy tőről, ugyanabból a vallási fanatizmusból, rendíthetetlen küldetéstudatból fakad: a Tórából olvassák ki, mit kell tenniük. Évtizedek telnek el, s mégsem változik semmi, mintha a rengeteg áldozat nem volna intő példa. A Nehéz idők és A mi fiaink egyaránt kendőzetlenül beszél az ortodox zsidó közösségek és rabbik fiatalokra gyakorolt döntő befolyásáról. Az élete végéig börtönbe zárt Jamir a tárgyalásán hangsúlyozta, hogy a rabbik jóváhagyásukat adták a merénylethez arra hivatkozva, hogy a Tóra megengedi a zsidóknak a gyilkosságot, ha ez zsidók életét menti meg. Ezért a film eredeti címe, a Felbujtás (Incitement) a vallási vezetők felelősségére utal.
A Nehéz idők dokumentumfilmes módszereket is alkalmazó játékfilm: számos korabeli tévéfelvételt (tüntetéseket, robbantások helyszíneit, politikusok beszédét) ötvöz saját forgatott anyagával, a film végén a merényletet rekonstruáló negyedórás részben pedig alig megkülönböztethető a híradós és a fiktív felvétel. A kordokumentumok és a színészek játszotta részek montázsával éri el a rendező, Jaron Zilberman, hogy alkotását a néző az események pontos krónikájának tekintse. A filmben sokat beszélnek, egyetemisták vitái, rabbik prédikációi, családi veszekedések mentén rajzolódik ki a miniszterelnök országot megosztó politikai kezdeményezése, és az érvek és ellenérvek zápora bevonja a nézőt is a dilemmába: Rabin eladja az országot Arafatnak, vagy a több évtizede tartó megszámlálhatatlan halálos áldozatot követelő gyűlölködést megtörve békét köt. A Nehéz idők alkotói nem foglalnak állást, inkább közlik, mint értékelik az eseményeket, mikor állandóan mozgó kamerával lépésről lépésre követik a mélyen hívő zsidó gyilkossá válásának folyamatát. Jichák Rabin életének kezdetét és végét jelző évszámok a film végén mégis azt sugallják, az alkotás nem csak a zsidó állam erős megosztottságára hívja fel a figyelmet, hanem egy jelentős politikusnak is emléket állít.
A Golda és a Nehéz idők a 9. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál bemutatói.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14874 |
