Pazár Sarolta
A 10. Finn Filmnapok ugyan online térbe kényszerült a járvány miatt, mégis változatlan hévvel hirdeti a finn filmek sokoldalúságát.
Idén februárban tizedik alkalommal hozta el a FinnAgora hazánkba a finn filmgyártás legújabb termését. A koronavírus-járvány miatt online platformra került fesztivál tíz egészestés filmet és egy rövidfilm válogatást kínált a Toldi Mozi online szolgáltatásán keresztül, országszerte elérhetővé téve az eddig kizárólag Budapestre összpontosító filmes mustrát. Így most először a kanapé kényelméből vehettük szemügyre a finnek különös világát. Az eddigi hagyományoktól eltérve az idei merítés felét a dokumentumfilmek tették ki, sőt záróakkordként Aki Kaurismäki 2002-es klasszikusa, A múlt nélküli ember is helyet kapott a jubiláló szemlén.
A rövidfilmes válogatást egy különös darab indította, A lehetséges legjobb élet (Maailman onnellisin kansa), ami a finnek eufórikus ünneplését mutatja be, amikor zsinórban harmadszorra elnyerik a világ legboldogabb országa címet. A bő tíz perces filmben mámoros, pucér férfiakat látunk szökőkutakba ugrálni, miközben a narrátor a „legboldogabb nemzet” címét megkérdőjelező adatokat sorolja, az öngyilkossági statisztika, a sötétben eltöltött órák száma, az alkoholfogyasztási szokások ellenére is van minek örülniük. Habár az életminőség-mutatók az egekben szárnyalnak, a finnek mégis precízen vizsgálódva és kellő öniróniával tekintenek magukra, ami az idei filmes válogatásban is igen szembetűnő. Míg a szűk játékfilmes mezőny alkotói szívesebben fókuszálnak a jóléti középosztály különböző korcsoportjaira, addig a dokumentumfilmekben felsejlik a rasszizmus, a homo- és transzfóbia, valamint az alsó középosztály, a lecsúszó fiatal- és középnemzedék válsághelyzete.
A szexuális zaklatás és erőszak témája köré rendezett szkeccsfilm, A szokás hatalma (Tottumiskysymys) hét rendezőnő munkájának eredménye. A különböző korú nőkről szóló hat történet közös motívuma a reakciók áttetsző, már-már teljesen láthatatlan mezeje, amivel a nők környezete az átélt borzalmakra reagál, és ahol a bántalmazást elszenvedőket magára hagyja a társadalom. A rendezők közt a tavalyi év finn sikerfilmjét, az Aurorát jegyző Miia Tervo mellett Jenni Toivoniemi is szerepel, akinek 2020-as vígjátéka, a Társasjáték (Seurapeli) nyitotta a fesztivált. Nem ez az első és nem is az utolsó film, ami egy baráti társaságot alkoholpárás hosszúhétvégéjükön vesz górcső alá, de jelen esetben talán az a legérdekesebb pillére ennek a filmnek, hogy egyik szereplő sem igazán szimpatikus. A születésnapos Mitzi-nek (Emmi Parviainen) semmi kedve a köréje összpontosuló felhajtáshoz, amit már rögtön az összejövetel legelején a többiek képébe is dörgöl. A régi nyaralóban a világosban eltöltött nyári éjszakákon összeolvadnak a napok és a terek, mint ahogy a féltékenységi hálók és a szerelmi sokszögek is össze-vissza gubancolódtak közöttük az évek alatt. Szereplőink ebben a dohos, keserű szövevényben verdesnek összezárva, ami alapszituációnak cseppet sem vígjátéki, és a feszültségek akkor sem oldódnak, amikor belecsöppen társaságukba egy híres svéd színész (Christian Hillborg). A közhelyekre felfűzött történetet azonban a rendezőnek mégis sikerül izgalmassá tennie azzal a lendülettel, amivel az egyes emberi játszmák között cikázik. A közel kétórás filmben megfékezhetetlen dinamikával hatol a késő harmincasok társadalmi- és magánéleti problémáinak közepébe, a rituálékká vált gyerekes játékaik útvesztőibe.
Noha fiatalabb korosztályról mesél, de megközelítésmódjában mégis rokona a Társasjátéknak Ulla Heikkilä Éden (Eden) című munkája, ami a finn tinédzserek felnőtté válásáról mesél egy protestáns nyári táborban. Három kamasz szemén keresztül szembesülünk a kereszténység, az elszakadás, a szerelem és a barátság égető kérdéseivel. A serdülőkori táborozás klasszikus velejáróival (nyirkos szobákba zsúfolt emeletes ágyakkal, éjjeli csínytevésekkel és titkos randevúkkal) telehintett ifjúsági film azonban annyira szegényesen bánik kulcsszereplőinek bemutatásával, hogy súlytalan marad az őket érő összes új benyomás és karakterük változása, annak ellenére is, hogy szép vizuális motívumokat gyűjt és képileg sikerül megteremteni a nyári táborok fülledt és mégis frissítő miliőjét.
A fesztivál szombat esti idősávjába Az én kertemben (Nimby) című vígjáték került, ami a zavaros dramaturgiai fogásokon túl csupa felületes gesztussal vázolja fel a leszbikus Mervinek (Susanna Pukkila) és iráni barátnőjének, Katának (Almila Bagriacik) kálváriáját, akik Kata szülei látogatásának hírére útnak indulnak Mervi szüleihez, hogy felfedjék előttük szerelmi kapcsolatukat. Azonban a két lány érkezése olyannyira váratlan a szülőknek, hogy rajtakapják őket a szomszéd házaspárral tartott szerelmi légyott közepén. Kata politikus szülei pedig a fiatalok után erednek, hogy végül mind a nyolcan egy helyi szélsőjobboldali aktivistával és néhány menekülttel megspékelt túszdrámába keveredjenek. A rendező, Teemu Nikki minden bizonnyal a toleranciáról és az elfogadásról szóló tanmesét akart megfogalmazni, de az egész filmben csak a szomszéd srác, vagyis Mervi volt barátja, jelenleg elvakult neonáci jellemfejlődése történik meg, amikor szembeszállva saját cimboráival, megmenti a fogvatartott családokat. Az összezártság nem oldja fel egymás közti konfliktusokat, a szereplők acsarkodása teszi ki a filmidő jelentős részét és ezzel fel is borítja a történet szándékolt tanulságát.
A Filmnapok programjába kerülő öt dokumentumfilm közül kettő 2010-ben készült: A lélek párája (Miesten vuoro) és a Menekülés Mikulásországból (Reindeerspotting – pako Joulumaasta) bepillantást engednek Finnország kevésbé boldog dimenzióiba. Joonas Neuvonen követéses dokumentumfilmjének főszereplője a tizenkilenc éves, drogfüggő Jani, aki a szociális segélyből és rablásból él a Mikulás szülővárosának tartott Rovaniemiben, ahonnan útnak indul, hogy bejárja Európát, mielőtt letöltené börtönbüntetését. A rendező szenvtelenül és morális ítélkezés nélkül kíséri végig Janit Európa nagyvárosain, hogy lefilmezze a fiatal junkie kábítószermámoros tripjét. A lélek párájában Joonas Berghäll és Mika Hotakainen Finnországot bejárva csatlakoznak szaunázó férfiakhoz, hogy filmre vegyék beszélgetéseiket. A pőre férfi testek és lelkek pannója hatásos képekben mutatja be az ország tájait, az azokban megbúvó lakókocsiból, mezőgazdasági gépből, telefonfülkéből átalakított szaunák világát. A szaunában ülő férfiak egymásnak mesélnek életükről, a legjobb barátjuknak tartott medvéről, újrakezdésekről vagy gyerekük elvesztéséről. Az intim pillanatokban keveredő alkohol-, izzadság- és könnycseppek nem csak a bensőséges férfibeszélgetések érzelmességét jelzik, hanem részletes képet adnak a finn férfiak forró kabinokba zárt lelki világáról.
Anu Kuivalainen Dalok a szerelemről (Rakkauselokuva) az időskori szerelmet emeli piedesztálra, míg Susani Mahadura Kelet című dokumentumfilmje egy Finnországban élő fekete transznemű nő magányáról mesél. Az idei Finn Filmnapok legizgalmasabb filmje kétségkívül Elina Talvensaari A nők ideje (Neiti Aika). A dokumentumfilm főszereplője Sirkka-Liisa, aki 1952-ben férjével beköltözik a régóta vágyott új otthonukba és egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig ebben a lakásban él. Sirkka-Lisának nem maradnak leszármazottai, sem élő rokonai. Senki, aki emlékezne rá, senki, akitől megtudhatnánk, hogy milyen volt a régi fotón szereplő kislány, a hegedűje és zongora mellett nevetgélő fiatalasszony és a társasutazásokon résztvevő hófehérhajú néni. Sirkka-Liisa nyomtalanul tűnne el, ha lakásába nem költözne be Elina, a fiatal nő, aki ahelyett, hogy fekete szemeteszsákokba gyűrné a több évtized alatt felhalmozott tárgyakat, mindet egytől-egyig kézbe veszi, fellapozza, megsimítja. A nippeken, préselt virágokon, egy lányka levágott copfján át apró érintésekkel ivódik belé a késztetés, hogy kinyomozza, ki volt Sirkka-Lisa. A nők ideje olyan intim kapcsolat születését és kibomlását tárja fel, ami két idegen, egy élő és egy halott, egy anyává váló és egy anyaságot soha meg nem tapasztaló nő között bontakozik ki a hátrahagyott tárgyakon keresztül. Elina nem csak a fotókat, leveleket, filmfelvételeket tanulmányozza át, komoly nyomozói munkába bonyolódik, hogy mindent megtudjon Sirkka-Liisáról. Az asszony férje és testvérei halála után húsz évig egyedül élt, de ebből az időszakból is előkerülnek az ereklyék. Egyszeriben elénk kerülnek a társasutazások képei: tele ősz, dauerolt hajú, vékony aranykeretes szemüvegű nénikkel. Számtalan elfeledett sors, gazdátlan lakások, a bennük felhalmozott és hátrahagyott tárgyak.
A rendező a detektívmunkába és a lakás aurájába temetkezve hozza vissza egy számára teljesen idegen és ismeretlen nő emlékét, sőt az idő múlásával már úgy emlékszik vissza maga is, mintha rokonok lennének. Ez persze veszedelmes illúzió, Sirkka-Liisát semmi sem tarthatja már az élők között, Elina személyiségét viszont lassan behálózza az ismeretlen asszony emléke. Elina ráeszmél, ahogy Sirkka-Liiisának, úgy neki is a saját életét kell a lehető legteljesebben átélnie. Így ebből az izgalmas felfedezésből és időutazásból visszatalál a jelenbe, a saját családjához, de megőrzi magában Sirkka-Liisa emlékét, és az asszony tárgyainak egy része otthonosan befészkeli magát Elina és családja közös tárgyai közé.
Noha a Finn Filmnapok ígérete, hogy bepillantást nyerünk a finnek hétköznapjaiba, a Távmozival a moziteremben ülés és közös ünneplés helyett most kicsit a saját nappalinkba, a tárgyaink közé és hétköznapjainkba engedtük be a finneket. Talán jövőre újra mi mehetünk hozzájuk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14873 |
