Schubert Gusztáv
A vészkorszak új szemszögből elbeszélve.
Két új magyar holokauszt film engedte ki szinte egyidőben a háromnegyed évszázaddal ezelőtti trauma démonait a múlt gondosan ledugaszolt palackjából, hogy közelebbről szemügyre vehessük őket. Aligha véletlen, hogy mindkét film a traumatizált emlékezet zavarait vizsgálva idézi fel a vészkorszak szörnyűségeit, és az sem, hogy különböző, sőt átellenes kameraállásból veszi szemügyre az aljasság világtörténelmének legsötétebb fejezetét: a Születési helye: Auschwitz az áldozatok szemszögéből, A gyilkosok emlékműve pedig az őket elpusztítók felől. A két démon ugyanis ugyanarról a tőről sarjadt: a holokauszt józan ésszel felfoghatatlan, tiszta szívvel megbocsáthatatlan bűntényéből. És egyaránt, de egyáltalán nem azonos módon sújtja a holokauszt áldozatait és gyilkosait. Az esemény közös, a bűntény összeköti az áldozatot és a gyilkost, de az emlékezet már nem. Ami összeköti őket, az az emlékezés súlyos sérülése, ha lenne bármely nyelv grammatikájában ilyen igeidő: az „elmúlni nem tudó múlt idő”. Maradjunk annyiban, hogy nincs szavunk a jelenségre, az emlékezés általános gyűjtőfogalom, sokféle módja van. Másként emlékezik az áldozat (már amennyiben túlélte a gyilkossági kísérletet, vagy a testi-lelki erőszakot), és másként a bűn elkövetője. A holokauszt-memoárok túlnyomó többsége a túlélő áldozatok visszaemlékezése. Nem véletlenül. Merthogy a népirtás elkövetői maguktól szinte sohasem álltak kamera vagy mikrofon elé, vagy akár egy korrekt beszélgetőtárs kérdései elé. Gitta Sereny (A sötétség felé) és Kazimierz Moczarski könyve (Beszélgetések a hóhérral) a ritka kivétel. A gyilkos elemi érdeke, hogy hallgasson, ne adjon támpontokat, bizonyítékokat a vádlóinak. Amíg a túlélő (!) áldozatnak elemi érdeke, hogy a visszaemlékezés révén megértse mi és miért történt vele, a gyilkost nem hajtja a tette megismerésének vágya, hiszen ő „nem bűnös”, „nem tett semmi rosszat”. Úgy hiszi, ő rendben van, csak a világgal van probléma, mely törvényekkel tiltja és bünteti, azt, amit ő tiszta szívvel, „önként elaljasulva” tett.
Bármilyen hihetetlen: minden gyilkos jogosnak érzi szörnyű tettét. A gyilkolást mindig megelőzi az önfelmentés. Az ember erkölcsi lény, gyilkolni is csak a morál engedélyével tud. A XII. kerületi nyilasok vezére, Kun páter sem volt kivétel: „az emberi szenvedést és nyomort akartam mindig enyhíteni. Ezért küzdöttem a zsidók ellen, ők a tőke urai, a zsidók jártak a napfényes oldalon.” – magyarázta 1945 szeptemberében bíráinak. És hitte is, amit mondott. Aligha ébredt fel benne barmiféle kétely: ugyan miféle „küzdelem” az, amit fegyveresek vívnak fegyvertelen férfiak, sőt terhes anyák, kisgyerekek és magatehetetlen öregek ellen. Miféle küzdelem az, amelyik nem ér véget az ellenfél legyőzésével, hanem megalázásában és kínhalálában gyönyörködik.
*
Az Ács Dániel oknyomozó riporter rendezte, alapos levéltári és történészi kutatásokon (Csonka Laura, Ungváry Krisztián, Rab László és Frisch Gábor), egy túlélő, Bokorné Szegő Hanna 1999 októberében filmre vett visszaemlékezésén, archív felvételeken, valamint Zoltán Gábor a XII. kerületi nyilas pártszolgálatosok pokoli rémtetteit felidéző regényén (Orgia) alapuló dokumentumfilm ennek a hitéből és emberi mivoltából kivetkezett fenevadnak és az őt követő vérszomjas falkának a tömeggyilkosságait rekonstruálja. A holokauszt történetének időben és térben kis részletét vizsgálja, de éppen emiatt a nagy felbontástól, a precíz topográfiai és szociológiai közelképtől lesz hiteles és sokkolóan testközeli élmény mind a regény, mind a dokumentumfilm.
*
A terrorról általánosságban beszélni nem elég, ahogy szörnyülködni sem; az okát, a keletkezéstörténetét kell feltárni, hogy megérthessük a természetét. Nem pusztán a történeti hűség kedvéért, hanem azért, hogy védekezhessünk ellene. Nemcsak a vírusok okozhatnak járványt, a félholt lelkek, a kisiklott életek légiója ugyanúgy tönkre teheti a társadalmat. Az Orgia és A gyilkosok emlékműve személyekre fejti vissza a társadalmi kórt. Nem elmebetegek követték el a bestiális gyilkosságokat, hanem mindennapi életmenetükből kisiklott pékek, fodrászok, cipészek, gyári munkások, kishivatalnokok. Hogy mi őrjítette meg őket? A lassan adagolt gyűlölet, amivel a propaganda évek, évtizedek óta mérgezte az embereket. és persze a politikai válság, amely váratlanul helyzetbe hozta őket, és hatalmat adott nekik. Nem volt ez mindig így, az 1789-es francia forradalom teremtette az első precedenst, akkor lettek először szatócsok, kofák, ügyvédbojtárok, foltozóvargák és rongykereskedők
élet-halál urai. És ez nem csak pillanatnyi közjáték, üzemzavar, hanem a politika radikális korszakváltása. Ahogy Rüdiger Safranski írja a német romantika forrásvidékét kutatva: 1789 óta „a történelem tettestársként a kisembert is besorozza”.
Az antiszemitizmus nem természetadta gondolat, hanem „politikai termék”. Negyedszázados propaganda-kampány és diszkriminatív törvénycikkek sora vezetett el odáig, hogy a zsidót ne embernek lássák, hanem kártevőnek, akit irtani nemhogy bűn, hanem érdem. Természtesen nem mindenki gondolta így, csak az ilyesfajta paranoid világképre fogékonyak kisebbsége, de ez a kisebbrendűségi érzésből, irigységből, bosszúvágyból összerohadt mentalitás a hatalommal, fegyverrel párosulva és a többség konformizmusától, gyávaságától megtámogatva infernálisan pusztítónak bizonyult.
*
A kollektív téboly története bénító akár egy horrorfilm, csakhogy amit az Orgiában olvasunk, vagy A gyilkosok emlékművében látunk nem rémfilm, hanem maga a kisiklott történelem. A holokauszt iszonyata máig sugároz.
Az első világháború előtti békebeli történelem, minden rettenete ellenére az ördögi és az angyali közé szorult emberi dimenziók között maradt, a két világháború, a fasiszta meg a szovjet diktatúra és a holokauszt azonban kizökkentette az időt, kisiklatta a történelmet. A múlt normál esetben elmúlik, emlékszünk rá, de felejtjük is; a holokauszt – és bármely népirtás emléke – az utóhatásával is pusztít, eltorlaszolja az idő áramlását, a hajdani sokk nem tud elmúlni, a túlélő éppúgy nem tud elszakadni tőle, mint gyilkos. A túlélő áldozatban a felejtés képessége sérül, a túlélő gyilkosban pedig az emlékezni tudásé. Áldozat természetesen ártatlan, a gyilkos pedig főbenjáró bűnös ebben a történelmi katasztrófában, de a sorsuk egy dologban közös, mindkettejük életét a holokauszt vakító atomrobbanása világítja be. Sőt az utódaikét is, meglehet hetedíziglen. A Születési helye: Auschwitz ezért is figyelemreméltó, mert nem a vészkorszakot idézi meg (azt már sok dokumentumfilm megtette), hanem az utóhatását. A Holokauszt okozta trauma a haláltábort túlélő anya, a koncentrációs táborban született lánya, majd pedig az unokája életét egyaránt megkeseríti. Az anyáról leányra szálló lecke: a borzalom bármikor újra megtörténhet, ezért fel kell készülni rá, a gyereket a túlélésre kell nevelni, keménynek kell lenni, nem szabad ellágyulni, mert a szeretet önveszélyes gyengeség. (A forgatás idején már kiskamasz dédunoka történetét az alkotók, Cseke Eszter és S. Takács András, méltánylandó tapintattal nem tették vizsgálódásuk tárgyává). Az öt évig készülő film a középkorú unoka, Kathleen lázadásának történetét követi, kísérletét az öngyógyításra, aki megelégeli, hogy csak névről ismeri az érzelmeket, mert a haláltárborban született anyja nem tudta megmutatni, hogy szívből szereti.
A másik oldalon a népirtásban bűnösök utódai, vagy inkább a szellemi örökösei nem az emlékezésbe, hanem a felejtésbe szédülnek bele. A neonácik, újnyilasok miközben letagadják a holokausztot, és persze kikérik maguknak, hogy lenácizzák őket, zsidógyűlöletüket nemhogy nem rejtegetik, hanem büszkén hangoztatják. Mit sem számolva azzal, hogy Auschwitz után gyűlölködni nagyobb bűn, mint mondjuk 1932-ben, amikor még nem lehetett tudni micsoda pokoli rémtettekbe sodor bele az antiszemitizmus gyűlöletbeszéde. Raszkolnyikov, az übermensch eszmébe bódulva gyilkoló diák kései bűnbánatáig még kevésbé jutnak el: „magadat ölted meg, nem azt az anyókát”. Egy tisztességes és épeszű országban nem történhet meg, hogy az állam elpusztítsa hatszázezer állampolgárát. Vagy hogy az eszmeháborodott suszterek és géplakatosok gumibottal erőszakoljanak meg apácákat, verjenek halálra halálra költőket. Aki ilyesmihez menlevelet ad, akár a történtek idején, akár utólag, holmi hamis „emlékezetpolitika” ürügyén – az nem hazafi, hanem nemzetvesztő. A „gyilkosok emlékműve” ennek a világképzavarnak a megtestesülése, a legyilkoltak sírhalmára felröppenő sas – kiméra. Ilyen állat nincs is: a turul nem dögevő. Ne adjuk meg magunkat ennek a félelmetes zagyvaságnak. „Mert mindig, minden körülmények között meg lehet különböztetni a jót és rosszat. A jó embert és a rossz embert. Jó tettet és rossz cselekedetet.” Ha kétségünk támadna, és úgy éreznénk, hogy a rossz erősebb, olvassunk utána a makói deportáltak történetében, az egyik – keresnem kell a jelzőt – legszerethetőbb túlélő-regényben, Bárdos Pál Az első évtizedében.
A gyilkosok emlékműve – magyar, 2021. Rendezte: Ács Dániel. Kép: Botos Tamás, Kőrösi Máté, Szász Zsófia. Vágó: Kiss Bence. Gyártó: 444.hu. 52 perc.
Születési helye: Auschwitz – magyar, 2019. Rendező-operatőr: Cseke Eszter – S. Takács András. Vágó: Herpai Sára. Zene: Kalotás Csaba. Animátor: Szőllősi Anna. Gyártó: Spot Productions / Laokoon Film Group / NDR/ Arte / AMC Networks. A Spektrum Televízió bemutatója. 80 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 55-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14872 |
