Csejdy András
– A független filmes közösségek közül egyedül ti választottatok magatoknak olyan nevet, amelyből nem derül ki, hogy kik a tagjai és honnan jönnek.
Szolnoki József: Hrabal miatt lettünk Zsebcselek Csoport. Neki nagyon tetszett Hidegkuti stílusa, aki zsebkendőnyi területen hajtotta végre a cseleit. Ebben persze benne van a kelet-európai lét, hogy ezen a kis helyen kell megcsinálni, amit lehet. Mifelénk nagyon nehéz behatárolni a palikat. Ha kimész valahova, ahol rendezettek a társadalmi viszonyok, és látsz egy mercédeszes csávót, körülbelül tudod, hogy van két gyereke, és azt is sejted, hogy hova jár nyaralni. Nálunk ez egészen másképpen van, és Hrabal volt az egyik, aki talán a legplasztikusabban fogalmazta meg ezt a helyet, ahol élünk. A Zsebcselek Csoport olyan emberekből áll, akik minimális feltételek mellett is akarnak valamit csinálni. ‘95-ben Búzás, aki különben bábszínész, azért költözött Győrbe, mert együtt akartunk filmezni. Azóta rendesen „végigszippantottunk” mindent, különösen tévés munkáinkban. Gondolj bele, hogy a helyi csatornán milyen szövegkörnyezetben megy le a műsor.
– Nehéz elképzelni.
Szolnoki: Mostanra odáig jutottunk a főszerkesztővel, hogy mindössze annyit vár el tőlünk, hogy időre szállítsuk az anyagot, és ne látsszon, illetve hangozzék el benne fasz. Az elsőt tudjuk vállalni. Mi ezt iskolának tekintjük, mert érdekel bennünket a műfaj. Egy csomó esetlegesség van még benne, és persze nem kapunk érte egy fillért sem. Az eddigi egyetlen szponzori ajánlattal meg nem foglalkoztunk.
Búzás Mihály: Hogy nem veszünk ki belőle pénzt, csak az egyik fele a dolognak. A másik az, hogy amikor huzamosan csinálsz valamit visszajelzés nélkül, akkor egy idő után folyamatos önreflexióvá válik a műsor. Rájöttünk, hogy inkább megkerüljük ezeket a kliséket, a riporthelyzetet, az öt percben feldolgozott szituációkat, és azon kezdtünk el gondolkozni, hogy hogyan kéne kinéznie egy tévéprodukciónak. A témánál jobban izgat a megközelítés módja.
– Hány részt készítettetek el eddig?
Szolnoki: Most tartunk a 39.-nél, kétheti rendszerességgel sugározzák, átvették más tévéállomások is.
– Pesten próbálkoztatok?
Búzás: Nem.
– Milyen pénzből készül?
Szolnoki: Csatlakozott hozzánk Lengyel Sándor, aki normális televíziót akart csinálni a bábolnai helyi állomásból. Így lett a Zsebcselek a bábolnai televízió kulturális közéleti magazinja, akármilyen morbidan hangzik is. Győrhöz csak annyi közünk van, hogy ott lakunk, és hogy ott is sugározzák. Az egész média forradalmi változáson megy át azáltal, hogy a technikák hozzáférhetővé válnak. Ha a mozgóképi kultúra részeként vizsgáljuk a magyar televíziózást, akkor egyszerűen nem lehet róla beszélni, mert nincsen.
– Mit tesztek ti hozzá ehhez a szomorú képhez?
Szolnoki: Nem formanyelvi újításokat. A választott témánkhoz, a riportalanyainkhoz való viszonyulásunk más. A műsorainkban nem feltétlenül az a lényeges, hogy miről beszélünk, hanem az, hogy hogyan. A kertszomszédomról például. Felvettem Bétára, leadták, és biztos voltam benne, hogy senki nem látja. Erre kiderült, hogy valaki felvette, és VHS-n terjesztik. A televízió nagyon jelentős szerepet játszik az emberek életében, és elképzelhető, hogy az válik tényleg fontossá, aki valóban mond vagy csinál valamit. Nem lehet már nagyon sokáig maszatolni.
– Azért bármennyire rokonszenves is a vállalkozás, a nézők 95 százalékát úgysem éritek el, mert amint meglát titeket ökörködni a kukoricásban, azonnal átkapcsol a Voxra.
Szolnoki: Ebben nem vagyok biztos, mert a néző megérzi, hogy te nem falból csinálod ezt a műsort. A televíziózást valóban teljesen megváltoztatta a távkapcsoló, megváltoztak a tévénézési szokások, de ez már lerágott csont. Mi igyekszünk emberi hangon megszólítani az embereket, ami már nem csak egy réteget érdekelhet.
– Azért lehet ez így, ha egyáltalán, mert a kamerát és a mikrofont ugyanolyan provokatívan használjátok, mint a nyolcvanas évek végén a Fekete Doboz. Talán emiatt írták rólatok a Filmvilágban, hogy műfajt teremtettetek a beszt of-fal.
Búzás: Amikor kitalálunk egy témát, sokat nyom a latba, hogy minket általában az érdekel, ami mást nem. Ezért lehetünk informatívak a nagy média számára.
– Ti olyan helyzeteket formáltok, amelyek szokatlanok, meghökkentőek. Odamentek az utcán sétálókhoz, az orruk alá nyomjátok a mikrofont, és nem kérdeztek semmit. Ők pedig a helyzetre reagálnak, ki-ki a maga módján. Szelíden provokatívok vagytok. Soha nem volt ebből problémátok?
Szolnoki: Sokkal kevesebb, mint gondolnád. Múltkor például elkezdtük ölelgetni az embereket az utcán. Megkérdeztük őket, hogy lehet-e. Meglepő módon az úgynevezett provokatív helyzetek nagy részében nem élnek a személyiségi jogaikkal, vagyis belemennek a játékba.
Búzás: Mész az utcán, ezerötszáz gond van a fejedben, telefonálnod is kéne, meg késésben vagy, és akkor valaki odajön hozzád, bemutatkozik, és megkérdezi, hogy megölelhet-e. Később a muszteren látszik, hogy a napszemüvege alatt behunyja a szemét. Aztán megy tovább a dolgára.
– Kamerával és a mikrofonnal odalépni valakihez nem természetes dolog, provokatív helyzet. Viszont szeretettel és humorral közeledtek az interjúalanyokhoz. Amikor „Szolnoki honvéd” a Kékharisnya egyik adásában a szünetben odalép a Katona József Színház büféjében kaviározó értelmiségihez, és arról faggatja, hogy miről szól a darab, az egyszerre provokatív és mulatságos.
Szolnoki: Egyre tudatosabban építünk arra, hogy közelítsük a filmidőt a reális időhöz. Amint bekapcsolod a kamerát, elkezdődik a filmidő. Viszont ha nem áll be az úgynevezett riportszituáció, akkor esetleg a riportalany, akinek van egy arca az „éles” előtt és után, beleszervülhet a helyzetbe. Mi arra törekszünk, hogy szétkenjük a két idő közti különbséget, el akarjuk kerülni, hogy érezhető legyen, hogy honnan kezdődik az élet, és meddig tart a film. Évek munkája fekszik ebben a kísérletben. Mindenki gyanakvóan viszonyul a médiához. Mi azt szeretnénk elérni, hogy úgy tekintsenek ránk, mint akik a technikát kezelik. Bekapcsolom a mikrofont, a kamerát, nem szólok semmit, nem manipulálok. Persze sok múlik azon, amit kérdezel. Például, hogy mit szól a Valentin-naphoz. Belenézel a szemébe, és vagy történik valami, vagy nem. Általában történik.
– Hogyan éritek el, hogy természetesen viselkedjenek veletek az emberek?
Szolnoki: Úgy, hogy éreztetjük velük, hogy velünk is ott és akkor történik ugyanaz, mint velük. Benne vagy a helyzetben, ugyanolyan vagy, mint ők.
– Például amikor a szó szoros értelmében a saját bőrödet viszed a vásárra. Film lesz abból is, hogy Szolnoki József térdéből kioperálják a vasat.
Szolnoki: Az adás után bementem egy turkálóba, és azt mondja a vezetőnő, hogy engem már látott valahol, hogy nekem műtötték a térdemet, és ott, száz ember előtt felhúzza a szoknyáját, és mutatja, hogy neki is.
– Innen érthető a hrabali zsebcsel, és hogy ez, amit csináltok, hamisítatlanul közép-kelet-európai műfaj. El tudjátok ezt képzelni osztrákban?
Búzás: Nem. De lengyelben és szlovákban igen. És nem azért, mert nyugaton az emberek hülyébbek, csak mások. Más a közeg, máshogy működnek. Az eszkimók sem használnak napolajat.
Szolnoki: A tömegmédia elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor olyan emberek is képernyőre kerülhetnek televíziósként, mint mi. A mi műsorainkban megszólított emberek nem érzik a szakadékot közöttünk. És nem csak azért, mert egy Trabantból vagy Skodából szállunk ki.
– Vagy azzal menekültök a csősz elől, és közben Szolnoki megkérdezi Búzást, tudja-e, hogy Amszterdamba’ cicegének hívják a sztrapacskát, ami egyértelmű utalás a Ponyvaregényre. Tehát nemcsak Hrabalt olvastok, hanem használjátok a kurrens kulturális ikonokat.
Szolnoki: Én nem mondom azt, hogy kelet-európai vagyok, vagy nem vagyok kelet-európai, hanem csak annyit, hogy itt élek Magyarországon, ami mindenkinek mást jelent. Nekünk azt, amit csinálunk. Volt egy pillanat, amikor rádöbbentünk arra, mennyire fontos az, ami az emberrel történik. Tulajdonképpen nem is a történetmesélés a lényeg, hanem a helyzet. Arra kezdesz reflektálni. Mivel itt élünk, ez nálunk így fest. Ha máshol lennénk, máshogy festene.
– Ugyanakkor szelektáltok. Nem mentek oda egy mercédeszeshez a piros lámpánál, hogy mi a kedvenc rágógumija, vagy mikor ivott Red Bullt. Más érdekel titeket.
Búzás: Közép-Kelet-Európának is megvannak már a két lábon járó EU-gyarmatai. Mi nem azért dolgozunk, hogy kitöltsük a huszonöt perces műsoridőt. Minket nem érdekel, hogy a mercédeszes mikor ivott Red Bullt, mert egyrészt tudjuk, másrészt tök mindegy. Próbáltunk mi már body building szalonban forgatni, de nem működött, el kellett dobni az anyagot.
– Pedig ez legalább annyira része annak, ami itt van, mint a kertszomszéd.
Búzás: Bemész egy ilyen klubba, de ha megszakadsz se tudsz mást kihozni az anyagból, mint hogy akik lejárnak, ezek az izomagyú félhülyegyerekek, nem Einstein tanítványai voltak. Ez pedig kevés. A muszterről tényleg nem derült ki több, mint hogy ezek a srácok azért gyúrnak, hogy tetsszenek a lányoknak a strandon. Ennél fontosabb nekünk, hogy van a világ végén egy kerthelyiség, ott ül egy pár ember, és lógatják ki a lábukat az időből.
– Győr, Bábolna, világ végi kerthelyiség. Ez a vidék hangja és képe. Jelent nektek valamit Budapest? Milyen a főváros onnan nézve?
Szolnoki: Budapest a ritmust jelenti. A történések eloszlása az időben csomópontszerű. Itt egyetlen abszolút értelemben vett város van, az Budapest. Ha meg akarjuk határozni ezt a dolgot, amit csinálunk és ahol vagyunk, tulajdonképpen az időkezelésről kell beszélnünk. Pest nagyon gyors, de még él. Viszont a kultúrának vannak más tradíciói, ahol máshogy kezelik az időt, máshogy viszonyulnak hozzá.
Búzás: Vidéken az ember az utcán is létezik. Budapesten az utcán utas vagy, valahonnan valahova el kell jutnod, menni kell.
– Tudnátok itt élni?
Búzás: Ha tudnánk, akkor itt élnénk. Volt rá lehetőségünk, többször kaptunk ajánlatokat, lakás fizetve, munkahely, tébé. Tehát, ha akarnánk, jöhetnénk, nem akarunk.
Sokan vannak, akik duzzognak, hogy mennyi mindenre vitték volna, ha Pesten laknának. Ebbe a csapdába nagyon könnyű beleesni. De mi ezen sokat rágódtunk az elején, és így döntöttünk.
Szolnoki: Persze a média Pesten van, és mi televíziózással is foglalkozunk. Ehhez a beszélgetéshez is ide kellett utaznunk. Viszont például a múlt héten fákat ültettem. És megvárom, amíg kinő, mert nekem arra van időm. Mi jól érezzük magunkat. Próbálják meg jól érezni magukat azok is, akik itt vannak, vagy akik ide jöttek. Sokan költöztek ide nagy reményekkel, és azt látom rajtuk, hogy bedarálta őket a gépezet.
– El tudjátok képzelni, mi lesz veletek őt év múlva?
Búzás: Soha a büdös életben nem terveztem még a holnaputánnál távolabb. Nem merek. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy eltervezhetném akárcsak a jövő hetemet. Ha öt év múlva ugyanezt csináljuk, akkor legfeljebb nem lesz ekkora publicitása. Én mindig hasonló hülyeségekkel foglalkoztam, csak nem filmen, ezért szerintem öt év múlva is valami ilyesmivel fogok foglalkozni, mert tizenöt éve is ezt tettem. Nincs bennem dacos bizonyítani vágyás.
Szolnoki: „Célunk az ismeretlen meghódítása”, na. Én például most megházasodtam, gyermeket várunk, házat újítok fel, fákat ültetek a kertben. És nem tudom, hogy mi lesz öt év múlva, csak azt szeretném, hogy amit csinálok, az akkor is ugyanolyan fontos legyen számomra, mint most. Ennyi.
– Műfajilag meghatározható, amit csináltok?
Búzás: Élő-film-színház.
Szolnoki: Valahol azt írták a Krumplibogárról, hogy a film, a szobor, a szoboravatás a magyar kulturális életen belül a kortárs giccs egyik reprezentánsa. Én ezzel tudok azonosulni.
– Amihez elengedhetetlen a humorérzék. Humoros a műfajotok, a meghatározása, humorral kommentáltok, humoros vágásokkal éltek a Leptinotarsában. Érdekel benneteket ennek az egésznek a szomorú, megrázó oldala is?
Szolnoki: Minket a saját életünk mélységesen megráz, és kiforgat. De próbálunk röhögni magunkon. Mostanában a magyarok közül Örkényt olvasom. Misi viccesebb gyerek nálam, szerintem az életünk annyira faramuci, lehet viccesen is tálalni. Mondok egy példát. Elindultunk Trabanttal Miskolcra tartani egy élő film-színház előadást, aminek az volt a címe, hogy Hollywoodiatlanítás. Tatabányánál, a nyolcvan kilométer/órás álomhatárnál, a jobb hátsó kerék balról leelőzött minket. Négyen ültünk a kocsiban. És abban a pillanatban, ahogy ezt túléltük, előkaptuk a kamerát, és az egész dokumentálva van. Egyrészt mert velünk történt, és marha fontos, rohadt vicces, szétröhögöd az agyadat rajta, ugyanakkor hajszál híján odavesztünk.
Búzás: Én, Búzás Mihály, ezennel kijelentem, hogy az én életemben a lehető legfontosabb dolog a humor. Véresen komolyan veszem. Nem a marhaságot meg az ökörködést, hanem a humort. Szerintem ezt a legnehezebb létrehozni. Mély és nagyon bölcs dolognak tartom.
– Mi a választóvonal humor és irónia között?
Búzás: A humor állandó, tíz év múlva is az, nem tolakszik. Az irónia csinált, nem hagyhatja a szerző, hogy ne vedd észre. Agresszívebb a humornál.
– A stílusotok nagyon hasonlít ahhoz, amit a KVB vagy amit Szőke András csinál. Van különbség köztetek?
Szolnoki: Hogy különböző emberek csinálják… Oké, ezt egyszer megpróbáltuk megfogalmazni, és nem teljesen sikerült, mert ezek a törekvések valóban hasonlóak. De van egy apró különbség: mi populárissá szeretnénk tenni azt, amivel foglalkozunk. Talán abban vagyunk mások, hogy egy kicsit emészthetőbb dolgot hozunk létre, kicsit alázatosabbak vagyunk a nézőkkel szemben, anélkül, hogy megalkudnánk, elkurvulnánk. De ezek csak nüansznyi különbségek.
Búzás: Én inkább úgy mondanám, hogy a mi dolgainkban kicsit több a szeretet. Mi eleve nagyon szeretünk mindenkit.
– Talán ettől nem bántó az, ahogy Héderváron foglalkoztok a krumplibogaras emberekkel, De az tény, hogy a vetítéseken dől-borul a nézőtér, röhögnek a falusiakon, akik magukat alakítják. Ti, akik több ponton akartok csatlakozni a nézőhöz, tudjátok, hogy a flegma, közömbös vagy érdeklődő pesti közegben máshogy hat az, aki részegen definiálja az imágót. Itt ő a nevetség tárgya, és a humornak éle van.
Szolnoki: A faluban körülbelül száz VHS-kópia kering, és a legnevetségesebbnek tűnő szereplők is gyönyörűnek találják a filmet. Ezt a szót használják, gyönyörű. Tehát az, aki a nevetség tárgya, azonosul magával, mert érzi, hogy őrá valaki figyel.
Búzás: Az idős, ágyban fekvő Ella néni ezt úgy fogalmazta meg, hogy számára az volt az érdekes, ahogy a kamera ide-oda mozgott, és ettől lett életszerű, ettől látszott, hogy tényleg ott történik az egész. Ezt mi sem tudtuk volna jobban elmondani.
– Ő mondja ki azt is, hogy „a naiv művészet is alkotás”. Ez, szerintem, rátok ugyanennyire érvényes.
Szolnoki: Kortárs giccs a műfajunk, a kamera pedig feszültségkatalizátor.
– A hangütés pedig komikus. Komikus a kutyával produkáló kislány, a fűzfapoéta néni verse, de van a filmnek egy történelmileg komikus, humoros vetülete is, ahogy egyszer csak valaki elkezd beszélni a rendszerváltásról.
Szolnoki: Itt megint a film- és reális időről van szó. Az egyik beszélő azt gondolja, hogy ez a kártevő-ellenes harc történelmi síkon történik. Elindul a jelenet, azt mondja, hogy a krumplibogár elleni országos összefogásnak erősnek kell lennie. Mire a mellette álló rávágja, hogy elkapkodott volt a rendszerváltás. Közben a másik néz kifelé, mert érzi, hogy hülyeség. A módszer az, hogy csinálsz egy keretet, és hagyod, hogy ők töltsék ki.
Búzás: Ebben a 47 perces filmben minden egyes másodperc tudatos, semmi sem esetleges.
– Ami médiatörténeti eseménnyé avatta a Leptinotarsát, az a köré szervezett felhajtás volt. A legprofesszionálisabb amerikai promotálásnak lehettünk tanúi. Leninekből bronzbogarat öntettek, a világ első kártevőszobrát a földművelésügyi miniszter avatta fel, a végén pedig egy bácsi, spontán és meggyőződésből, lepermetezte az alkotást.
Szolnoki: Ez nagyon tudatos színházi produkció volt, élő-film-színház, a permetezést leszámítva. Ezért furcsa, amikor műfajilag meg kell határozni, amit csinálunk, ezért jövünk ilyenekkel, hogy a Leptinotarsa „privát nyomozati anyag”.
– Miért más az, amit ti csináltok Héderváron a héderváriakkal, mint amikor a Zizi Labor egzotikumként beemelte a popkultúrába a veresegyházi asszonykórust?
Szolnoki: A veresegyházi asszonykórus már Veresegyházán is múzeum, Héderváron viszont az a realitás, amit a filmen látsz. Ugyanezt találod, ha odamész. Veresegyházán meg nem az asszonykórust találod meg, csak a vegyesboltot meg a kocsmát.
Búzás: Azért nem használtuk ki vagy fel ezeket az embereket az alatt a két év alatt, amíg készült a film, mert érezték, hogy valójában mi is közéjük valók vagyunk. A kutyáik kölke. Ezeket a forgatásokat úgy kell elképzelni, hogy rajtunk és rajtuk kívül a kamera is nagyon fontos szerepet játszik, mert szereplője a szituációnak. A szituáció nem ott kezdődik, hogy elindítod a kamerát, hanem ott, hogy megérkezel a faluba.
– Honnan jött az ötlet, hogy éppen a kolorádóbogárról forgassatok?
Búzás: Agráregyetemre jártam, ahol az ember óhatatlanul találkozik egyetemi jegyzetekkel. Így került kezembe a Szántóföldi növényvédelem második kötete, aminek a 146. oldalán, a lap alján szerepelt egy apró betűs mondat, hogy 1947-ben a legeslegelső kolorádóbogarat Héderváron találták. Mosonmagyaróvár, ahova egyetemre jártam, Hédervárhoz marha közel van, felhúztam a szemöldököm, hogy na, nézd csak, itt találták az elsőt a környéken, és kész, ennyi. Évekkel később Szolnoki kollégámmal utaztunk keresztül a falun, és akkor megemlítettem neki, amit itt tanultam, ő meg felírta egy noteszbe. Bekerült a sok elképzelés közé, amelynek a nagy része sosem fog megvalósulni. Gondoltuk, hogy érdekes ez a krumplibogár, lehet belőle egy ötperces riport a Zsebcselekbe, biztos akad néhány nyolcvanéves bácsika, aki még emlékszik rá. Kiszálltunk a terepre, és kiderült, hogy ennél jóval többen emlékeznek a dologra. Aztán elindult a lavina, ennyi a prózai történet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 19-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1487 |
