Szedlák Ádám
A Transmetropolitan zsúfolt, zajos és rendkívül veszélyes disztópikus nagyvárosa egymás mellett több elszeparált jövőt is meg tud mutatni.
A cyberpunk nem tudott mit kezdeni az adat fogalmával. Szívesebben foglalkozott a halandóság és a halhatatlanság kérdésével (Sprawl-trilógia), vagy a céges birodalmakkal és az egyéni hatalommal (Snow Crash vagy épp Market Forces) netán társadalmi folyamatokkal (Deep Eddy). Az adat felértékelődéséhez szükség volt a nyolcvanas évek amerikai hackerpánikjára, amelynek egyik tetőpontja az volt, amikor az amerikai titkosszolgálat razziát tartott a Steve Jackson Games szerepjáték fejlesztő cégnél, és többek között a GURPS Cyberpunk alapkönyv egyik példányával távozott. És szükség volt erre a hackerpánikra egészen gyorsan reagáló tágabban vett popkultúrára, amely a hackerben meglátta a közeledő 21. század hősét. Először csak a sima nyolcvanas évek kisfiúnak öltözött John Connor-ja törte fel a bankautomatát egy Atari Portfolio zsebszámítógéppel a Terminator 2-ben. Aztán már Zero Cool és hasonlóan menő nevű barátai csapnak le egy korrupt multira, mígnem a kilencvenes éveket azzal zártuk, hogy Kathryn Bigelow filmjében, A halál napjában egy adatcsomag buktasson le egy gyilkost. A hacker pedig összemosódott az információs szabadságért harcoló hőssel, akiket a Web 2.0 civil újságíróknak hívott, mára pedig valahová az aktivista újságírás és az open source hírszerzés közé lehet besuszterelni őket.
Azért kell ez az elnagyolt média- és narratívatörténeti kitérő, mert az 1997-ben elkezdődő és egészen 2002-ig futó Transmetropolitan ebbe a világba érkezik meg. Warren Ellis író és Darick Robertson rajzoló műve ugyan valamikor a jövőben játszódik, egy-kétszáz évvel a mi jelenünk után, de erősen magán viseli a huszadik század második felének nyomait. Hőse, Spider Jerusalem, a tenyérbemászó gonzó újságíró kiköpött Hunter S. Thompson, csak a rá jellemző mélyen gyökerező emberszeretet és kifinomultság hiányzik belőle. Ellenfele, a Fenevad néven emlegetett elnökjelölt is a megtévesztésig hasonlít Thompson esküdt ellenfelére, Nixonra, akiről gyönyörű nekrológot írt olyan mondatokkal, mint például:
„Egy kopók által sarokba szorított borz harci ösztöneivel bírt. (...) Ez volt Nixon stílusa – és ha ez kiment a fejedből, megölt, hogy példával szolgáljon a többieknek. A borzok nem harcolnak tisztességesen, haver. Ezért adta az isten a dakszlikat.”
A Vigyoriba pedig bármelyik tisztának eladott amerikai politikusdinasztiához tartozó elnökjelöltet bele lehet olvasni. Például Bill Clintont, akinek a nevéhez akkor még nem kapcsolódik botrány, de már így is visszatérő szereplője a fenti nekrológnak.
Az istenverte város
De kezdjük az elején, már csak azért is, mert a legelső helymegjelöléssel és az első leírással beállítja a hangvételt a Transmetropolitan: „Egy szájbavert hegy tetején: felhív az a gyökér, seggarcú, galád, kurvapecér szerkesztőm, és azt mondja (...)” Egy ilyen nyitás után nem kell kirakni a 18-as karikát, mindenkinek egyértelmű, hogy nem a Verseghy Ferenc Nyelvművelő Verseny gálája következik. Spider Jerusalem, a narrátor és a világ összes lakója rendkívül invenciózusan káromkodik, Holló-Vaskó Péter pedig mindezt nagyon gördülékenyen fordította magyarra.
„– Érted, Channon? Újságíróként kötelességünk, hogy félelmet plántáljunk a bűnösök szívébe.
– A stukkerdákóddal?
– Vagy a te rohamcsiklóddal.”
Jerusalem kalandjai a nagybetűs városban zajlanak, ahová az első történetben vissza kell ereszkednie a hegyi kunyhójából. Ugyan a hegyet is utálta, ahová a kiégés elől menekült, de a város hozza abba a szent révületbe, amiben újságot tud írni. Vagy egyáltalán: írni tud. A város azonban legalább annyira veszélyes, zsúfolt és zajos, mint a Judge Dredd történetek Mega-City One-ja. A város és a városlakók ábrázolása az, ahol Ellis és Robertson a legjobban el tudtak szakadni a jelentől és fel tudták csavarni az összes potmétert torzításig.
A nyomor a harmadik világot idézően óriási, a gazdagság, amit leginkább a befutott Jerusalem és asszisztense családja kapcsán láthatunk, pedig pazarló. A közterületeket ellepő reklámok arcba mászóbbak mindennél, amit tapasztalhattunk – igen, az „és most beszéljünk a hüvelygombáról” reklámnál is –, a teleshopban nagyobb marhaságokat árulnak – például Air Jesus cipő, mint a valóságban. A gyorskaják pedig nem merülnek ki a hamburgerben és a hotdogban: a klónozott bébifóka szemmel kezdődnek és az emberig meg sem állnak.
Mindenki mindenki ellen
A verbális erőszak csak a kezdet a Transmetropolitan városában. Az emberek – és egyéb lények – közti leggyakoribb viszony az erőszak. A kormány, a rendőrséget használva elnyomja a tranziensnek nevezett, önmagukat idegen génekkel átalakító félszerzetek politikai mozgalmát. A mozgalmat a vezetője, Fred Christ kizárólag saját boldogulására és kielégülésére használja fel. A felkínált Krisztus párhuzam pedig nem is véletlen, de nem is reményt keltő. A tranziensek ugyanis csak annyira illeszkednek a diszfunkcionális társadalomba, mint bármelyik szigorúan ortodox közösség.
A képregény fő történeti szálát adó politikai sztori, amely a magyarul megjelent kötet felénél kezdődik, pedig a tökéletes nihil. Egy látványosan semmiben sem hívő, a szavazóit lenéző, önmagáról macsó képet vetítő fasisztoid erős ember, a Fenevad és a szintén értékek nélküli, a hatalomtechnikát politikai elvvé emelő Vigyori küzd egymás ellen. Közös jellemzőjük, hogy az istenadta nép, aki megválasztja őket, egyiküket sem érdekli.
Az olvasó abba kapaszkodhat, hogy az egyetlen valóban értékes viszony a városban az igazságkereső újságíró és a világ között feszül. Spider empátiával tud fordulni az elnyomottak felé, megértést mutat a rendkívül más életdöntéseket hozók (például nanorobotokból álló ködlények) irányába, még az arra méltó politikai ellenfelét, Vita Severnt is elismeri. De mivel Jerusalem mindezek mellett egy politoxikomán, bunkó antihős, ezért a legtöbb közvetlen kapcsolatáról csak kiderül, hogy abuzív. Az újságíró főnöke és asszisztensei is Jerusalem jelleme ellenére tartanak ki mellette, nem amiatt.
Belakjuk a poklot
Bernáth István fordító közöl egy anekdotát a Völsunga-saga előszavában, amely szerint egy irodalomtörténész kísérletet tett a saga irodalom legtömörebb összefoglalására. A megoldás a következő: „parasztok gyilkolódznak”. Darick Robertson képein ezt a gyilkolódzást látjuk, csak ép nem viking gazdák követik el, hanem mindenféle, a jövő városát lakó népek.
„A Sweetback Alapítványnál kötözős és anális szexen keresztül tanulmányoztam a spiritualitást... és Paracelsus apostolának tartom magam. Katolikus vagyok, néha episzkopális, de voltam wicca, kísérleteztem a Föld, a Hold és a Nap imádatával, akik az istennő ribik... és néhány évet ministráltam az északi makk stigmatikus klumpatánc iskolájában.”
Robertsonnak a Transmetropolitan megteremtésében legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van, mint Warren Ellisnek. Gyorsan elfogynának a jelzők, ha azt a kilátástalanságot, amit Darick Robertson egy-egy képben ábrázolni tud, le kellene írni. Harmadik világbeli betegségeket és első világbeli kütyüket rak egymás mellé úgy, hogy mindkettő az elidegenedettséget sugározza magából. Az istennel gyanúsan kevés kapcsolatot ápoló, ám a hívek tárcáinak tartalmára ácsingózó szektákból egész seregnyit kreál, akiket ráadásul az evangélium templom-jelenetét – Jézus kihajítja a kufárokat – alufólia glóriában és lepedőben újrajátszó, bespeedezett Jerusalem frocliz halálra. A reklámai, a hol szervilis, hol bulváros – csodálatos az egyik oldal sarkában elrejtett kép, amin két üzekedő kutyáról tudósít egy kamerás újságíró –, hol csak beszélgetőműsorosan unalmas médiája is éles kritikát tartalmaz.
Ha Ellis szövegei azt erősítik meg bennünk, hogy az emberek úgy általában véve bármilyen aljasságra képesek, ami miatt mindenkinek jár a tükör, hogy lássa magát benne, akkor Robertson képei pedig a szép jövő gondolatát bontják le. Az elmúlt években több cikk foglalkozott azzal, hogy talán a science fiction disztópiák miatt annyira pesszimista a világ – ebből az őscyberpunk világmagyarázó, Bruce Sterling, ismétlős poént is faragott – nem pedig amiatt, mert például elharapózott a populizmus és megállíthatatlannak tűnik a klímaváltozás. Akárhogy is, a világ minden kütyüje és nyomora együtt még akkor sem tűnik jó dealnek, ha hozzá csapják a világ összes drogját legálisan.
A lényeg az aszfalt
Hiába írja meg Matt Jones évekkel a Transmetropolitan után, hogy a város a mi csatapáncélunk, ami megvéd a jövőtől, ha tudjuk, hogy vannak városok, amelyek rossz páncélként működnek. A nagy képregényes városok, Mega-City One, Dean Motter Mister X történeteinek Radiant Cityje vagy akár a DC univerzum ezerszer újraértelmezett, de mindig bukófélben lévő városként ábrázolt Gothamje is erre példa. A városokban elmesélt történetek pedig alkalmasak arra, hogy megóvjanak bennünket a hübrisztől, amely városiakra és körüllakókra osztja a világot.
Sokféle módon lehet tönkretenni a világot az után is, hogy a csatapáncélt már felépítettük a jövő ellen. Egy gyanúsan rossz ötlet épül Szaúd-Arábiában Neom néven, egy másik projektet a Google támogatásával és megfigyelési technológiájával építettek Torontóban, a New York-i jövőkerületet a maga funkciótlan, Vessel nevű szelfizős szobrával együtt a koronavírus ölte meg. Ezek mind olyan helyek, ahol csak egy jövőt lehet elképzelni, és ha bukik a forgatókönyv, akkor az épített környezet egy része is követi. A Transmetropolitan városa átalakulóképesebb, rugalmasabb, egymás mellett több elszeparált jövőt is meg tud mutatni. Az a katasztrófája, hogy amíg a lakók ötven százaléka plusz egy fő boldog és megválasztja a vezetőit, addig nem is néz igazán szembe a problémáival. „Ha ebben a fostaliga városban lenne bárki, aki nem baszik nagy ívben az Igazságra, nem tartanánk itt.”
A Transmetropolitan aktualitását nem csak a technológia által meghatározott mindennapok, a cinikus politika és a széleskörű társadalmi problémák adják. Warren Ellis az egyik alkotó, akit a képregényes – és persze weird irodalmi, Netflix forgatókönyvírós – világ elbúcsúztatott, miután kiderült, hogy évtizedeken keresztül kihasználta női rajongóit: manipulatívan behálózta a sérülékenyeket, szexet zsarolt ki, majd dobta őket egy idő után. Tette mindezt párhuzamosan több nővel is, ami szinte azt a kérdést veti fel, hogy mikor volt ideje írni, ha közben Kékszakáll kastélyának turista hostel verzióját üzemeltette.
Az első, nem túl sikeres bocsánatkérési kísérlet, amely nagyjából a „ha megbántottam valakit, igazán sajnálom” felelősségvállalás nélküli fordulatából állt, nem járt sikerrel. A készülőben lévő rajzfilm és képregény sorozatokat lemondták a kiadók. Ellis pedig megszűnt kommunikálni az internetettel. Meghatározó, szubkulturális iránytűnek számító blogja, a morning.computer helyén már spamoldal található. Orbital Operations című hírlevele szintén elhallgatott. Azoknak a képregényeseknek, akik szellemi atyjukként tekintettek Ellisre – nem kis számról beszélünk – pedig fel kellett dolgozniuk a kékszakállság tényét.
Ebbe a hangulatba, ebbe a helyzetbe érkezett meg a képregény magyar kiadása. A kritikák egy része nem is tudott mit kezdeni a helyzettel: a Transmetropolitan lehengerlő és fontos mű, a hőse pedig az igazság olyan harcosa, akit szívesen látnánk a saját világunkban is. Idő kell, amíg az ember feldolgozza, hogy a forradalmárságtól nem lesz bocsánatos bűn a mindent átható gorombaság és erőszak. Azt pedig még a képregényes szakma is emészti, hogy Ellis nem csak a fórumain hívatta magát kibersztálinnak, internetjézusnak vagy szexgurunak, hanem ezeknek a netes perszonáknak a legrosszabb vonásait egyesítette is.
Fumax Kiadó, 2020.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 37-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14869 |
