Bartal Dóra
Visky Ábel első egész estés filmjében három börtönben ülő apa ír meséket a gyerekeinek, majd közösen életre keltik a történeteket.
A Mesék a zárkából merész koncepcióra épül. Honnan jött az ötlet?
Olvastam arról, hogy a balassagyarmati börtönben Büky Dorottya vezetésével működik egy mesekör, ahol az apák saját történetek alapján hoznak létre mesejátékokat. Ezeket a meséket a családtagjaiknak is előadták a börtönben, és sikerült elintéznem, hogy elmehessek egy zártkörű előadásra. A rabok hihetetlenül felszabadultak voltak ezekben a szerepekben, és erős érzelmekkel reagáltak a családtagok is. Az volt az érzésem, hogy korábban még nem látták az apáknak, férjeknek ezt a játékos, szinte gyermeki arcát, azt, hogy mi van a macsó külső mögött. Ennek a váratlansága előhozott rengeteg fájdalmat és örömöt is, sírva nevettek. Arra gondoltam, ha egy színházi élmény ennyire tudott hatni rám is mint kívülállóra, akkor ezt jó volna valahogy filmre adaptálni.
Az érzelmi impulzusok miatt kezdtél kifejezetten a családtörténetekre fókuszálni?
Az első pillanattól fogva egyértelmű volt, hogy a mesefilmes projekt köré fog épülni az egész film, ugyanakkor azt is fontosnak éreztem, hogy belelássunk azokba a dolgokba, amik el vannak zárva a családtagok elől a másik életében. Lássuk azt, amit az apa nem láthat a gyerekéről, élettársáról, vagy feleségéről és láthassuk azt az apa életéből, amit az ő családtagjai nem láthatnak. A dokumentumfilmes jelenetek érzékeltetik azt a hiányt, amit a családtagok érezhetnek, ami abból fakad, hogy nincs ott a másik fél, a fantáziajelenetek pedig valamilyen módon áthidalják ezt az űrt, alternatív teret adnak a kapcsolódásra.
Három évig készült a film. Mi változott a forgatás során?
Egy fontos morális kérdés akkor merült fel, amikor azt láttam, hogy van teljesen diszfunkcionális család, és van olyan párkapcsolat is, ahol annyira félrecsúszott a kommunikáció, hogy már egyáltalán nem működik. A projektünk azt a célt szolgálta volna, hogy a családokat megerősítse, ha majd a rab szabadul, legyen egy befogadó közeg, ahova hazatérhet. Másrészt szerettünk volna a gyerekek életébe hozni egy pozitív apaképet, hogy ne vegyék magukra azt a negatív társadalmi pecsétet, amit rájuk nyomhatnak, mondjuk az osztálytársaik, amiért az édesapjuk börtönben van. De elbizonytalanodtam, mert hiába készítünk tündérmeséket és próbáljuk leönteni cukormázzal a valóságot, az élet ennél sokkal keményebb. Nem akartam egy olyan valóságot ábrázolni, ami nyilvánvalóan hamis, meg azt sem akartam, hogy olyan kapcsolatot erősítsek meg, aminek nem arra van szüksége, hogy erősítsék. Naiv elképzelés volt, hogy mi szépen egyesítjük a családokat a mesék gyógyító ereje által. A vége felé mégis megerősödtem abban, hogy jó döntés volt továbbmenni. Így a filmben ott a vágyott, ideális fantáziavilág és mellette ott van a dokumentumanyag, ami érzékelteti kapcsolatok összetettségét és nehézségeit. Talán így teljesebb képet kapunk a valóságról.
A balassagyarmati módszerekből tudtál meríteni valamit?
Abból csak egy előadást láttam, a módszert nem volt alkalmam megismerni. Viszont rámutatott arra, hogy a fikciós forma kötöttsége tud egy olyan felszabadító távolságot adni, amiben a rabok sokkal játékosabban és könnyedebben tudnak a saját történeteikről beszélni. De mi sosem úgy közelítettük meg a témát, hogy a saját életük eseményeihez, tapasztalataihoz keressenek mesei metaforát. Szerintem ez megkötötte volna őket. A kérdések egyszerűbbek voltak: milyen mesefigura jut eszükbe, ha a gyerekükre gondolnak? Mire vágyhat az a mesefigura? Milyen módon próbálja azt elérni? A kapcsolódási pontok a valósággal ösztönösen és tudat alatt jöttek létre, anélkül, hogy erről konkrétan beszéltünk volna. Például van egy mese, amiben a malackát egy farkas neveli, majd a malacka elindul megkeresni a valódi szüleit. Ez nagyjából egy időben született azzal, hogy Gábornak, a mese írójának élettársa összejött egy másik férfival, aki így a gyereke nevelőapja lett. De mi csak nagyon későn, a mesefilm elkészülte után kezdtünk el beszélni arról, hogy ez a mese hogyan tükrözi a valódi életét.
Boldizsár Ildikó is szerepelt a stáblistában, ő segített neked valamiben?
Olvastam a meseterápiás könyvét, és a fejlesztés legelején találkoztunk és beszélgettünk, egész biztosan inspirált a munkája. Volt egy olyan verzió, hogy a rabok az ő segítségével írják majd a meséket. Az egyik legkorábbi dilemma a meseírás céljával volt kapcsolatos. El kellett dönteni, hogy a terápia az elsődleges cél, vagy az, hogy a szélesebb közönség számára is átélhető mesefilmek készüljenek a történetekből? Ez a két attitűd sok tekintetben különbözik, attól függetlenül, hogy az utóbbi is tud felszabadítóan, és ilyen értelemben gyógyítóan hatni. Amikor eldöntöttük, hogy a szereplők fantáziavilágának megjelenítése mellett a kívülálló néző számára is működő mesefilmek létrehozása a cél, az is egyértelművé vált, hogy az alkotói folyamatot az elkészítendő mesefilmek felől kell kitalálni. Innen pedig az is tiszta volt, hogy az a legjobb, ha az írás folyamatát is én irányítom. Fontos volt, hogy ezek kompakt, világos szerkezetű történetek legyenek, és lehessen egy olyan vizuális világot találni hozzájuk, ami izgalmas, látványos és megvalósítható. Egymáshoz képest is működjenek, és legyenek elég különbözőek ahhoz, hogy ne ismételjék egymást. Ugyanakkor megmaradjon az, ami az egész projekt középpontját jelentette: hogy a történetek legfontosabb elemeit a rabok hozzák, a végeredményt pedig teljesen a magukénak érezzék.
A mesék létrehozásában fontos szerepet kap az animáció, a látvány, az operatőri munka és a zene is. Milyen volt az együttműködés a stáb többi tagjával?
A meséket tekintve Nagy Zágon, operatőr volt a legfontosabb kreatív alkotótárs. Sokszor a meseíró alkalmakon is ott volt, és vele ötleteltünk először a vizuális világról, később Tasnádi Zsófi látványtervező is nagyon sokat hozzátett. A zöld háttér ötlete viszonylag hamar eszünkbe jutott. Ez szimbolikusan sűrítette a film gondolati hátterét, hiszen miközben a szereplőink a valóságban külön térben vannak, a zöld háttér megoldáson keresztül egy közös világba kerülhetnek. De praktikus szempontok is meghatározóak voltak. Például az, hogy Gábor, az egyik rab olyan büntetésvégrehajtási besorolásban volt, hogy évente néhány napot kint tölthetett a családjával. Ez adta az ötletet, hogy az ő meséjéből élőszereplős, látványos természeti helyszíneken forgó, jelmezes, épített díszletes filmet forgassunk, hiszen ez megoldható volt. A két élőszereplős mesefilmben nagyon fontos szerepe volt Pócsik Lujza jelmeztervezőnek és Varga Alíz sminkesnek is. Az animációs mesét Lovrity Anna Katalin és Marjai Petra Lilla készítette, velük közösen találtuk ki, hogy minden családtag a saját nézőpontjából, az eredeti történetet spontánul újragondolva mesélje el a történetet és a hanganyagból készítsenek majd animációt. A legvégén a munkafolyamat egyik legélvezetesebb része a zenei világ megteremtése volt Asher Goldschmidt zeneszerzővel. A mesefilmek kreatív stábján túl mindenképpen szeretném megemlíteni Gyárfás Eszter producert, Kürti Istvánt, aki operatőrként a dokumentumjelenetekért felelt, Bánki Orsit, Zsiga Dórit és Erb Fannit a gyártási oldalról, Horváth Andor hangmérnököt, Vághy Anna és Hargittai László vágókat, ők mind nagyon komoly melót tettek ebbe a filmbe.
A korábbi rövidfilmjeid fikciósak voltak. Miért fordultál most a dokumentumfilm felé?
Talán abból fakad, hogy gyakran van hiányérzetem a moziban. Jó esetben kapok egy érdekes történetet, bejárok egy érzelmi utat, de abszolút nem változik az életem. Rosszabb korszakaimban sokszor érzem, hogy nincs értelme annak, amit csinálok. Azért vágtam bele, mert abban bíztam, hogy legalább a szereplőim élete elmozdul valamilyen irányba az alkotófolyamat által, és ez a nézőkre is hatni tud.
Úgy érzed, a dokufikciós formában megtaláltad azt, amiért filmekkel akarsz foglalkozni?
Inkább azt mondanám, hogy ez a forma jól ötvözi azt, amit a két műfajban külön-külön szeretek: a dokumentumfilm valódi tétjét és a fikció tágas játékterét. Egy ilyen filmben erőteljesen érezhető, hogy valami nagyon személyes dolog történik, akkor is, ha egy formailag pontosan felépített, rendezett jelenetet látok. Ezt az élményt keresem, nem is a forma a lényeg, hanem a hatás. Viszont szeretnék még visszatérni a klasszikus játékfilmes formához is, hiányzik a színészekkel való munka, meg a minden részletre kiterjedő alkotói játék.
A börtön témája erősen áthatotta a tavalyi évet. Itthon a börtönbiznisz fogalma keringett, az amerikai polgárjogi mozgalmak pedig a börtönök létjogosultságát kérdőjelezték meg. Mit remélsz, mit tud hozzátenni a filmed a diskurzushoz?
Bízom benne, hogy a filmből látszik, hogy összetett emberi történetekről van szó. Nem szeretnék relativizálni bűntetteket, vagy kizárólag a körülményeket okolni a rabok esetében, mert azt gondolom, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért, és büntetés-végrehajtásra valamilyen formában szükség van. De mindaz, amit elkövettek egy nagyon hosszú eseményláncolatnak, és súlyos pszichológiai törvényszerűségeknek a következménye. Könnyen ítélkező beszédmódba tudunk kapcsolni, anélkül, hogy valóban tudnánk, ki felett ítélkezünk. Kevés dolgot tudhatunk biztosan egymásról, de azt igen, hogy mindannyian vágyunk a kapcsolatokra, az örömre, arra, hogy társak legyenek mellettünk. Ez jó közös platform lehet, aminek a tudatosítása oldhat valamennyit az ítélkezés görcsén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14865 |
