Kránicz Bence
Az első, megrendezett játékfilmes elemeket tartalmazó magyar film jelentősége 120 évvel ezelőtt is világosan látszott.
A táncz kétszer veszett el. 1901 márciusában Zsitkovszky Béla már elkészítette az első felvételeket, amikor egy szétrobbant villanykörte miatt tűz ütött ki az Uránia laboratóriumában, és a filmszalagok megsemmisültek. Az Uránia Tudományos Színház azonban tudta, milyen jelentős darabot készítenek. Közönségüket azzal a felhívással kérték fel a pótfelvételek költségvetésének előteremtésére, hogy az első magyar film ügyét támogatnák ezzel. Példás közadakozás kezdődött, és csakhamar összejött a szükséges összeg. Zsitkovszky újraforgatta az elveszett jeleneteket, és április 30-án megtartották a bemutatót.
A táncz így annak a folyamatnak a szimbolikus végpontja lett, amely öt évvel korábban, az első magyarországi filmvetítésekkel indult. A külföldről – elsősorban Franciaországból, a Lumière testvérektől – importált felvételek mellett 1896-ban már itthon, a milleniumi rendezvényeken készült képsorokat is látni lehetett. Ugyanekkor nyílik az első magyar mozi, az Andrássy úti Ikonográf, és röviddel ezután már nemcsak Lumière-ék, hanem magyar vállalkozók is készítenek filmfelvételeket. A mozgókép hazai megjelenésétől tehát néhány hónap leforgása alatt jutottunk el a magyar gyártású felvételekig. A következő években azonban a dokumentálás maradt a legfőbb cél: készültek képek fővárosi nevezetességekről és vidéki tájakról, Ferenc József, később Ferenc Ferdinánd budapesti látogatásáról. Arra azonban egészen A táncz premierjéig kellett várni, hogy megrendezett, játékfilmes elemeket lássunk magyar filmben.
Zsitkovszkyt, az Uránia fényképészét és technikusát a tekintélyes író, Pekár Gyula kérte fel, hogy forgasson illusztrációs jeleneteket tánctörténeti előadásához. Éppen ezért ne egyetlen mozgóképpé szerkesztett, önálló filmre gondoljunk, amikor A tánczra emlékezünk, hanem különálló jelenetekre, szám szerint 24-re, amelyek három felvonásban, az ókortól a 19. század végéig, a pánsíppal kísért ógörög tánctól a magyar csárdásig mutatják be a mozgásforma történetét. „Elbeszélésről” csak idézőjelek között beszélhetünk, és leginkább a millenium körüli évek nemzeti büszkeségét láthatjuk fellobogni a filmben és Pekár előadásának ívében, amely éppen a csárdással zárja le a történeti áttekintést, egyfajta tetőpontnak, táncművészeti csúcsteljesítménynek mutatva a csárdást. Nacionalista szólamok a film sajtóvisszhangjában is feltűntek. „Annyira magyar ez a munka, hogy még az idegen tánczokat is nem külföldi eredetű képeken, hanem úgy mutatja be, amint azt a magyar színészek és tánczosnők tánczából, a hazai sokszorosító művészet állította elő” – büszkélkedett a Vasárnapi Ujság.
Mi lehetett tehát filmszerű a tánctörténeti előadás illusztrációjában? Egyrészt a felvételek és a zene összhangja: Zsitkovszky jeleneteihez Kern Aurél, a Nemzeti Zenede későbbi igazgatója szerezte a bemutatott táncokhoz illő zenét. Azok előadását az Operaház balerináira bízták az alkotók, a felvételek többsége az Uránia épületének tetőteraszán, egy részük a fővárosi Műjégpályán készült. A balett-táncosok mellett azonban színészek is feltűntek a képeken, köztük a korszak színházi életének két csillaga, Fedák Sári és Blaha Lujza. Az ő jeleneteik nem szerepeltek az április végén bemutatott filmben, mert a rossz idő miatt Zsitkovszky csak májusban tudott forgatni velük. Fedák facipős japán táncot járt, Blaha Lujza pedig az „igazi magyar csárdás” jelenetében tűnt fel. Ez utóbbi háromperces képsor lehetett A táncz leginkább játékfilmszerű része. Balogh Gyöngyi filmtörténész leírása szerint a jelenet kocsmában játszódott. „A csaplárosné kacérkodva illeg-billeg, s bort önt a huszárnak, aki rá se hederít, csak szótlanul iszogat. A bor azonban hatni kezd, s a huszár felpattan, derékon kapja a csaplárosnét, akivel előbb a »lassút«, majd a »frisset« járják” – olvasható a 2018-ban, a Magyar Film Napja alkalmából megrendezett kiállítás anyagában.
A tárlat is bizonyította, hogy a 136 alkalommal nagy sikerrel játszott, majd sajnálatosan elveszett film emlékezete a mai napig eleven. Gondoljunk a magyar filmtörténet bármely nagyszerű táncjelenetére – Págerre az Ítél a Balaton-ban, Törőcsikre és Soósra a Körhintában, Jancsó koreográfiáira, vagy akár a négy gengszter bemutatkozására a Macskafogóban – Zsitkovszky Béla munkája mindegyiknek origója, ősforrása lehetne. És talán egyszer A táncz eredeti képsorai is megkerülnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 19-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14863 |
