Szíjártó Imre
Az orosz színészek jelenléte a rendszerváltás utáni magyar filmekben nem volt folyamatos, de jól látszik, hogyan alakult át szerepkörük.
A színészi játék a filmértés árnyékos sávjában húzódik meg, ugyanis nem nagyon tudjuk szakszerűen indokolni a jó (hatásos, kifejező, elhitető) vagy nem jó (ezt szoktuk mondani elhamarkodottan: hiteltelen) alakításokkal kapcsolatos állításainkat. Készülnek ugyanakkor színészekről nagyon érdekes könyvek, de ezek leginkább pályaképek, nem használnak kidolgozott fogalomkészletet, azaz nem veszik át a filmelméletek szókincsét. Még az is meglehet, hogy a valaha nagyhatású szerzői elmélet kései következményeiről van szó: a szerző politikája értelmében a színész eszköz a rendező kezében, a szerző a színész testét felhasználva fejezi ki magát. Ez az elképzelés természetesen nem zárja ki a figurák elemzésének, felépítésének és megjelenítésének gyakorlatát, ez a munka a színészekre hárul, akik persze meghallgatják és megfogadják a rendező utasításait.
A színész a játékfilm érzékeny, de elfogulatlanságok nélkül alig megragadható résztvevője, pedig a natúrszereplőktől a nemzetközi sztárokig mégiscsak ő áll a középpontban. A magyar filmben külön fejezetet alkotnak a külföldi színészek: egy időben viszonylag gyakoriak voltak például a lengyel, szlovák és az olasz vendégszereplők. A külföldi színészek a filmes vagy a tágabb értelemben vett kulturális kapcsolatok bizonyítékai, alakjuk tehát a transznacionális mozi közegében értelmezhető.
Az alábbiakban az orosz színészek részvételét tekintem át az 1990 utáni magyar filmben. Nem térek ki részletesen azokra a filmekre, amelyek szinte teljes mértékben orosz környezetben játszódnak, tehát túlmennek a vendégjáték keretein. Ilyen Tóth Tamás két filmje, a Vasisten gyermekei (Gyetyi csugunnih bogov, 1993) és Natasa (1998), Gothár Péter Haggyállógva Vászkája (1996) és a Madárszabadító, felhő, szél (2005, Szaladják István munkája).
A korszakhatáron – amelynek létét persze többen joggal megkérdőjelezik – született két film, amely orosz színészt foglalkoztat: Hintsch György Égető Esztere és Az én huszadik századom Enyedi Ildikótól, mindkettő tehát 1989-es. A Németh László regényéből készült hatrészes tévésorozat címszerepét Inna Csurikova játssza, aki első jelentős alakításával 1970-ben mutatkozott be Gleb Panfilov Kezdet (Nacsalo) című filmjében. Az Égető Eszterrel nagyjából egyidőben készült Más, mint a többiben (Karen Sahnazarov: Kurjer, 1986) már a főszereplő anyját játssza, ami megmutatja Csurikova fő szerepkörét, de a magyar film színészválasztásának ellentmondásait is: a legjobban a magányos, kemény, kicsit koravén nőket tudja megjeleníteni, de a regény szereplőjénél azért jóval idősebb volt a film forgatásának idején.
Az én huszadik századom egyik legerősebb pontja Oleg Jankovszkij (1944-2009) jelenléte. Azt mondhatjuk, hogy Jankovszkij azt a vonalat folytatja, amelyet a szovjet filmekben elkezdett és amelyben a legjobb, ez a mérlegelő-tépelődő, magával szemben enyhén gúnyoros értelmiségi figura. Néhány példa: Roman Balajan Lebegés (Paljoti vo sznye is najavu) 1982-ből, Andrej Tarkovszkij 1983-as Nosztalgiája, Pavel Lungin Cár című filmje (2009). Játszott aztán Valerij Todorovszkijnál, ezekben a kései szerepeiben már kicsit más volt. A Jampecekben (Sztyiljagi, 2008) az egyik szereplő apjaként látjuk, A szeretőben (Ljubovnyik, 2002) pedig ugyan megmarad tétova és szórakozott értelmiséginek, aki szűk húsz évvel fiatalabb feleségével él a film első jeleneteiben, de aztán filmbéli felismerései nyomán – kinyomozza, hogy a feleségének éveken keresztül szeretője volt – egyre megtörtebb és egyre keserűbb lesz, igazi orosz önpusztító. Enyedi Ildikónál minden értelemben a legjobb erejében van, a szerepe szerint afféle bolyongó alak, aki körül erősebb az intellektuális aura, mint a nemzeti vagy nyelvi hovatartozással együtt járó kisugárzás.
Fekete Ibolya Bolse vitája (1996) nemzetközi stábot mozgat, a résztvevőket más logika alapján kérték fel, ugyanis oroszokat játszanak, azaz jelenlétüket a történet indokolja és igazolja. A négy szereplő ugyanakkor ugyanúgy kétfajta rendezői módszert illetve játékstílust jelenít meg, ahogy egyébként a film egésze is. Hárman közülük natúrszereplők, azaz nem hivatásos színészek, nagyjából önmagukat játsszák – a Szerkesztőről (Korreszpongyentként szólítják) van szó meg a két zenészről, akik tulajdonképpen a legfontosabb alakok a filmben: Jura szerepében Jurij Fomicsov, Vagyim szerepében pedig Igor Csernyevics. A dokumentarista játékfilm hagyományának megfelelően talán részben rögtönzött szöveget mondanak, és feltehetőleg nagyjából ugyanúgy élnek-mozognak a fél-fikcióban, ahogy a való életükben: zenélnek, lányokkal ismerkednek, ide-oda vetik őket a rendszerváltozás hullámai. A film történelemképe így vázolható: a kilencvenes évek legelején volt egy – ahogy a történetben később kiderül – nagyon rövid boldog időszak, amit a határok megszűnése idézett elő, egy pillanatra felvillant a népek békés egymás mellett élésének és a szabad mozgásnak a lehetősége. Ennek a békés időszaknak a film szerint az ügyeskedők megjelenése (a filmbeli maffiózó szerepében Eduardo Rózsa-Florest látjuk), majd ennél sokkal brutálisabban a délszláv háború kitörése vetett véget. Ezt a folyamatot mutatják meg tehát az orosz fiúk, akik először járnak külföldön – az egyikük aztán megnősül és még nyugatabbra távozik, a másik sodródik tovább, a harmadik az események eldurvulásának áldozatává válik.
Nagyon érdekes a negyedik alak, akiről eddig nem esett szó: a késkereskedő fiút egy akkoriban a hazájában már ismert színész, Alekszej Szerebrjakov játssza. Szerebrjakovnak természetesen sok arca van, közülük az egyik az, amelyiket a Bolse vita felől látjuk: a kicsit keserű, nagyon sebezhető emberé, aki balek, ha külső erőkkel ütközik össze, és magát emészti, ha nem boldogul velük – így láthatjuk őt a Leviatán főszerepében (Andrej Zvjagincev, 2014) illetve Szergej Livnyev Van Goghok című 2018-as filmjében, amelyben Daniel Olbrychskivel alkot nagyszerű párost.
Szabó István két filmjéről kell még beszélnünk, ami összeköti őket, az Oleg Tabakov (1935-2018) személye: a korábbi közülük a Szembesítés – Taking Sides 2001-es, a Rokonok pedig 2005-ben készült. Két teljesen különböző darabról van szó, hiszen az előbbi az 1981-es Mephistót viszi tovább, amennyiben egy történelmi helyzetben vizsgálja az egyes ember lehetőségeit, míg a Rokonok az Édes Emma, Drága Böbével (1992) hozható összefüggésbe: mindkét filmben közvetlenebb a társadalomvizsgáló szándék – szempontunkból most nem lényeges, hogy az Édes Emma… kortárs történet.
A Szembesítésben Tabakov egy orosz tisztet játszik, ő Dimsic ezredes, akit a háta mögött ruszkinak mondanak, amúgy pedig civilben művészettörténész, egy leningrádi múzeum igazgatója. A zenerajongó ezredes szerepe közepes súlyúnak mondható a történetben, amelyben a vizsgálótiszt (Harvey Keitel) és Wilhelm Furtwängler (Stellan Skarsgård játssza) állnak a középpontban. Ha Dimsic ezredest egy kicsit kiemeljük, akkor az az érdekes, hogy az orosz tiszt, azaz a győztesek képviselője és a nácikkal való együttműködéssel gyanúsított Furtwängler között különös párhuzam adódik, persze a zeneszereteten kívül: Dimsic azért érez rokonságot a karmesterrel, mert maga is egy elnyomó hatalom szolgálatában áll. Kötéltáncról van szó a száműzetés és a bitó között, hangzik el a filmben, illetve Dimsic egy másik helyen azt hangsúlyozza, hogy „meg kell tudni alkudni”.
A magyar változatban Bodrogi Gyula hangján megszólaló Tabakovot népes nemzetközi stábban látjuk a Szembesítésben, a Rokonokban viszont túlnyomórészt magyarok szerepelnek. Tabakov a joviális gazember polgármestert adja, mintha egy Gogol-darabból lépne elő – néhány mondatot jól érzékelhetően magyarul mond, ezt egyszerre értelmezhetjük valamiféle rendezői kikacsintásnak és a nyelvünk előtti tisztelgésnek. Emlékezhetünk arra, hogy az Eszkimó asszony fázikban Bogusław Linda ugyancsak beszél magyarul – ők ketten immár tiszteletbeli magyarok emiatt és természetesen színészi nagyságuk jogán. Ha már a szorosabb értelemben vett kameókról van szó, a helyi bank alkalmazottját Jiří Menzel játssza, magyar hangja Szabó István (Tabakové Szilágyi Tibor). Az orosz és a cseh résztvevő mintha kelet-európaivá szélesítené Móricz Zsigmond történetét, amely másfél évtized távlatából sem veszített az erejéből, sőt, mintha jót tettek volna neki az évek. A regény és a film társadalomkritikájának élét határozottan tompítja, hogy a korrupció összekapcsolódik a rokonok támogatásával, pedig a közélet gondja nem az, hogy a hozzátartozók jutnak lehetőségekhez, hanem a közpénz eltulajdonításának gyakorlata úgy általában. Ki gondolta volna, hogy az üres magyarkodás kifigurázása mára is érvényes marad, a kapcsolatoknak a szakmai tudás és egyéb érdemek elé helyezése nemhogy áthallásos lehet, de bátor társadalomrajzzá kerekedik?
Talán érdemes egy-egy szempontból újranézni az elmúlt harminc év magyar filmjét, ezúttal ezt a keresztmetszetet az orosz színészek fellépése adta. Inna Csurikova, Oleg Tabakov, Oleg Jankovszkij vagy Alekszej Szerebrjakov a magyar-orosz kapcsolatok utazó nagykövetei. Filmbeli és filmen kívüli szerepvállalásaikat érdemes a továbbiakban beleágyazni abba a gazdag összefüggésrendszerbe, amelyet a két kultúra együttműködése hozott létre – hiszen befogadó szándékainkkal nemcsak mi tartjuk számon őket, hanem fontos az is, hogy a fenti magyar filmeket orosz filmográfiák ugyanúgy rögzítik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/04 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14861 |
