Báron György
A rovartan már jóval a kolorádóbogár megjelenése előtt bekerült a politikusi fegyvertárba.
Egész állatsereglet kelt fel ellenünk. Bezabálják, amit a tisztes polgár verejtékes munkával megtermesztett, lerombolják, amit az iparkodó közösség fölépített.
Az ellenség, mint állat. Kiszámíthatatlan, emberi logikával nem követhető. Különösen a rovarféleségekkel – férgekkel, kártevő bogarakkal – tanácsos vigyázni. Alattomosan, láthatatlanul rágcsálnak, aztán egy pillanat, és minden összeomlik. A csalás prófétái című könyvben olvashatunk egy amerikai szónokról, aki egyszerre kívánta megóvni hazája „rendes, de jámbor” népét „az idegenektől, eszelősöktől, szocialistáktól és termeszhangyáktól”. Hogy meddig jutott, nem tudni, de valószínűleg nem túl messzire, a polgárok bizonyára kiröhögték. Nálunk, ahol nagyobb s gyakoribb a vész, komolyabb foganatja szokott lenni az állattani figyelmeztetéseknek. Néhány éve parlamenti politikus jött elő a termeszhangyákkal, aligha azért, mert behatóan tanulmányozta az e tárgyú zoológiai és elmegyógyászati szakirodalmat; azért inkább, mert az ötlet oly kézenfekvő, hogy időről-időre fészket rak a nép sorsáért aggódó elmékben. (A termeszhangya mint fészkelő nemzetrágó – hogy tovább dagasszuk ez ügyben a képzavarok tarajos árját.) Aztán szó esett féregirtásról, tavasszal magyar ember ezt teszi, vállán a méreggel teli permetezővel elballag a megfelelő helyre (tudja, hol van, ha nem, megmutatják), oszt adj neki, míg tisztaság nem lesz és rend, „az ország féregmentes!” hirdeti büszkén a felirat, mint hajdan Buda patkánymentességét a Bábolnai Gazdaság. A termeszek, férgek – s persze a karvalyok, hiénák, az állatkert megannyi lenézett lakója – metaforák. Tudjuk, a gyanús szomszéd értendő rajtuk, legföljebb letagadjuk, ha az irtás már (vagy még) nem időszerű. Ritka az az eset, midőn a metafora megszemélyesül, testet ölt, a kezünkbe foghatjuk; az ellenség a két ujjunk között kapálózik kis lábaival.
Mint zuhanóbombázók gyilkos terhe, úgy ereszkedett alá az égből a szocializmus földjére a burgonya- vagy kolorádóbogár, latin nevén leptinotarsa. Tisztán látszott a híradófelvételeken, amint a fekete pöttyök fokozatosan terjednek, akár a sötét ragály, a béketábor hófehér földjén. „1950 nyarán amerikai gépek behatoltak az NDK légterébe – lihegte elfúló hangon a felizgult bemondó –, s csíkos bogarak millióit szórták le. Az új háború gyújtogatói a népi demokráciák dolgozóit akarták megkárosítani.” A hótiszta terület vészesen szűkült, mint a Casablanca első képsorán a szabadság földje. Csőre töltötték a permetezőgépeket a hatalmas Szovjetunióban is, hogy felkészüljenek a Nagy Növényvédő Háborúra. „A nagyszerű szovjet technika minden pillanatban készen áll a szovjet mezőgazdaság védelmére – rikoltotta az eksztázis csúcsán a narrátor. – A mérhetetlen kolhozmezők soha nem adnak szállást az amerikai kártevőknek.” Magyarországon akkor még gyönge volt a népi demokrácia: nem tudott ellenállni a Gonosz érintésének. A rágcsálók megsemmisítésére a Szovjetunióból küldtek élenjáró szakembert, bizonyos Iván Grunyint, segítené magyar kollégáját, akit azzal bíztak meg, hogy „a növényvédelmi vonalat végezze el”.
Falugyűléseken ismertették a krumplibogár és a nemzetközi imperializmus mély összefüggését, s hazafias, pártszerű kötelességé tették minél több csíkos ügynök föllelését. „Különösen figyelni kell azokra a területekre, amelyek a nemzetközi útvonalak mentén fekszenek” – rebegte gyönyörbe révülten a bemondó. Hédervár épp a frontvonalban volt: a nyugati határszélen. Itt találták meg az első krumplibogarakat – ezt a történelmi eseményt eleveníti fel Szolnoki József, Búzás Mihály és a Zsebcselek csoport filmje. (Mely csapat, talán nem véletlen, a rágcsálóirtásban elévülhetetlen érdemeket szerzett Bábolnán tevékenykedik.) Nem könnyű a történelmi igazság kiderítése, mert legalább tízen állítják, szembenézve a kamerával, hogy övék a dicsőség, ők voltak a legelsők, akik testi valójukban megpillantották, s kézbe kaphatták a gonoszt, az imperializmus kitinpáncélos ügynökét, tettükkel bizonyítván létezését, hogy tényleg van és tényleg rág, nem hülyeség tehát, amit a pihegő bemondók és bemondónők búgnak édesen, vagyis igaz lehet a történet többi eleme is, a repülőgépekkel, a Pentagonnal, a Nyugat mérhetetlen gonoszságával, pusztító dühével. Lám, a bizonyíték itt kapálózik kis lábaival… A nagy Szovjetunióban – mint a film egyik szereplője mondja – még pénzt is fizettek a megtalálásukért, sokan gazdagodtak meg abból, hogy az addig bogármentes területre hurcolászták, majd diadalmasan föllelték a bogarat, s irány a kolhozpénztár. Terjedt is ettől, mint a járvány, az imperialisták dörzsölhették karmos kezüket. Nálunk a rovargyűjtés – kicsiny, szegény ország – becsület és dicsőség dolga maradt.
Fabatkát sem ér a történelem, ha nem köthető dátumokhoz és helynevekhez. Akkor és ott. Az első szovjet katona Battonyán, az utolsó német Nemesmedvesen. A burgonyabogár Hédervárott, 1947-ben, egy nyári délután. Józsi bácsi talált rájuk, vagy Maris néni, vagy a Pörgős szomszéd, mindegy. Héderváré a dicsőség. Itt még a Dugó kutya is krumplibogarat ás. A helybéliek ma már kicsit mosolyognak a dolgon, hiszik is, nem is, valami tán lehetett benne, minden persze úgy nem igaz, de azért jó valamiben országosan elsőnek lenni, nem juthat minden falunak villamos erőmű vagy államellenes összesküvés. Az idősebbek még tisztán emlékeznek, s a fiatalok is ápolják a hagyományt. Búzás és Szolnoki tanulságos féldokumentumfilmje nem a politikai agyrémről szól – arról nehéz újat mondani –, hanem arról, miként lett mindez modern folklórrá, szájról szájra járva, akár a boroskancsó és a teltidomú korcsmárosné. Hédervár neve összefonódott a krumplibogárral. A rágcsáló bumfordi szobra ott áll a főtéren; az odesszai forradalmi emlékmű után alighanem ez a második köztéri szobor, amit mozgókép ihletésére alkottak. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy míg a nevezetes odesszai lépcsőn soha nem volt vérfürdő, addig Hédervár határában ma is nyüzsögnek a kolorádóbogarak. Sőt, helyiek szerint mintha egyre több lenne belőlük. Ennek is megvan, persze, a logikus magyarázata. A film egyik szereplője, a futballpályán ácsorgó úr úgy látja, „a rendszerváltás az egy elkapkodott dolog volt… és ezért a férgek is el fognak szaporodni”.
Nagy politikus veszett el benne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 19-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1486 |
