Varga Zoltán
Gyulai Líviusz negyedszázada készült szatirikus Jónás-variációjának ökológiai vádirata aktuálisabb, mint valaha.
Huszonöt esztendővel ezelőtt, az 1977-es Új lakókat követően közel két évtizedes kihagyás után, a Jónás című rajzfilmmel tért vissza a grafikusművész Gyulai Líviusz az animációs rövidfilmkészítéshez – időközben sorozatokat jegyzett, a Jómadarakat (1979–80) és a Tinti kalandjait (1987–89). A Jónást 1998-ban Cannes-ban a versenyprogramban vetítették; sikerét követően Gyulai folytatta az animációs rövidfilmeket. A Golyós mese (1999), a Szindbád, bon voyage! (2000), Az én kis városom (2002), a Könny nem marad szárazon (2003), a De Ronch kapitány naplója (2007) vagy Az őrangyal (2009) az utóbbi évtizedek egyik legmarkánsabb stílusú animációs munkásságát eredményezték itthon. A rendező Jónás-variációja a bibliai történet szatirikus újraírásától (avagy átrajzolásától) az ökológiai katasztrófára figyelmeztető vádiratig jut el; a művészre jellemző ironikus közelítésmód köntösébe burkolt problémák az eltelt negyedszázad során csak még égetőbb kérdéssé fajultak.
Segítség, hal nyelt el!
Az illusztrátorként jól ismert művész nem először, nem is utoljára fordult Jónás történetéhez: korábban rézkarcban dolgozta ki a rajzfilm alapötletét – a cethal „új lakója” kényelmesen berendezkedik a bálnabendőben –, később Babits Mihály Jónás könyvének 2001-es kiadásához készített litográfiákat. A mindössze négy perces rajzfilm az előbbi változat pazar kiterjesztéseként, továbbgondolásaként született, utóbbihoz a közös bibliai forrás köti. Míg Babits elbeszélő költeménye az eredeti szöveg mind a négy egységének egyéni átiratát kínálja, addig Gyulai variációja csak a második történetegységre épít – az engedetlen próféta három napot s három éjjelt tölt a cethal gyomrában –, amely irracionalitása, csodás elemei révén a köztudatban mindmáig elevenen él. A bibliai történet Gyulai által is felhasznált mozzanatai Carlo Collodi meséjében és az abból készült Walt Disney-mesterműben, a Pinokkióban (1940) is megtalálhatók, a teljes Jónás-történet pedig egy számítógépes animáció, a Jónás és a zöldségmesék (2002) dolgozta fel – mondani sem kell, Gyulai Líviusz puritán rajzfilmje a tiszteletbeli előzményre éppúgy nem hasonlít, mint ahogy a zöldségfigurákat szerepeltető kalandos musical-komédiához (!) sem áll közel (finoman szólva). Szavak nélkül lejátszódó, csupán két szereplőre – Jónásra és a cethalra/bálnára – komponált, minimalista látványvilágot kínáló szatírája voltaképpen az eredeti tantörténetet sajátos robinzonáddá változtatja, amelyben a szigetnek a cethal belseje feleltethető meg (nem mellékes adalék, hogy Gyulai Robinson Crusoe-illusztrációkat is készített). Míg a Pinokkióban az egyetemes animációtörténet nagy pillanatait tartogató csúcsponton a cethal belső börtönvilágában is játszódnak jelenetek, érdekes módon a Jónásban csak kívülről – a főhős által vágott „ablakkeretek” mögött – láthatjuk, mi történik belül, a bálnában. Ebben rejlik egy önreflexív gesztus: a képmező köralakú leszűkítése a Jónást a némafilmek jellegzetes vizuális eszközhasználatához közelíti, a maszkolással készült felvételeket idézi meg. Ugyanakkor ez a képalkotás valamiféle kívülállói pozíciót is lehetővé tesz a nézőnek: mivel sohasem kerülünk igazán közel a túlbuzgó Jónáshoz, egyfajta megfigyelőként követhetjük végig, mi történik „odabent”.
Gyulai Jónásáról nem tudni, miféle isteni megbízatás elől menekül (ha menekül bármi elől egyáltalán), a nyitó képsorok in medias res a zúgó tenger habjait láttatják, egy árva árboc ágaskodik csupán a csattogó-villámszóró fellegek alatt. A hullámok úgy tűnnek olykor, mintha kézfejet formáznának, az árboc pedig ceruza vagy toll is lehetne: akár a versíró Babitsra, akár a rajzoló Gyulaira tett (ön)reflexióként is megállja helyét ez a geg, amelyhez hasonlót többet is tartogat a Jónás képi humora. Ilyen mindjárt az árboc átváltozása: oszlopként hősünk álldogál rajta, gyufaként sütéshez használatos, gyertyaként világítani lehet vele. Jónás gátlástalanul feltalálja magát, minden a rendelkezésére áll, legyen szó – újfent önreflexív poénként – a főcím O betűjéről (amely úszógumiként segít a vízfelszínen maradni) vagy mindenekelőtt a cethalról.
Romboló ezermester
Az elnyeletéstől kezdve éleződnek ki igazán az addig „ártalmatlanabb” humorral kedveskedő gegek, s a gombszemű pálcikafiguraként megformált Jónásból egyre inkább antihős válik, míg a súlyos-ormótlan cethal a tehetetlen áldozat szerepkörébe kényszerül. A Jónás-történetet vizsgáló tanulmányában az irodalomtudós Hans Robert Jauss (az írás magyarul a szerző Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika című kötetében olvasható) az engedetlen prófétát „a modernség deheroizált »hőseinek« távoli őseként” értelmezi, s voltaképpen ehhez a közelítésmódhoz csatlakozik Gyulai is. A rajzfilm azonban nem a kudarcra ítélt menekülés vagy az engedetlenség révén teszi antihőssé, hanem azáltal, amit ez a Jónás magától értetődően tesz: az óriáshalat saját privát „meg nem újuló” erőforrásaként feléli, elfogyasztja. Kezdetben egy kitört fog, majd – a kissé abszurd rajzfilmhumor ragyogó példájaként – a bálna testén ejtett köralakú kivágás jelzik félreérthetetlenül az ember(ke) igényét a korlátlan ki- és felhasználásra. Jónás előbb csak éhségét csillapítja (a cethalból vágva ki ebédjét), igényei azonban az önfenntartástól egyre inkább a civilizáció áldásainak újrateremtése felé tolódnak: fest és fürdőt vesz, a köralakú kivágások gyarapításával valóságos luxushajóvá változtatja a lassan pöfögő óriáshalat (még hajóavató ceremóniát is rögtönöz!), s vörösre mázolja a bálna oldalát.
Jónás cinikus művész, aki az általa pusztított nagy halban kis halakat fest a vászonra – nem érdektelen párhuzam, hogy Albert Camus novellája, a Jonas vagy a mester dolgozik címszereplője festőművész, akit ugyan nem cethal, hanem a maga ácsolta padlástér sötétsége nyel el. S Jónás romboló ezermester is, akinek – hasonlóképpen, mint a klasszikus amerikai rajzfilm figuráinak – akár a semmi közepén is a keze ügyébe kerül bármilyen tárgy, amire csak szüksége van, a horgászbottól és a fűrésztől kezdve a serpenyőn és a festékesvödrön át a létráig és a pezsgősüvegig. (Nemcsak a burleszk által ihletett rajzfilmben, de az élőszereplős burleszkben is találhatunk előképet: A navigátor, Buster Keaton 1924-es klasszikusának főhőse és menyasszony-jelöltje az óriáshajón rekedve kénytelenek feltalálni magukat; ám Jónás izgágaságával ellentétben ők legfeljebb maguknak ártanak balfogásaikkal, a természetnek nem.) Küllemében – leegyszerűsített megjelenítésével – Gyulai Jónása a Rózsaszín Párduc-széria Kisemberként emlegetett nevenincs intrikusát idézi; utóbbi mindig pórul jár, a Párduc állandóan kifog rajta, itt azonban a képlet éppen fordított: ha a Párduc a Kisember nemezise, akkor Jónás a cethalé. Ahogyan Jónás egyre nagyobb teret igényel (a természetből, a világból), úgy fogy el a bálna: kiszipolyozva és kilyuggatva a behemót végül hullámsírba süllyed.
Korábbi és későbbi műveihez képest komorabb témákkal terhes rajzfilmjével Gyulai bevallottan a környezet felélésének paraboláját dolgozta ki: „szeretném, ha maguktól jönnének rá a nézők, hogy a Jónás-film a világ elpusztításáról szól” (Magyar Nemzet, 1998. május 5.). A „mögöttes jelentést” kínáló animációnak nagy hagyományai vannak a magyar (és a közép-kelet-európai) filmtörténetben (lásd erről Vörössel festett láncok című esszémet: Filmvilág 2014/6). Ebben a sorban Gyulai Jónását különlegessé teszi, hogy az „áthallásos” fogalmazásmódot már nem a diktatórikus berendezkedést célzó politikai kritika jegyében – s nem cenzurális kötöttségek ellenében – használja, illetve nem is közvetlenül politikai, hanem ökológiai (az újabb szakzsargonnal élve: ökokritikai) gondolatok közlését célozza. (Bár nem lehetetlen a politikai értelmezés sem: Orosz Anna Ida arra hívja fel a figyelmet – a Filmarchivum.hu oldalon –, hogy a vörössel bemázolt cethal az egykor szuverén államokat bekebelező Szovjetunióra, a bálna végzete pedig a szovjet expanzió csődjére is utalhat.) A Jónás teljes mértékben beleillik az ökotudatos, illetve ökokritikai közép-kelet-európai animációk kollekciójába (Gerencsér Péter nemrég közölt hiánypótló esszét ezekről a művekről: Filmvilág 2020/12), s azt a vonulatot példázza, amely azt fürkészi, hogy az ember miként zsákmányolja ki az erőforrásokat s teszi tönkre az ökoszisztémát.
A Jónás befejezése mégis kétértelmű, ez pedig az eredeti Jónás-történet szokatlan végszavával rokonítható, a (szó szerint) nyitva hagyott kérdéssel (amely Jauss szerint „a mai olvasó számára minden bizonnyal meglepően modern”). Miután Gyulai Jónása ismét a tengerben hánykolódik, újra cethal nyeli el – s minthogy rögtön a vége főcím következik erre, joggal sejthetjük, hogy minden kezdődik elölről, Jónás ezt a jószágot is „feléli” majd. Csakhogy a főcím után még egyszer láthatjuk a nyugodtan úszkáló, (akkor még) sértetlen cethalat, s néhány másodpercre elbizonytalanodunk: talán – bármily valószínűtlen is ez – Jónás tanult a történtekből, s ezentúl mértékletesen és józanul bánik a természettel. Mielőtt azonban ez a halvány reménysugár felülírná a korábbi történések borúlátó diagnózisát, szép csendben – szinte észrevétlenül – eltűnik a bálna egyik foga. Emlékeztetőül: az első cethal felélésének folyamata is egy fog kitörésével kezdődött…
Az esszé szerzője a Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/03 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14832 |
