Bartal Dóra
Az Anyáim története egy leszbikus pár és az örökbefogadott kislányuk családdá válását meséli el.
A film a kanadai Hot Docs fesztiválon mutatkozott be és márciustól az HBO műsorára kerül. Haragonics Sári és Dér Asia rendezőkkel beszélgettünk.
*
A film témájára vagy a szereplőkre találtatok előbb?
Dér Asia: A társadalmi integrációról forgattunk Norvégiában, ott találkoztunk két meleg fiúval, akik nem sokkal azelőtt fogadtak örökbe egy roma kisfiút Magyarországon, de utána ki is költöztek. Sokat beszéltünk arról, milyen nehéz családot alapítani melegként, mennyi kiskapu van, amit meg kell keresned, hogy van egy egyszerű dolog, a családalapítás, amiben nem vagyunk egyenlőek itthon. Valaki hátrányból indul, csak azért, mert nem fér bele abba a családképbe, amit az aktuális normák családnak hívnak. Amikor hazajöttünk elkezdtünk keresni egy olyan párt, akik az elején vannak az örökbefogadási folyamatnak, így találkoztunk Virággal és Nórával egy barátunkon keresztül. Ehhez hozzátartozik, hogy öt éve kezdtük forgatni a filmet, azóta a családot alapítani vágyó melegek helyzete az új törvényekkel teljességgel ellehetetlenült.
Haragonics Sára: Az elején elmondtuk, hogy mi nem interjúkat fogunk velük csinálni, mondjuk havonta egyszer, hanem egy szituatív dokumentumfilmet forgatnánk, követjük majd az életüket, ott leszünk velük. Minket az fogott meg nagyon bennük, hogy már másfél éve vártak az örökbefogadásra és a pszichológusuk azt tanácsolta nekik, hogy írjanak egy mesekönyvet az érkező gyereküknek, ami arról szól, hogyan került a családjukba, mivel ez nagy segítséget nyújthat feldolgozni ezt az időszakot és a gyerek is könnyebben megérti az ő saját történetét. Nagyon nyitottak voltak a film ötletére, és a mese miatt pedig nekünk is hamar egyértelmű volt, hogy mi róluk szeretnénk forgatni.
Nórát és Virágot motiválta valamilyen társadalmi felelősségvállalás?
H.S: Az elején még kifejezetten szerették volna, hogy a filmmel mutassuk meg a meleg közösségnek, hogy igenis lehet családot alapítani melegként. Még egy pici aktivizmus is volt talán bennük, Virágban különösen, ő politikus volt és vitte ez a hév előre. Most, hogy elköltöztek Bécsbe, már egyáltalán nincs ilyen szándékuk. Nagyon örülnek a filmnek és minden évben meg fogják nézni a kislányukkal, de ők nem szeretnének ebbe aktivistaként beleállni.
D.A: Sőt, amikor hozzájuk került a kislányuk, már inkább az volt a motivációjuk, hogy a filmmel megmutassák neki, hogyan várták őt, és így segítsék a családba illeszkedését. Másrészt megszerettek minket. Többször elmondták, hogy már rég abbahagyták volna a forgatást, de látják, hogy ez nekünk fontos.
Ritkán látni meleg szereplőket magyar filmekben, a bujkálás miatt ismeretlen is marad a történetük. Milyen etikai szempontokat tartottatok fontosnak?
D.A: Nem volt bennünk extra szempont csak azért, mert meleg emberek a főszereplők. Bár a téma felől érkeztünk a filmhez, miután megismerkedtünk Virággal és Nórával már az volt a szándékunk, hogy a két lány családdá válásának történetét mutassuk meg. Megérteni a nehézségeiket, félelmeiket, vágyaikat. A film nem azt akarja bizonygatni a magyar társadalomnak, hogy a melegek is megérdemlik, hogy családban élhessenek. A legátlagosabb, mindennapibb pillanatokat mutatjuk meg az életükből. Mivel a magyar társadalom nagy százaléka szerintem akkor találkozik melegekkel, ha Pride felvételeket lát a TV-ben, ennek a filmnek a hétköznapiságát talán rendkívüli eseménynek élik majd meg. Hogy mi válik túl intimmé, azt gyorsan meg lehet érezni. Sokszor ott aludtunk náluk, kora reggel, késő este is forgattunk. Egy idő után talán már nem sokban változott a mindennapjuk attól, hogy mi ott vagyunk. Felvettünk egy csomó olyan jelenetet, ami nem került be a filmbe, mert éreztük, hogy ez sok, nem illik a nyilvánosság elé.
H.S: Szerettük volna az elején forgatni, ahogy végigmennek ezen a bürokratikus, rögös úton a gyámhivatallal, mondjuk, ha elutasítják őket. Ezt nem vehettük fel több okból, viszont amikor hozzájuk került a kislányuk, kifejezetten kérték, hogy ne forgassuk azt, amikor a kislány először megy az óvodába, vagy ha kijön hozzájuk a védőnő. Mert ha ezekben a szituációkban megjelenünk kamerával és hangfelvevővel, pont arra erősítünk rá, hogy különleges az, hogy két anyuka viszi a gyereket az óvodába vagy az orvoshoz. Amíg készítettük, azzal viccelődtünk, hogy a Jelenetek egy házasságból típusú film lesz, pont azért, mert a 80 százaléka otthon játszódik, de épp ettől tud sokkal intimebb lenni.
A környezet reakciója azért megjelenik különböző mikroagressziók formájában, a barátok kérdései, megjegyzései is ilyenek.
H.S: Nekünk végig nagy kihívás volt, hogy mennyire kell megmutatni, milyen az itthoni közeg, hogy akár még a magyarázkodás, vagy a pozitív megkülönböztetés is mennyire fárasztó tud lenni. Láthatatlan falaknak neveztük, mert nincs ott egyértelműen, csak egy réteggel lejjebb. Ezért jött a politikai keret, mert abból egy picit látszik, hogy az ország vezetése mit kommunikál. Rengeteget kísérleteztünk, hogy mivel is kezdjük a filmet, mivel ez egy családtörténet, nem egy politikai állásfoglalás. Végül visszaemlékezés formájában oldottuk meg. De próbáltuk a határokon belül tartani a politikai vonalat, hogy ne ez vigye el a fókuszt.
D.A: Ez egy nemzetközi porondra is szánt film, ezért is volt szükség a kontextusra. Az eddigi nemzetközi visszajelzések szerint a nézők megértik,milyen melegként élni Magyarországon, de a személyes történet van előtérben. Ilyen értelemben megnyugtató, hogy jól éreztük az arányokat.
Nórát többször türelmetlen szülőnek mutatja a film, illetve az is látszik, hogy sok kimondatlan konfliktus van a párkapcsolaton belül, látszik, hogy ők nem egy tökéletes család. Tudatosan kerestétek ezeket a mozzanatokat?
D.A: A vágás során dőlt el, hogy a film az anyává válással járó identitás újradefiniálásra összpontosít, ami Nórát kavarta fel jobban. Nagy nemzetközi szakirodalma van az „other mother”, a másik anya jelenségnek, amivel részben Nóra is küzdött. Ki ő ebben a családban, mi a szerepe, hogyan tudnak majd kapcsolódni egymáshoz a kislányával. A közönség eddigi visszajelzése alapján úgy tűnik mindenki megtalálja a személyes kapcsolódást Nóra dilemmáihoz, valaki azt mondta, ezek olyan kérdések, amikkel minden leendő szülőnek foglalkoznia kellene.
H.S: A gyerekvállalás nagyon hasonló tud lenni bármilyen párkapcsolatban, ugyanolyan nehézségekkel jár. Virág fogadta örökbe a kislányt, tehát jogilag hozzátartozik és sokat beszélgettünk Nórával arról, hogy ez milyen hátrányokkal jár. Van egy olyan mélyen meghúzódó szorongás, amit a magyar társadalom okoz, meg a törvénykezés, és ez szerintem kihatott Nóra viselkedésére, frusztráltabb volt a kislánnyal, mert folyton azon aggódott, hogy ő most igazi szülő vagy nem. De alapvetően mi nem azt akartuk láttatni, hogy ők jobbak, mint mások, ezért próbáltunk meg mindent bennehagyni, ami mutatja, hogy ők is emberek, sérülékenyek. Az, hogy Nóra és Virág beengedett minket az ő különleges folyamatukba, nagyon sokat jelent. Azon sokat gondolkoztunk, hogy benne hagyjuk-e a filmben, amikor Nóra kifakad nekünk. Az egy nagyon bátor megnyilvánulás volt.
D.A: Engem az győzött meg, hogy ez Nóra és Virág szerint is fontos része a filmnek. Látszik belőle, hogy az örökbefogadó anyákat folyamatosan kétségek gyötrik.
Nóra ekkor a kamerához beszél.
H.S: Dilemma volt, hogy mennyire fér bele formailag Nóra vallomása. De szerintem nem szabad eltitkolni, hogy ott van a rendező, aki belefolyik a szereplő életébe.
D.A: Én szeretem ezeket a részeket minden filmben, amikor picit megérzem, hogy milyen a stáb és a szereplők kapcsolata. Itt megmutatjuk, hogy épp a Nóra és Virág között konfliktus volt és Nórának muszáj volt valakihez beszélnie, és velünk olyan bizalmi kapcsolatban volt, hogy elmondta a legbensőbb félelmeit, tudta, hogy mi nem fogjuk elítélni.
Korábban említettétek, hogy a legnagyobb kihívást a finanszírozás jelentette. Mit gondoltok, milyen esély van ma Magyarországon rendszerkritikus filmet készíteni?
H.S: Nem rendszerkritikus dokumentumfilmre is nehéz támogatást találni, ezt a generációnk filmesei a saját bőrükön tapasztalják. Mi az Inkubátor Programra adtuk be a tervet, a téma miatt azt gondoltuk, hogy máshol esélytelen.
D.A: A Virágéknak volt egy fontos kikötésük, hogy magyar tévé ne vetítse a filmet és ezért nem is pályáztunk a Médiatanácshoz, mert akkor bemutatásköteles lett volna. A Filmalaphoz azért nem, mert akkoriban alig kapott támogatást dokumentumfilm, ebben mostanában már látok változást. Ez az első filmünk volt a Sárival és az mindig különleges, azt érzed, meg kell csinálnod bármennyire nehéz. De ha a következő filmednél is ezzel kell küzdened, az borzasztóan nyomasztó. A dokumentumfilmes közösség nagyon szolidáris egymással, mindenki segít a másiknak, de van egy szívességmaximum. A tapasztalat az, hogy forgatni még lehet pénz nélkül, ha összeszorítod a fogad, de vágni már nem. Ahhoz elköteleződés kell, muszáj teljes állásban, hétfőtől péntekig egy vágóval közösen hosszú időn át dolgozni. Mi Erdélyi Flórával vágtunk közösen. De a magyar független játékfilmesek is nagyon hasonló helyzetben vannak.
H.S: Nagyon kevés támogatásból kezdtem el a következő filmem és egy idő után teljesen önerőből folytattam. Egyáltalán nem ideális, de sok erőt adott, hogy ez a film is meg tudott valósulni, mert hittünk benne és kaptunk visszajelzéseket a producerektől, barátoktól. Valahogy mindig visszaigazolja az élet, hogy érdemes forgatni.
Az Anyáim története egy leszbikus pár és az örökbefogadott kislányuk családdá válását meséli el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/03 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14830 |
