Benke Attila
A hatvanas–hetvenes években nemcsak az amerikai és olasz westernek rombolták le, és építették újjá a vadnyugat mítoszát, hanem a francia képregénysorozat, a Blueberry is.
„Ez a hatalmas kontinens, ami
tele van ocsmány patkányfészkekkel, egy napon a modern kalandok nagyszerű
helyszíne lesz” – állapítja meg a vadnyugat valóságával először szembesülő író,
John Campbell a népszerű francia képregénysorozat, a Blueberry
(1963–2007) egyik epizódjában, a Mister Blueberry-ben (1995). Az eredeti
író, a belga Jean-Michel Charlier 1989-ben bekövetkezett halála után a
történeteket rajzoló francia Jean Giraud (Mœbius) vette át alkotótársa helyét,
és az utolsó öt epizódban az 1881-es O. K. karámi leszámolás (a tombstone-i
rendfenntartó Earp-testvérek és a Clanton-banda konfliktusa) és az apacs
lázadó, Geronimo legendája mellett a mítoszépítés folyamatával foglalkozott –
akár a kilencvenes évek westernfilmjei, a Nincs bocsánat (1992), a Wyatt
Earp (1994) vagy a Vad Bill
(1995), amelyekben írók vagy narrátorok hívják fel a figyelmet a kitalált és a
valódi amerikai Nyugat közötti alapvető különbségekre. A képregény
címszereplője, Blueberry sem olyan ember, mint amilyenre John Campbell számít a
szóbeszédek, cikkek és történetek alapján. Az Ulysses S. Grant elnök elleni
merénylet megakadályozása miatt hősként ünnepelt férfi valójában egy cinikus
kártyajátékos, aki 1881-ben már naphosszat Tombstone zsúfolt szalonjában játszik,
majd miután egy riválisa hátba lőtte, és ágyba kényszerült, olyan komor
történeteket mesél a múltjáról Campbellnek, amelyek nem egyeztethetők össze a
sajtó és a ponyvaregények romantikus világképével. Kár, hogy ez a kifejezetten
önreflexív, újító szándékú cselekményszál nem kapott jóval nagyobb teret az
Earp-testvérek hagyományosabb westerntörténete mellett, mert a mindenkori
rendhagyó westernfilmek méltó párdarabjaként a Blueberry kezdettől
korszerűségéről, haladó szellemiségéről volt híres.
Westernreformáció
A hatvanas–hetvenes évek történései világítottak rá arra, hogy a lovagias, a közösségért és a nemzet egységéért harcoló, makulátlan magányos hős mítosza végleg elavult. Egyrészt az 1960-as évekre a nézők megcsömörlöttek a hagyományos tévé- és moziwesternektől, és vágytak a műfaj megújulására. Másrészt John F. Kennedy elnök 1960-as beiktatási beszédében, az „Új határvidék”-ben egyértelműen összekapcsolta a vadnyugat mítoszát a vietnami beavatkozással. Ennek szellemében készült el John Wayne westernmotívumokban gazdag vietnami háborús filmje, A zöldsapkások (1968) is, amelyben a délkelet-ázsiai dzsungel az „új préri”, és a vietkongok az „újprimitív vademberek”, akiket el kell távolítani az amerikai demokrácia nevében. A véres riportokat és az amerikai hadsereg túlkapásait látva a világ számára nyilvánvalóvá vált, hogy a vietnami háború egy „rossz ügy”, a hagyományos vadnyugati mítoszt pedig ezzel a „rossz ügy”-gyel kapcsolta össze az „új határvidék” koncepciója: a western az agresszióval, az imperializmussal és a gyarmatosítással került egy sorba. A korszak modern vadnyugati filmjei erre reagálva a konzervatív westernek kritikáját fogalmazták meg. A Kis nagy emberben (1970), A kék katonában (1970) vagy a keletnémet Vértestvérekben (1975) az őslakosok már nem primitív agresszorok, hanem pozitív hősök, akiknek létét a John Ford-filmekben még dicső, immáron rasszista és kegyetlen amerikai hadsereg fenyegeti. Az Egyesült Államok imperializmusát kritizálta számos Mexikóban játszódó vagy mexikói hőst szerepeltető olasz western (Számadás, 1966, Golyó a tábornoknak, 1966, Egy marék dinamit, 1971) és Sam Peckinpah Vad bandája (1969) is. Ebben a reformszellemben teremtette meg a DC Comics Bat Lash (1968) és Jonah Hex (1972) nevű vadnyugati karaktereit, illetve a Charlier–Giraud páros Blueberryt.
A gyerekkora óta westernrajongó Jean Giraud és Jean-Michel Charlier tulajdonképpen a Jijé művésznevű belga mester Jerry Springjét (1954–1977) fejlesztették tovább, ami főhősábrázolásában még nem, világképét tekintve viszont már modern vadnyugati képregénysorozat. Jijét mindkét alkotó mesterének tekintette, Giraud 1961 és 1962 között gyakorlatilag tanult is nála, a Jerry Spring bizonyos számait ő rajzolta. A mentor olyannyira nagy hatással volt tanítványára, hogy az 1970-es évekig gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt a két alkotó stílusa, így amikor Jean Giraud egészségügyi okokból vagy amerikai utazása miatt nem tudta folytatni a munkát, Jijé ideiglenesen átvehette a helyét. Giraud állt elő a Blueberry ötletével, ám Jean-Michel Charlier ekkor még elzárkózott tőle, csak az 1960-as évek eleji kaliforniai útját követően kapott kedvet a vadnyugati képregényhez (egyébként Giraud is látta élőben azokat a helyszíneket, amelyeket rajzolt: már 1956-ban járt a mexikói sivatagban). Charlier eredetileg Jijével szeretett volna együtt dolgozni, de a belga mester a Spirou magazinnál tevékenykedett, ami a Charlier által alapított Pilote konkurense volt, így jött Giraud a képbe.
A két
alkotó közül az idősebb Jean-Michel Charlier (sz. 1924) volt a konzervatívabb, így
kifejezetten nem tetszett neki, amikor alkotótársa (sz. 1938) Mœbiusként
kialakított stílusa elkezdett eluralkodni az 1970-es évektől a Bluberryn
is. Giraud-ra nagy hatást gyakoroltak az olyan rendhagyó westernek mint A
kék katona és a Kis nagy ember, de Carlos Castaneda antropológus
indián sámánizmussal kapcsolatos kutatásai és a chilei modernista rendezővel,
Alejandro Jodorowskyval folytatott közös munka (többek között az el nem készült
Dűne-adaptáción dolgoztak együtt) is jelentős mértékben formálták olykor
absztraktba hajló stílusát (az alkotó olyan klasszikus sci-fiken is dolgozott
mint az 1979-es Alien, a francia animációs film, Az idő urai, az
1982-es Tron vagy Luc Besson Az ötödik elemje). Mœbius az őslakos
szertartásokat bemutató Blueberry-számban, a Törött Orrban (1979)
élhette ki magát igazán: a főhős egy sasra vadászik puszta kézzel, és amikor
elkapja, heroikus és véres küzdelem veszi kezdetét, amelynek során a madár
szinte óriás griffé változik, ami mély sebeket ejt Blueberryn.
A
férfi, akit (nem) szerettek a nők
A karakter külső megjelenését és jellemét a hatvanas évek francia sztárjának, Jean-Paul Belmondo népszerű „anarchista” antihőseiről (például a Kifulladásig Michelje) mintázták. Bár eleinte nem főhősnek szánták, ám a cinikus és öntörvényű hadnagyot tragikus háttértörténete tökéletesen alkalmassá tette arra, hogy egy reformwestern alappillére legyen. Blueberry Mike Steven Donovan néven született az amerikai Délen, és eleinte rasszista konföderációs katona volt, ám miután egy el nem követett gyilkosság gyanúja miatt menekülnie kellett, egy fekete rabszolga megmentette az életét és kénytelen volt csatlakozni az északi hadsereghez, jelentősen átalakult világfelfogása. Még az 1966-ban megjelent legkonzervatívabb Bluebberry-képregény, A férfi az ezüst csillaggal is tartalmaz progresszív cselekményszálat. A John Wayne-féle Rio Bravót (1959) idéző történetben Blueberryt részeges barátja, Jimmy McClure hívja meg Silver Creekbe marsallnak, mert a Bass-banda leszámolt a helyi rendfenntartóval, ezzel káoszba taszítva a kisvárost. A kisváros harcias tanítónője, Katie Marsh és Blueberry kapcsolata kifejezetten izgalmas: Katie nem megmentésre váró passzív áldozat, hanem erős, aktív nő, aki kész lenne segíteni a marsallt a banditák elleni küzdelemben, azonban a Katie-vel szemben kifejezetten kegyetlen Blueberry a cselekmény végéig nem tekinti őt egyenrangú partnernek, pusztán azért, mert nő.
A
westernek hagyományos nemi szerepeit a későbbi képregények még ennél is határozottabban
megkérdőjelezik. A körözött bűnözővé váló Blueberry egyik legfőbb segítőtársa
és szerelme, Chihuahua Pearl például a táncosnő és a prostituált imázsát
tudatosan használja fel annak érdekében, hogy kijátssza a katonákat és a
mexikóiakat, azonban a szoknyánál jobban szeret nadrágot hordani. Az Arizonai
szerelem (1990) még azt is kilátásba helyezi, hogy Chihuahua otthagyja
gazdag férjjelöltjét és a belé megszállottan szerelmes Blueberryt is (annyira
megszállottja a nőnek, hogy akarata ellenére elrabolja az esküvőjéről) a
függetlenséget és szabadságot szimbolizáló Párizsért (végül az anyagi
biztonságot, így a gazdag férjet választja Blueberry és Európa ellenében). Rajta
kívül még izgalmas Chini, az apacsok törzsfőjének, Cochise-nek a lánya is, aki nem
a tipikus földöntúli „indián hercegnő”, hanem Blueberry és Victorio, a nőbe
szerelmes apacs mellett jelentős szerepet játszik rezervátumba kényszerített
törzse kiszabadításában. A kegyeiért versenyző férfiakkal szemben kritikát
fogalmaz meg: mindkettő haszontalan ajándékokat (Blueberry a korábban említett
sast, Victorio két hatlövetűt) hoz neki, holott ő valójában a fehér nőkéhez
hasonló drága ruhákra vágyik. Chini szemben áll a hagyományos western-ideológiával:
kifejezetten okos, és nem hajlandó alávetni magát a férfiak akaratának és
értékrendjének. Mindenképp említést érdemel még az eleinte komikus, később
tragikus nőkarakter, Guffie Palmer színésznő, aki az Angyalarcban (1975)
fedi fel, hogy hatalmas lelki traumát okoz neki, hogy egykoron, fiatalon még
odavoltak érte a férfiak, így Grant elnök is, azonban idősen és terebélyesebb
testalkattal már nőszámba sem veszik. Guffie sorstragédiája a klasszikus
westernfilmek problémájára is ráirányítja a figyelmet: drámai főszerepet csak
bálványozott és fotogén színésznők kaphattak, a magafajták legfeljebb nevetség
tárgyává tett mellékkarakterek lehettek.
A Jó, a
Rossz és a Csúf
A Blueberry alkotói bevallottan sok ötletet merítettek Sergio Leone, Sergio Corbucci és Sergio Sollima filmjeiből. Az olasz hatás főleg Az eltűnt holland férfi bányáján (1969) és A konföderációs arany-sorozaton (1970–1972) érződik, amelyek A Jó, a Rossz és a Csúfot (1966) és a mexikói forradalmak idején játszódó westerneket (Számadás, Golyó a tábornoknak) idézik. A két történet közül utóbbi, a James Bond-filmek hatását is tükröző, politikai áthallásokkal teli A konföderációs arany-széria az érdekesebb. Ebben a főhős jelentős átalakuláson esik át, a törvény másik oldalára kerül. Felsőbb utasításra gyakorlatilag titkos ügynökké, az álcázás végett körözött bűnözővé válik, hogy visszaszerezzen egy 500.000 dollár értékű egykori konföderációs aranykészletet az Egyesült Államok számára, amelyet Mexikóban rejtettek el. Küldetése során Blueberry szembe kerül Benito Juarez mexikói elnök bizalmasaival, a kormányzói ambíciókat dédelgető határőrtiszttel, Vigóval, a kincsre pályázó egykori déli katonákkal, és egyre világosabbá válik számára, hogy az arany egy amerikai-mexikói háborút kockáztató államtitkokhoz kötődik. A politikai thrillereket idéző cselekményben a főhős egyre kevésbé tudja fenntartani aktív, cselekvőképes, klasszikus hősstátuszát, és egy nagy volumenű politikai összeesküvés pókhálójába kerül, amikor kiderül, hogy Vigo közvetítésével az 1860-as évekbeli mexikói forradalom felkelői fegyvereket vásároltak az USA-tól az eltulajdonított konföderációs aranyból. A Chihuahua Pearl (1970), Az 500.000 dolláros férfi (1971) és a Ballada a koporsóért (1972) képregények a Vad banda és a Golyó a tábornoknak történetéhez hasonlóan a latin-amerikai térség politikai ügyeibe hatalmi érdekektől vezérelve a 20. század folyamán is sokszor beavatkozó Egyesült Államok kritikáját fogalmazzák meg.
„Blueberry
abban az értelemben is különbözik a klasszikus hőstől, hogy nem győztes, hanem
örökvesztes. Majdnem minden kalandban beleragad a sors kegyetlen hálójába,
amelyből minden erőfeszítése ellenére sem tudja kiszakítani magát.” – írta
Charlier A konföderációs arany-sorozatot követő A törvényenkívüli (1973)
utószavában. A törvényenkívüli a sikertelenül végződött mexikói küldetés
(az aranykészlet eltűnt a forradalom zűrzavarában) után játszódik. Az
államtitkot megtartó Vigo nem volt hajlandó tisztázni Blueberryt a katonai
bíróság előtt, ezért a főhőst munkatáborba küldték, majd egy magas szintű
összeesküvés bűnbakjává tették. A Konspiráció-széria 1973-ban, a
Watergate-botrány után és az olasz szélsőbaloldali terrorizmus kibontakozása
idején indult, amikor az Egyesült Államokban és Európában is szép számmal
készültek összeesküvésekkel foglalkozó paranoid politikai thrillerek (Ostromállapot,
1972, A Parallax-terv, 1973). A vonatkozó Bluberry-képregények Tonino
Valerii 1969-es westernjének, A hatalom
ára párdarabjai: egy déli restaurációban reménykedő csoport szervez merényletet
az USA elnöke ellen. Blueberry azonban halmozottan hátrányos helyzetben van: a
munkatáborban testileg-lelkileg meggyötörték (az alig 30 éves férfit Jean
Giraud közel 50 évesre rajzolta meg); bűnözőnek és bukott katonának tartják,
mivel a titkos akciójáról csak a konspirációban résztvevő szadista fogvatartója,
Kelly tábornok és néhány beavatott tudott; ősi ellensége, az őslakosok és a
fehérek közötti békét szándékosan felrúgó, az összeesküvést szervező Allister
tábornok pedig a nyakába akarja varrni a Grant elleni merényletet. Bármilyen
mélyre is taszítják a bűn szakadékában, az alkotók ebben a történetfolyamban
még nem merészkednek el odáig, ameddig Giraud eljutott Charlier halála után,
azaz Blueberryt nem fosztják meg teljes mértékben hősstátuszától és
cselekvőképességétől. A karakter hőssé válik, és hű társai segítségével visszaszerzi
a vezetést, valamint a Vigótól szerzett, Juarez elnök által is hitelesített
okirattal bizonyítja ártatlanságát. A törvényenkívüli és az Angyalarc
(1975) lényege nem annyira az, hogy Blueberry a thrillerek és a film noirok felsőbb
hatalmaknak kiszolgáltatott, menekülő hőseihez válik hasonlóvá, illetve még
inkább hatalomellenes lázadóvá. A konspirációs történet sokkal inkább azért
érdekes, mert a konzervatív vadnyugati filmekkel és képregényekkel ellentétben rávilágít
az Egyesült Államok belső politikai konfliktusaira, ezáltal pedig
megkérdőjelezi azt a fejlődéselvet és nemzeteszményt, amelyet a klasszikus
westernek közvetítenek. A hadseregen belüli feszültségek, a katonai és a
politikai hatalom érdekellentétei, Észak és Dél a polgárháború után is izzó
feszültsége, valamint az indiántörzsekkel szembeni méltatlan bánásmód sorra
szítják a mai Amerikában is újra meg újra fellángoló konfliktusokat, amelyeket
az aktív, cselekvőképes hős csak ideiglenesen képes feloldani.
Aki
ismerte az indiánokat
Kiváltképp súlyos problémaként tekinthetünk a magas rangú, rasszista tábornok által Grant elnök ellen szervezett merényletre és a demokrácia lerombolását célzó puccskísérletre, ha a Konspiráció-sorozatot megelőző Blueberry-történeteket felidézzük. Ezekben az Allisterrel és a hozzá hasonló indiángyűlölő katonai vezetőkkel szembeszálló főhős mindig képes volt megteremteni a harmóniát és a békét az angolszász és az őslakos amerikaiak között. Azonban az összeesküvés egyértelművé tette, hogy a hős hiába oldott meg egy konfliktust a kisközösség szintjén, ezzel nem hárította el a nagyközösség, a nemzet egysége és a demokrácia útjában álló akadályokat. A Fort Navajo-történetfolyamban hiába köttetett meg a béke Cochise-zel, évekkel később a rasszista tábornokok miatt és a rezervátum kegyetlenségeinek hatására az apacsok újra fellázadnak. Ugyan bizonyos képregényekben, amelyekben csak mellékszereplők az indiánok (A férfi az ezüst csillaggal, A holland férfi elveszett bányája), Charlier és Giraud inkább a „nemes vadember” vagy a „primitív vadember” sztereotípiáinak megfelelően ábrázolják őket, azonban általában véve, a legelső képregénytől, a Fort Navajótól kezdve empátiával mutatják be az őslakosok ügyét. Hangsúlyos, hogy minden nagyobb indiántámadás és lázadás csak reakció a fehérek agressziójára, intoleranciájára és rasszizmusára. A Fort Navajóban egy farmot égetnek fel állítólag az apacsok, de hamar kiderül, hogy nem a helyi törzsek, hanem mexikói (indián) portyázók a bűnösök – ennek ellenére a címszereplő erőd egyik parancsnoka, a fanatikus Bascom ki akarja irtani a „rézbőrűeket”, mert nem bírja elviselni, hogy más a bőrszínük és a kultúrájuk. A vasútépítési versenyt felidéző Acélparipa-sorozatban (1966–1968) a Union Pacific és a Central Pacific társaság egyrészt a sziúk és a sájenek élelmezését és túlélését biztosító bölényeket irtják elképesztő mennyiségben, másrészt a köpönyegforgató Steelfingers a cégek pénzét az indiántörzseken keresztül rabolja el: manipulálja az őslakosokat, fegyvereket ígér nekik, ezért támadják meg a vonatokat. Az O. K. karámi történetekben pedig a Clanton-banda tagjai öltöznek apacsoknak, így Wyatt Earp és fivérei, valamint Campbell és társa is sokáig azt hiszik, hogy az őslakosok a „vérszomjas fenevadak”.
A Blueberry
tételesen cáfolja a hagyományos westernek indiánokkal kapcsolatos
sztereotípiáit. Ugyan a főhős is egy „férfi, aki ismeri az indiánokat”, ám a
klasszikus hősökkel ellentétben ő nem csupán a civilizáció és a vadon között
közvetítő kívülálló, történetében egyre közelebb kerül az őslakosokhoz, az
olvasó vele együtt éli át történelmi tragédiájukat. Az első képregényekben még csak
barátkozik a katonának állt indiánnal, Crowe-val, később viszont, üldöztetése
idején az apacsok befogadják Tsi-Na-Pah („Törött Orr”) néven. Az árulásban
(1936) vagy Az üldözőkben (1956) az őslakosok félelmetes és primitív
vadak, szertartásaik embertelenek, társadalmi rendszerük elavult, a haladás (a
vasútépítés, a törvény és rend megteremtése) és a béke útjában állnak. Ezekkel
szemben, a Kis nagy emberhez, a Vértestvérekhez és a Farkasokkal
táncolóhoz (1990) hasonlóan a Blueberry éppen a fehéreket ábrázolja pusztító
veszedelemnek nemcsak azért, mert nem tisztelik a természetet, az indiánok
életterét és jogait, hanem mert az USA társadalmi-politikai rendszerébe kódolt intolerancia
és rasszizmus folyamatos háborúskodásra és menekülésre kényszeríti a törzseket.
*
A Blueberry elsősorban ellenmítoszt teremt, antihősi vonásokkal felvértezett főhősét alapvetően meghagyja hősnek, és nem megy olyan messzire a mítoszrombolásban, mint a Kis nagy ember vagy a Buffalo Bill és az indiánok (1976). Mégis a legkidolgozottabb és legfontosabb modern westernek között a helye: haladó szellemű története és filmszerűen megrajzolt képkockái tökéletesen alkalmassá tették volna arra, hogy a felemásra sikeredett 2004-es Vincent Cassel főszereplésével készült Blueberry – A fejvadászon kívül több film vagy tévésorozat készüljön belőle.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/03 34-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14826 |
