Nevelős Zoltán
Tévéfilm-antológia London karibi hátterű kisebbségének küzdelmeiről az egyenjogúságért a hetvenes-nyolcvanas években.
Habár
író-rendezője már tíz éve dolgozott a terven, az elkészült mű végül pontosan
akkor érkezett meg a képernyőre, amikor a téma 2020 eseményei nyomán
aktuálisabb nem is lehetne. Steve McQueen 2013-as filmje, az Oscar-díjjal kitüntetett
12 év rabszolgaság történelmi
távlatban tette átérezhetővé a feketéket sújtó mérhetetlen embertelenségeket, a
Kis fejsze című sorozat öt, önálló
történetet elbeszélő tévéfilmje ezzel szemben a közelmúlt jelenig ható
konfliktusaiból ad ízelítőt, személyes közelségből mutatva be azt a társadalmi
közeget, amelyben a rendező maga is felnőtt: a Karib-szigetekről bevándoroltak
világát Londonban.
A
(hagyományos elnevezéssel) nyugat-indiai gyarmatokról a második világháborút
követően több hullámban mintegy kétszázezer ember vándorolt be Nagy-Britanniába,
ahol a háborús veszteségek miatti munkaerőhiányt így igyekeztek betölteni; a
bevándorlók cserében jobb életkörülményekhez jutottak, ráadásul a korona
alattvalóiként úgy érezhették, otthon vannak a szigetországban. Ez az
otthonosságérzés azonban több ponton is csorbát szenvedett – ennek a
mindennapokat megkeserítő feszültségnek az ábrázolása jelenti a kiindulópontot
McQueen televíziós filmantológiájához, amely többek közt a BBC és az Amazon
koprodukciójában készült.
A
Kis fejsze cím Bob Marley dalából
származik: „Ha ti vagytok a nagy fa, mi vagyunk a kis fejsze…” Az alárendeltek
buzdítása, hogy szembeszálljanak az őket ért igazságtalansággal – ez a
küldetéstudat fűti a sorozat alkotóit is: küzdelem az ábrázolt kisebbség felemeléséért
azon a módon, amit a film képes megvalósítani. A mozgókép erejével átélhetővé
tenni történeteiket, megelevenítve jellegzetes miliőjüket, méltóságot adva
nekik azzal, hogy mindez érdemesnek bizonyul arra, hogy képernyőre kerüljön.
Ennél persze konkrétabb cél is megfogalmazódik, az öntudatra ébredés
elősegítése: emelt fővel kiállni az őket megillető jogokért.
A
filmprojekt zászlóshajója, a bő kétórás Mangrove
mindjárt a konfliktus közepébe vág. Valós eseményeket dolgoz fel, amelyek 1968
és 1971 között történtek a nyugat-londoni Notting Hill negyedben, amely a
karibi bevándorlók egyik fő lakhelye volt. A címbeli Mangrove étterem a
fűszeres konyha élvezetén túl közösségi teret is kínált vendégeinek, így amikor
a jogos indok nélküli rendőrségi razziák tüntetésekhez, majd egy nagy port
kavaró bírósági tárgyaláshoz vezetnek, a név szimbolikus jelentést is nyer. A
Mangrove-i Kilencek, Frank Crichlow étteremtulajdonos és nyolc társa perének
tárgyalása teszi ki a film teljes második felét, miután a filmidő első felében a
korszak és a helyi színek érzékletes megidézésével, korabelire hangolt utcaképek
és karibi ritmusok kavalkádjával, valamint a közösségi együvé tartozás
hangulatának átéreztetésével maximálisan bevonták a nézőt a történet világába.
A
csaknem tucatnyi főalakot mozgató cselekményből Crichlow alakja emelkedik ki
központi hősként, ahogy végigmegy a helyzet eldurvulása folytán rá háruló
szerep felvállalásának útján. Ezen az úton persze nincs egyedül, jogvédők és
mozgalmi agitátorok (Fekete Párducok) támogatása kíséri, ahogy a néző kezét sem
engedik el az alkotók, ahogy mindvégig nyíltan megfogalmazott üzenetekben
fejtik ki álláspontjukat. „Ne áldozatok legyünk, hanem főszereplők saját
történetünkben!” – szól az egyik szereplő szinte a kamerához, és az ehhez
hasonló pillanatok, noha hozzá tartoznak az elbeszélt események lényegéhez, egy
kiáltvány egyértelműsége irányába viszik a filmet, másrészt a rendőrségi
brutalitást mozgató rasszizmus ábrázolása sem igen lép túl az egydimenziós
beállításon.
Az
igazán erős pillanatok ezzel szemben azok, amikor McQueen a főakciótól
elmozduló képet hagyja beszélni, például amikor a tárgyalás szünetében zárkába
kényszerített Crichlow egyedül marad dühével, és gyötrődve forgolódó
sziluettjét az ablakon át betörő napfény vakításában veszi a felvevőgép.
Emlékezetes pillanat, amikor az egyik rendőrségi razzia után a konyha padlóján
billegő szűrőtölcséren marad a kamera, és a hosszan kitartott képsor 33
másodperc után úgy ér véget, hogy az edény még mindig ide-oda hengergőzik;
egyelőre nincs szó arról, hogy nyugvópontra jutottunk volna, sugallja a részlet.
McQueen kezében a városkép is kommentárrá változik, digitális képalkotással
módosított nagytotálok és archív állóképsorozat mutatják be a környék
átalakulását az épülő gyorsforgalmi út, a Westway betonpilléreinek tövében,
mintegy jelezve, hogyan lép át a fejlődés a kerületen. Kisebb történeti
engedménnyel pedig a 2017-ben kiégett Grenfell toronyház is képbe kerül, noha
építése valójában csak az elbeszélt események után kezdődött; az épülő monstrum
a tüntetés szónokainak hátterében tűnik fel, halkan éreztetve a problémák máig
ható voltát.
A
bíró attitűdjében megnyilvánuló cinikus felsőbbrendűség ellenére, a
jogállamiság végül diadalt arat, és a vádlottakat felmentik. A győzelem
szimbolikus ugyan, de csak állomás egy hosszú fejlődési úton, amiről a sorozat későbbi
filmjei tudósítanak. Előbb azonban következik valami egészen más és egészen
rendkívüli. A második film (Lovers Rock)
egy Notting Hill-i házban tartott bulit kelt életre a szőnyeg felcsavarásától
másnap reggelig: látjuk, ahogy a DJ-k összedugják a hangfalakat, a konyhában
főző asszonyok dalra fakadnak, este pedig befutnak a táncolni vágyó fiatalok.
Itt is kiemelkedik egy főalak, Martha, aki táncok és közjátékok során összejön
egy fiúval, akivel másnap, a vasárnap reggeli napfényben is bíztató jövő elé
néznek, de a cselekménynél itt már egyértelműen nagyobb hangsúly esik a
pillanat megtapasztalására. A ház szűk belső terei, a reggae zene lüktetése, a
marihuánafüstben álldogáló ifjak, a lányok színpompás mintájú ruhái és a
színészek tökéletes hitelessége erős érzéki impulzusokkal kötik le a nézőt, és
teszik átérezhetővé egy nemzedék életörömét. Janet Kay Silly Games című dala teljes egészében lemegy úgy, hogy pusztán a
táncosok mozgása megtölti elegendő akcióval a filmet, majd újabb öt percen át
figyeljük, ahogy a táncosok újra végigéneklik a számot immár zene nélkül: az
„egy taktusra ver a szívünk”-élmény magnetikus képsora. A fenyegetést itt
kevésbé jelenti a csupán villanásnyira feltűnő rendőrautó vagy a fehér
huligánbanda, inkább a falakon belüli szexuális ragadozó, akit Martha bátor
kiállása szerel le. A lány cselekményszálát keretező némajáték pedig a karibi
feketék családi közegben mindenütt jelenlévő keresztény vallásosságát bontja ki
metaforában: egy öreg néger vonul az utcán nagy fakereszttel a vállán – minden
zene, tánc és szerelem mellett az élet keresztjét hordozniuk kell tovább.
Az
első két filmet a Londoni Filmfesztiválon önállóan is bemutatták, a további
három film azonban csak a tévében debütált. A Red, White and Blue a leginkább közönségbarát a sorozatból egy
olyan főhőssel, akivel első pillanatban azonosulni tudunk, és akit egy
karizmatikus sztár alakít, a legújabb Star
Wars-trilógiából ismert John Boyega. A népszerű tálalásba még egy jedi-poén
is belefér, az erkölcsi dilemma pedig klasszikusan világos. Leroy
természettudományos doktori végzettséggel úgy dönt, rendőrnek áll, hogy így
segítsen bizalmat építeni a többségi társadalmat képviselő rendőrhatóság és
saját etnikai csoportja között. Elszántan vállalja, hogy mindkét fronton
kitaszítottá válik, sajátjai árulóként tekintenek rá, rasszista kollégáira
pedig válsághelyzetben sem számíthat. A hídszerepet vállalók őrlő kétségein át
vezet fejlődéstörténete, amelynek elbeszélése során a sorozat összes témája felvonul
kulturális ízelítőtől társadalmi mozgósításig.
Az
oktatás/művelődés témája köti össze az utolsó két epizódot. Alex Wheatle díjnyertes
író önéletrajzi írásai nyomán készült a nevét címként viselő darab, amely öntudatra
ébredését meséli el, miután 18 évesen börtönbe kerül az 1981-es brixtoni
zavargásokban való részvétele miatt. Flashbackekben megelevenedik Twist Olivér
sorsára rímelő ifjúsága, miközben apafigurává előlépő cellatársa, a
rasztafariánus Simeon győzi meg arról, hogy a műveltség fogja megváltoztatni az
életét. Az Education című befejező
film DNS-ében a társadalmi célú hirdetés is benne van, amennyiben a kisegítő
iskolákkal kapcsolatos rendszerproblémákra hívja fel a figyelmet hibátlan
módszerességgel, ugyanakkor az egyik legszemélyesebb, mivel az űrhajósnak
készülő, de tanulási nehézségekkel küzdő kisfiú történetéhez McQueen saját
dyslexia-kálváriája adta az élményalapot.
A
Kis fejsze filmcsokra egy kisebbségi
csoport sorstörténetét elbeszélő, monumentális vállalkozás, de személyességére
és művészi erényeire súlyos béklyóként nehezedik a sablonoktól sem tartózkodó, küldetéses
retorika. Talán még túl közel vannak a traumák ahhoz, hogy az alkotók ne
érezzék kötelezőnek, hogy művészi vállalkozásuknak társadalmi tett volta legyen
a meghatározó.
KIS
FEJSZE (Small Axe) - brit, 2020. Rendezte és írta: Steve
McQueen. Kép: Shabier Kirchner. Zene: Mica Levi. Szereplők: Letitia Wright (Altheia),
Malachi Kirby (Darcus), Amarah-Jae St. Aubyn (Martha), Shaun Parkes (Frank
Crichlow), Michael Ward (Franklin), John Boyega (Leroy), Sheyi Cole (Alex),
Kenyah Sandy (Kingsley), Sharlene Whyte (Agnes). Gyártó: BBC / Emu Films.
Forgalmazó: HBO. Feliratos. 63-128 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14823 |
