rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Televízó

Steve McQueen: Kis fejsze

Öntudat, krónika, nosztalgia

Nevelős Zoltán

Tévéfilm-antológia London karibi hátterű kisebbségének küzdelmeiről az egyenjogúságért a hetvenes-nyolcvanas években.

 

Habár író-rendezője már tíz éve dolgozott a terven, az elkészült mű végül pontosan akkor érkezett meg a képernyőre, amikor a téma 2020 eseményei nyomán aktuálisabb nem is lehetne. Steve McQueen 2013-as filmje, az Oscar-díjjal kitüntetett 12 év rabszolgaság történelmi távlatban tette átérezhetővé a feketéket sújtó mérhetetlen embertelenségeket, a Kis fejsze című sorozat öt, önálló történetet elbeszélő tévéfilmje ezzel szemben a közelmúlt jelenig ható konfliktusaiból ad ízelítőt, személyes közelségből mutatva be azt a társadalmi közeget, amelyben a rendező maga is felnőtt: a Karib-szigetekről bevándoroltak világát Londonban.

A (hagyományos elnevezéssel) nyugat-indiai gyarmatokról a második világháborút követően több hullámban mintegy kétszázezer ember vándorolt be Nagy-Britanniába, ahol a háborús veszteségek miatti munkaerőhiányt így igyekeztek betölteni; a bevándorlók cserében jobb életkörülményekhez jutottak, ráadásul a korona alattvalóiként úgy érezhették, otthon vannak a szigetországban. Ez az otthonosságérzés azonban több ponton is csorbát szenvedett – ennek a mindennapokat megkeserítő feszültségnek az ábrázolása jelenti a kiindulópontot McQueen televíziós filmantológiájához, amely többek közt a BBC és az Amazon koprodukciójában készült.

A Kis fejsze cím Bob Marley dalából származik: „Ha ti vagytok a nagy fa, mi vagyunk a kis fejsze…” Az alárendeltek buzdítása, hogy szembeszálljanak az őket ért igazságtalansággal – ez a küldetéstudat fűti a sorozat alkotóit is: küzdelem az ábrázolt kisebbség felemeléséért azon a módon, amit a film képes megvalósítani. A mozgókép erejével átélhetővé tenni történeteiket, megelevenítve jellegzetes miliőjüket, méltóságot adva nekik azzal, hogy mindez érdemesnek bizonyul arra, hogy képernyőre kerüljön. Ennél persze konkrétabb cél is megfogalmazódik, az öntudatra ébredés elősegítése: emelt fővel kiállni az őket megillető jogokért.

A filmprojekt zászlóshajója, a bő kétórás Mangrove mindjárt a konfliktus közepébe vág. Valós eseményeket dolgoz fel, amelyek 1968 és 1971 között történtek a nyugat-londoni Notting Hill negyedben, amely a karibi bevándorlók egyik fő lakhelye volt. A címbeli Mangrove étterem a fűszeres konyha élvezetén túl közösségi teret is kínált vendégeinek, így amikor a jogos indok nélküli rendőrségi razziák tüntetésekhez, majd egy nagy port kavaró bírósági tárgyaláshoz vezetnek, a név szimbolikus jelentést is nyer. A Mangrove-i Kilencek, Frank Crichlow étteremtulajdonos és nyolc társa perének tárgyalása teszi ki a film teljes második felét, miután a filmidő első felében a korszak és a helyi színek érzékletes megidézésével, korabelire hangolt utcaképek és karibi ritmusok kavalkádjával, valamint a közösségi együvé tartozás hangulatának átéreztetésével maximálisan bevonták a nézőt a történet világába.

A csaknem tucatnyi főalakot mozgató cselekményből Crichlow alakja emelkedik ki központi hősként, ahogy végigmegy a helyzet eldurvulása folytán rá háruló szerep felvállalásának útján. Ezen az úton persze nincs egyedül, jogvédők és mozgalmi agitátorok (Fekete Párducok) támogatása kíséri, ahogy a néző kezét sem engedik el az alkotók, ahogy mindvégig nyíltan megfogalmazott üzenetekben fejtik ki álláspontjukat. „Ne áldozatok legyünk, hanem főszereplők saját történetünkben!” – szól az egyik szereplő szinte a kamerához, és az ehhez hasonló pillanatok, noha hozzá tartoznak az elbeszélt események lényegéhez, egy kiáltvány egyértelműsége irányába viszik a filmet, másrészt a rendőrségi brutalitást mozgató rasszizmus ábrázolása sem igen lép túl az egydimenziós beállításon.

Az igazán erős pillanatok ezzel szemben azok, amikor McQueen a főakciótól elmozduló képet hagyja beszélni, például amikor a tárgyalás szünetében zárkába kényszerített Crichlow egyedül marad dühével, és gyötrődve forgolódó sziluettjét az ablakon át betörő napfény vakításában veszi a felvevőgép. Emlékezetes pillanat, amikor az egyik rendőrségi razzia után a konyha padlóján billegő szűrőtölcséren marad a kamera, és a hosszan kitartott képsor 33 másodperc után úgy ér véget, hogy az edény még mindig ide-oda hengergőzik; egyelőre nincs szó arról, hogy nyugvópontra jutottunk volna, sugallja a részlet. McQueen kezében a városkép is kommentárrá változik, digitális képalkotással módosított nagytotálok és archív állóképsorozat mutatják be a környék átalakulását az épülő gyorsforgalmi út, a Westway betonpilléreinek tövében, mintegy jelezve, hogyan lép át a fejlődés a kerületen. Kisebb történeti engedménnyel pedig a 2017-ben kiégett Grenfell toronyház is képbe kerül, noha építése valójában csak az elbeszélt események után kezdődött; az épülő monstrum a tüntetés szónokainak hátterében tűnik fel, halkan éreztetve a problémák máig ható voltát.

A bíró attitűdjében megnyilvánuló cinikus felsőbbrendűség ellenére, a jogállamiság végül diadalt arat, és a vádlottakat felmentik. A győzelem szimbolikus ugyan, de csak állomás egy hosszú fejlődési úton, amiről a sorozat későbbi filmjei tudósítanak. Előbb azonban következik valami egészen más és egészen rendkívüli. A második film (Lovers Rock) egy Notting Hill-i házban tartott bulit kelt életre a szőnyeg felcsavarásától másnap reggelig: látjuk, ahogy a DJ-k összedugják a hangfalakat, a konyhában főző asszonyok dalra fakadnak, este pedig befutnak a táncolni vágyó fiatalok. Itt is kiemelkedik egy főalak, Martha, aki táncok és közjátékok során összejön egy fiúval, akivel másnap, a vasárnap reggeli napfényben is bíztató jövő elé néznek, de a cselekménynél itt már egyértelműen nagyobb hangsúly esik a pillanat megtapasztalására. A ház szűk belső terei, a reggae zene lüktetése, a marihuánafüstben álldogáló ifjak, a lányok színpompás mintájú ruhái és a színészek tökéletes hitelessége erős érzéki impulzusokkal kötik le a nézőt, és teszik átérezhetővé egy nemzedék életörömét. Janet Kay Silly Games című dala teljes egészében lemegy úgy, hogy pusztán a táncosok mozgása megtölti elegendő akcióval a filmet, majd újabb öt percen át figyeljük, ahogy a táncosok újra végigéneklik a számot immár zene nélkül: az „egy taktusra ver a szívünk”-élmény magnetikus képsora. A fenyegetést itt kevésbé jelenti a csupán villanásnyira feltűnő rendőrautó vagy a fehér huligánbanda, inkább a falakon belüli szexuális ragadozó, akit Martha bátor kiállása szerel le. A lány cselekményszálát keretező némajáték pedig a karibi feketék családi közegben mindenütt jelenlévő keresztény vallásosságát bontja ki metaforában: egy öreg néger vonul az utcán nagy fakereszttel a vállán – minden zene, tánc és szerelem mellett az élet keresztjét hordozniuk kell tovább.

Az első két filmet a Londoni Filmfesztiválon önállóan is bemutatták, a további három film azonban csak a tévében debütált. A Red, White and Blue a leginkább közönségbarát a sorozatból egy olyan főhőssel, akivel első pillanatban azonosulni tudunk, és akit egy karizmatikus sztár alakít, a legújabb Star Wars-trilógiából ismert John Boyega. A népszerű tálalásba még egy jedi-poén is belefér, az erkölcsi dilemma pedig klasszikusan világos. Leroy természettudományos doktori végzettséggel úgy dönt, rendőrnek áll, hogy így segítsen bizalmat építeni a többségi társadalmat képviselő rendőrhatóság és saját etnikai csoportja között. Elszántan vállalja, hogy mindkét fronton kitaszítottá válik, sajátjai árulóként tekintenek rá, rasszista kollégáira pedig válsághelyzetben sem számíthat. A hídszerepet vállalók őrlő kétségein át vezet fejlődéstörténete, amelynek elbeszélése során a sorozat összes témája felvonul kulturális ízelítőtől társadalmi mozgósításig.

Az oktatás/művelődés témája köti össze az utolsó két epizódot. Alex Wheatle díjnyertes író önéletrajzi írásai nyomán készült a nevét címként viselő darab, amely öntudatra ébredését meséli el, miután 18 évesen börtönbe kerül az 1981-es brixtoni zavargásokban való részvétele miatt. Flashbackekben megelevenedik Twist Olivér sorsára rímelő ifjúsága, miközben apafigurává előlépő cellatársa, a rasztafariánus Simeon győzi meg arról, hogy a műveltség fogja megváltoztatni az életét. Az Education című befejező film DNS-ében a társadalmi célú hirdetés is benne van, amennyiben a kisegítő iskolákkal kapcsolatos rendszerproblémákra hívja fel a figyelmet hibátlan módszerességgel, ugyanakkor az egyik legszemélyesebb, mivel az űrhajósnak készülő, de tanulási nehézségekkel küzdő kisfiú történetéhez McQueen saját dyslexia-kálváriája adta az élményalapot.

A Kis fejsze filmcsokra egy kisebbségi csoport sorstörténetét elbeszélő, monumentális vállalkozás, de személyességére és művészi erényeire súlyos béklyóként nehezedik a sablonoktól sem tartózkodó, küldetéses retorika. Talán még túl közel vannak a traumák ahhoz, hogy az alkotók ne érezzék kötelezőnek, hogy művészi vállalkozásuknak társadalmi tett volta legyen a meghatározó.

 

KIS FEJSZE (Small Axe) - brit, 2020. Rendezte és írta: Steve McQueen. Kép: Shabier Kirchner. Zene: Mica Levi. Szereplők: Letitia Wright (Altheia), Malachi Kirby (Darcus), Amarah-Jae St. Aubyn (Martha), Shaun Parkes (Frank Crichlow), Michael Ward (Franklin), John Boyega (Leroy), Sheyi Cole (Alex), Kenyah Sandy (Kingsley), Sharlene Whyte (Agnes). Gyártó: BBC / Emu Films. Forgalmazó: HBO. Feliratos. 63-128 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 54-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14823

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 0 átlag: -