Fekete Tamás
George Clooney hetedik rendezésében semmi nem fontosabb, mint az üzenet célba juttatása.
Az idén már 60 éves George Clooney pályafutása jellegzetes, és igen határozott
ívet rajzol ki: pályáját televíziós vígjátéksorozatokban kezdte, majd megkapta
a Vészhelyzet főszerepét, mely az igazi sikert jelentette számára.
Vámpírokkal harcoló szökött bankrablón, Batmanen, valamint romantikus
vígjátékon és akciófilmen át vezetett az út Soderbergh-hez és a Coen
fivérekhez, miközben producerként, rendezőként, végül már forgatókönyvíróként
is munkába állt, mostanra pedig már szinte egyértelműen alkotóként igyekszik
meghatározni magát. Az éjféli égbolt
előtt utoljára 2016-ban láthattuk mozifilmben (Pénzes cápa), a következő évben bemutatott Suburbicon pedig az első olyan rendezése volt, melyben semmilyen
színészi szerepet nem osztott magára. Egyre határozottabban szeretné tehát
saját üzenetét eljuttatni a nézőkhöz, és egyre kevésbé vágyik a puszta
közvetítő szerepére (amint arra mind határozottabb és hangosabb közéleti
megszólalásai is utalnak, különösen nálunk, ahol új filmje helyett jóval több
szó esett az annak kapcsán odavetett egyik félmondatáról). Ugyanígy jelenik meg
új filmjében is: a kapcsolatfelvételért küzdő főhős a Föld egyetlen szószólója,
csakis az ő hangja képes átszelni a végtelen űrt, és a némaságban egyedül ő az,
aki érvényes beszámolót tud adni.
Az éjféli
égbolt Clooney hetedik saját rendezése; a 2002-es Egy veszedelmes elme vallomásai óta óramű pontossággal,
háromévenként szállítja saját filmjeit. Amilyen változatosságot mutatnak a
forrásaik (regény, történelmi ismeretterjesztő munka, eredeti forgatókönyv), és
a műfajok (életrajz, dráma, thriller, vígjáték, történelmi kalandfilm vagy
éppen szatíra), közös jellemzőjük, hogy mindannyian Amerikában játszódnak, az 1920-as
évektől egészen napjainkig. A félmúlt felidézése kapcsán pedig minden alkalommal
a korszak (és természetesen jelenünk) valamilyen égető problémáját járta körül
– legyen szó az ’50-es évek feketelistázásáról, a kisvárosi sövények mögötti
látens rasszizmusról, a CIA ’70-es évekbeli működéséről, vagy éppen kortárs
politikusaink képmutatásáról és köztörvényes bűncselekményektől sem visszariadó
gátlástalanságáról.
A
Lily Brooks-Dalton regényéből készült film Clooney első sci-fije rendezőként. Bár
az eredeti mű az évszámot elhallgatja, az adaptáció már megnevezi azt: pontosan
mostantól egy emberöltőnyire, 2049-ben járunk, három héttel egy szándékosan
homályban hagyott eredetű és természetű ökológiai katasztrófa után. A
cselekmény a könyvhöz hasonlóan két szálon fut; az egyik főhőse az evakuáció helyett
a sarkvidéki kutatóbázist és a magányt választó Augustine, aki néhány nap
elteltével nem várt társaságot kap, egy nyolcéves kislány, Iris személyében,
akit a jelek szerint a kimenekítés zűrzavarában ott felejtettek. A történet
másik része az Aether fedélzetén játszódik, amelynek öttagú legénysége egy
többéves, sikerrel zárult Jupiter-expedíció után tart vissza a Földre.
Brooks-Dalton
könyve maroknyi szereplőjének nem csupán hátteret, hanem átélhető dilemmákat is
ad: van-e értelme élni, illetve visszatérni a Földre, ha ott az emberiség már
kihalt, egyáltalán, létezik-e bármiféle életcél ilyen helyzetben? Az
adaptációból ezek a kérdésfeltevések teljesen hiányoznak, a szereplők szinte
csupán űrben lebegő, vagy éppen hóban csúszó-mászó testekké válnak. A legénység
tagjai konfliktus nélkül, idilli összhangban folytatják útjukat a csillagok
között, a regényben magába zárkózó és befelé forduló, a maradást leginkább
passzivitásként és lemondásként választó és a pozitív tudományt minden emberi
kapcsolat fölé helyező Augustine pedig szinte az első perctől kezdve aktív,
világmegmentő szereplőként jelenik meg, akit szinte csakis az hajt, hogy jelet
küldjön az űrhajónak. A vívódások szinte teljesen eltűnnek, ahogy a regény egyik
legszebb allegóriája sem kap helyet a filmben, melyben a főhős többször is
rokonságot talál az érzelmeket nem ismerő, pusztán túlélést kereső
jegesmedvével. Ezek hiányában Az éjféli
égbolt is olyan élmény lesz, mint a hasonlóan sokat ígérő, de végül alig
valamit teljesítő Műkincsvadászok:
egy tökéletes kivitelezésű kalandfilm, ahol mindenki a küldetést teljesíti, így
a vállalkozás kimenetele nem kérdéses, de az igazi izgalmat az annak
szükségességével és létjogosultságával kapcsolatos, ki nem mondott dilemmák
jelentenék.
AZ
ÉJFÉLI ÉGBOLT
(The Midnight Sky) – amerikai, 2020. Rendezte: George Clooney. Írta: Lily
Brooks-Dalton regényéből Mark L. Smith. Kép: Martin Ruhe. Zene: Alexandre Desplat.
Szereplők: George Clooney (Augustine), Felicity Jones (Sully), David Oyelowo
(Adewole), Tiffany Boone (Maya), Kyle Chandler (Mitchell), Demian Bichír
(Sanchez), Caoilinn Springall (Iris). Gyártó: Smokehouse Pictures / Anonymous
Content. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 118 perc
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14821 |
