Schubert Gusztáv
Az irodalom bő száz éve jelzi az orosz egészségügy kisiklását. Egy magyar dokumentumfilm szerint a 6-os számú kórterem ma is működik.
„Esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor
méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és
lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden
megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi
élet kioltására.”
A hippokratészi eskü kezdődik így. Világos,
tiszta beszéd, nincs benne semmi fellengzősség, semmi álszentség, világmegváltó
allűr. „Csak” természetesnek tekintett emberi együttérzés és szakmai felelősségérzet.
A koronajárvány kevés pozitívumainak egyike: az
orvosok, ápolók áldozatos küzdelme a betegek életéért Vuhantól Bolzanóig
megerősítette az eskü hitelét.
Ebben a felfordult, széteső, acsarkodó társdalomban
az orvoslás az egyik utolsó biztos pont és az utolsó olyan szakma, amelynek hitvallását,
esküjét nem szokás könnyedén feladni. Az orvos eredendően humanista, nem tud
más lenni, ha mégis megszegi esküjét, hivatása is szertefoszlik: az
embergyűlölő, emberpusztító orvos horrorisztikus ellentmondás.
És mégis, az elképzelhetetlen időről-időre
valósággá válik. Kosztya Proletárszkij élete és halála súlyos látlelet egy sarkából
kifordult egészségügyről.
„2009.
június 19-én, este hat órakor, a szentpétervári Botkin kórházban Kosztya
Proletárszkij, droghasználó és HIV/AIDS aktivista tuberkulózis következtében
elhunyt. Korai halálát az oroszországi karéliai 4-es számú fegyenctelepen
töltött három év alatt elszenvedett kínzások és a gyógykezelés megtagadása
okozta.” – összegzi hőse balvégzetét a Verzió fesztiválon bemutatott félórás
dokuportré rendezője Takács
István Gábor.
Hátborzongató
már ez is, de lehet fokozni, és a nagy orosz valóság fokozta is.
Maga Kosztya Proletárszkij meséli el traumáit Anya
Sarang jogvédőnek (ő a film narrátora): „Amikor megérkezel a börtönbe, hogy rád
ijesszenek, és megmutassák ki a főnök, melegvízben elkevert klórt és ammóniát öntenek
ki mindenhová. Olyan erős ez a kotyvalék, hogy majdnem elájulsz. Marja a
szemed, nem kapsz levegőt, hab tör föl a gyomrodból. Tisztára, mint egy
gázkamra.” Ez egy egészséges embert is hazavágna, a kábítószerezés miatt fegyenctelepre
küldött Kosztya azonban három betegséggel is küzd, a drogfüggőségével, a
közösen használt injekciós tű miatt szerzett HIV-fertőzéssel, és ráadásul TBC-s
is. A börtönben egyetlen betegségét sem gyógyítják,
és emiatt egyre súlyosbodik az állapota. A TBC-je miatt átküldik ugyan a börtönkórházba,
de ott sem kúrálják, besuvasztják a pincében berendezett „elkülönítőbe”, majd pár
hét múlva – mindenféle kezelés nélkül – „gyógyultan” visszaszállítják a fegyenctelepre.
Ki a felelős ezért az embertelen bánásmódért? Talán
a „rossz” orvosok és felcserek? Dehogy. Ők is áldozatok, a hatalom már rég megtörte,
bedarálta őket. Itt nem az egészségügy beteg, hanem a politika, amely ezt tette
vele, kiforgatva az orvostudományt és intézményeit valódi szerepkörükből. A „6-os
számú kórterem” e posztszovjet változata egyáltalán nem a gyógyítás, hanem a
pusztítás, a büntetésvégrehajtás eszköze.
A drogfüggő e neandervölgyi ideológia fényében
(pontosabban sötétjében) nem szenvedélybetegnek, hanem bűnözőnek, sőt selejtnek
látszik: miért kellene őt gyógyítani, minek neki tűcsere-program, kemény drogokról
leszokni segítő metadon-kúra, dögöljön meg. De addig is szabadítsuk meg a
gonosztól a mi kicsattanóan egészséges társadalmunkat. Zárjuk börtönbe, üssük, alázzuk
meg.
A legrémesebb, hogy ez a borzalom nem a
cáratyuska és a petróleumlámpa, nem is a Cseka idejében, hanem itt és most
esett meg. A recept persze régi. A nagy Szovjetunióban az akkor még illegálisan
tevékenykedő ellenzékiek, főleg –másként gondolkodó, tehát „félkegyelmű” – tudósok,
írók megfélemlítésének és kiiktatásának egyik leggyakoribb eszköze volt, hogy börtön
helyett a kórházak elmeosztályára hurcolták őket. Aki nem hiszi, olvasson utána
a Medvegyev testvérek visszaemlékezéseiben (Ki az őrült?).
Mindez rajzban elbeszélve. Erős a történet, de Rontó
Lili rajzaitól lesz szívszorítóan átélhető, hogy egy emberi életet (sőt életeket,
mert Kosztya sorsában máig sok százezren osztoznak) sorvasztanak el a tömlöcök,
taposnak el hatalmas bakancsok. Utánuk nem nő fű, de film sem marad.
KOSZTYA PROLETÁRSZKIJ –
magyar dokumentumfilm, 2019. Rendezte, írta, kép, zene: Takács István Gábor. Animáció,
zene: Rontó Lili. Narrátor: Anya Sarang. Gyártó: Jogriporter Alapítvány. A Verzió
fesztivál bemutatója. 30 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 35-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14820 |
