Greff András
Craig Thompson képregénye az első szerelem mágiáját idézi fel, szószátyár korunkban szavak helyett csenddel és testbeszéddel.
Kevés dologtól irtóznak ma úgy a
popkultúrában, mint az üres terektől és a csendtől. Bármerre nézünk, bárhova
figyelünk, a folyamatosan áradó, minden apró szegletet betöltő hadarás és
jelhalmozás kábulatához jutunk a levegővételnyi szünet nélkül szavakat
zubogtató hiphoptól a félpolcnyi, rendre két-három további kötettel megtoldott
regénytrilógiákon át a potenciálisan végtelenné nyitott játékfilm-szériákig. A
korszak vezető művészeti formája és egyúttal egyfajta tömegkultúrális óriásmetaforája,
mindent magához hasonító, teremtő-pusztító ereje a tévésorozat – ami már-már definíció
szerint mindig egy-két epizóddal (vagy akár évaddal) hosszabb a kelleténél.
A képregényipar immunrendszere ebből a
szempontból semmivel sem ellenállóbb: a kor meghatározó, nálunk is népszerű
rajzos teljesítményei közül a The Walking
Dead – Élőhalottak 193, gondosan telefecsegett szám után vánszorgott el
zombimód a célvonalig (már túl a videójáték- és a tévéverzión, valamint több
spin-off-sorozaton), a Saga 54
karneváli lapszám után épp pihenőt tart az újabb nagy, sok éven
keresztülkacskaringózónak ígérkező képzeletroham előtt, de még a magát egykor a
fősodor trendjeivel szemben meghatározó amerikai underground comix-színtérről
kiemelkedett Art Spiegelman is szükségét érezte, hogy főművéhez, a(z eredetileg
sem a kopárságával tüntető) Maushoz
betűktől és rajzoktól is csak úgy roskadozó lábjegyzetet illesszen MetaMaus címen. Ennyi szöveggel és
rajzzal persze vitán felül igen sok minden kifejezhető, ábrázolható. Van
azonban egy terület, ahol ez a fajta mániákusan halmozó, be nem álló szájú, a
tényleges vagy képletes rajzpapír utolsó miliméterére is ábrákat kanyarító –
vagyis a művészettörténeti korszakhatáron túlbucskázva továbbra is mélyen a
posztmodernhez kötődő – eljárásmód hirtelen tökéletesen alkalmatlanná válik az
igaz és a szép felmutatására. Ez pedig nem más, mint a szerelem, amelyről
mindennapos, kínzó tapasztalataink szerint vagy nem tudunk mondani semmit (csak
a közhelyeket soroljuk), vagy túl sokat mondunk (infantilisan ömlengünk). Nem
találjuk a szavakat, amelyek igazságot szolgáltathatnának a megrendítő
eseménynek, a csodaszerűnek érzékelt másiknak, pedig csakis erről szeretnénk
beszélni – és bizonyára nem kevesen vannak, akik szerint másról nem is igazán
érdemes.
Az önmaga és az ő nagy érzéseinek
kifejezésére törő emberi lény világnagy ravaszságában két megoldást is kieszelt
a problémára. Az egyik a költészet, a másik pedig a szavak teljes elhagyása a
némaságában is oly sokatmondó testbeszéd kedvéért. Képregényalkotók számára,
nem nehéz belátni, nyitott és igen jól járható az út mind a kettő felé – nincs
hát mit csodálkozni rajta, hogy az angolszász képregény utóbbi két évtizedének
legjelentősebb szerelmeskönyvében, a Blankets
– Takarók című graphic novelben Craig Thompson író-rajzoló éppen ezeken az
ösvényeken közelíti meg a legfontosabb pillanatokat.
Mindent beborít
Az 1975-ben született Thompson
nagyszabású műve rajzos memoár, amely nem csupán a szerelmek szerelméről,
vagyis az első szerelem mágiájáról beszél, hanem egyúttal bevezeti olvasóját
egy eléggé zárt, mereven vallásos wisconsini kisközösség miliőjébe is, amelyben
a szerző a gyermek- és a kamaszkorát töltötte. A témaválasztásról, a hangsúlyos
személyességről, a bármiféle bántási szándéktól mentes mindent kibeszélni
vágyásról, valamint a fekete-fehér, markánsan stilizált, ikonikusan redukált tusrajzokról
könnyen eszünkbe juthat a nagyjából ugyanakkor, 2003 tájt világhódító útjára
indult Persepolis, Marjane Satrapi
iráni ifjúkorának emlékezetes krónikája. Míg azonban a Persepolis egy szélesebb társadalmi-politikai korképet is
érzékletesen felfest, addig a Blankets mindvégig
megmarad a legszűkebb, legintimebb körben, a főszereplő én-elbeszélő érintésnyi
közelségében: látóköre lényegében csak azokig a pontokig terjed, amelyek
beférnek még úgymond egy szép, nagy, de azért véges takaró alá.
A kötetcímet is átmelengető, rendkívül
következetesen és változatosan alkalmazott takarómotívum az elbeszélés megannyi
szakaszában jelentőségteljes szerephez jut. A fiútestvérek több szempontból is
rideg otthonában a takarók megbízható menedéket nyújtanak a gyerekeknek,
összekötik őket és örvendetesen üres felületet kínálnak számukra a kalandos
fantáziáláshoz, később pedig Raina, Craig kamaszszívének választottja is egy
gazdagon hímzett takarót ajándékoz a fiúnak, mely végül afféle textilből
formált Madeleine süteményként a
kapaszkodókat kereső emlékezet kincse, szent és sérthetetlen kegytárgya
lesz; mindeközben hótakarók fedik be a tájat és kerítik el jótékonyan hőseinket
tágabb környezetüktől. A motívum ugyanakkor – az alkotói szándékoktól
gyaníthatóan függetlenül – Thompson teljes további pályájára is ráteríthető. A Blankets ugyanis nem csupán a szerző
legsikeresebb munkája (amely a megjelenése óta eltelt évek során olyan stabil
és széles körben használt referenciaponttá vált a képregénykultúrában, hogy a
kötet magyar kiadója jobbnak látta megtartani az eredeti angol címet is), hanem
egyúttal az összes további könyvét így vagy úgy, de lepelként mindenképpen
érintő – és némiképp talán be is árnyékoló – főműve. Hiszen nem csupán a Blankets sajtókörútja során született,
vázlatosságában is elbűvölő útirajzkötet, a Carnet
de Voyage érintkezik vele nyilvánvalóan, hanem Thompson következő
nagylélegzetű alkotása, az ezúttal fiktív, ám úgyszintén gyerekszereplőket
mozgató Habibi is, amelynek ismét
fontos rétegét képezi a szembenézés a nagy világvallások ellentmondásos –
kultúraépítő, az egyén szabadságának kibontakozását azonban megannyiszor gátló
– szerepével. A sokszáz oldalas kötet rajzai pedig hiába zsúfoltabbak és
ornamentálisabb természetűek, alapvetően a Blankets
kézjegyszerű absztrakciós szintjét ismétlik.
A 2015-ben megjelent Space Dumplins energiától majd szétrobbanó
színes rajzokban és egy űrmese korlátlanabb közegében mozgat újfent
gyerekszereplőt, mesél családi történetet és választ ezúttal is kívülálló
főhőst, hogy végül eljussunk a jelenleg is futó, tizenkét részesre tervezett Ginseng Rootsig, amelyben Thompson a Blankets közvetlen párdarabját
írva-rajzolva tér vissza saját gyerekkorának különös viszonyaihoz. De ma már a
szerző 1999-es belépőjét jelentő Good-bye,
Chunky Rice-t is szinte lehetetlen nem a Blanketsben részletezően megalkotott szőttes gobelinvázlataként szemlélni. Távolról sem csupán azért, mert egy
ponton afféle vándormotívumként felfedezhetjük a Blankets Rainájának sok kis darabból egybeszőtt ajándéktakaróját,
hanem mert bár fantázialényeken (egy erősen antropomorfizált teknős- és egy
egérfigurán) keresztül, önmagától és a tárgyától is némiképp távolságot tartva,
de már abban is a gyerekkor mágikus világáról, barátságok és szerelmek édes
óráiról, magányosság és elveszettség örök hegeket hátrahagyó sebeiről beszél.
Nyelvezetét jellegzetesen leegyszerűsített, a kulcspontokon hol vadul
expresszív, hol pedig finom, lírai, eseménytelen, ám érzelemdús rajzok és
szabad panelkezelés jellemzi – bár a formai elemekre vonatkozó szokatlanul
intenzív figyelem és játékosság kétségkívül csak a rákövetkező főműben válik
szinte az összes képkocka meghatározó jegyévé, amivel Thompson a kifejezőerő
maximumához jut el.
Két héten át, örökké
A Blankets
lapjain Craig sorsfordító eseményeket él át. A sítáborban megismert, másik
államban élő Raina kezét fogva első alkalommal lép ki saját közegének rendkívül
szűkös keretei közül, megismeri a vágyakozást, a két ember közötti testi és
lelki érintkezések varázslatát, és ráébred, hogy tapasztalatai nem
összeegyeztethetőek merev Biblia-olvasatokkal tájékozódó családjától és tanáraitól
készen kapott, minden percben a kárhozattal fenyegető és elfojtásokra hívó
létszemléletével. A történet végére a szó legszorosabb értelmében új emberré
válik. Kívülről – és főleg a hétköznapi csodákra már gyakran vak felnőttszemmel
– nézve azonban csupán annyi történik vele, hogy a téli szünetet kihasználva
két hetet tölt ellenkező nemű kortársa családjának házában. Ezért aztán
kulcsfontosságú, hogy az olvasó otthonosan elfészkelhesse magát Craig
belvilágában – hiszen csakis így válthat jegyet a nem mindennapi utazásra és
juthat el a katarzisig.
Amit ezért, az olvasó bevonásáért és
megmozgatásáért ebben a kötetben Thompson megtesz, még a rendkívül kifinomult
technikákkal dolgozó képregényes élvonalban is egészen kivételes: egyetlen
olyan építőeleme sincs ugyanis a képregénykockának, amit érintetlenül hagyna,
amit ne csatolna be a jelentésképzés folyamatába. A legfontosabb talán, ahogyan
a hátterekkel és a képkockák keretével bánik. Érzelmileg különösen telített
pontokon ugyanis teljesen üresen hagyja a kockát a figurák mögött, s e finoman
erőszakos gesztussal (a nézőnek nem áll szabadságában, hogy bármi másra
figyeljen) azonosulásra késztet minket egy-egy olyan pillanatban, ahol éppen a
viharosan hullámzó érzelmek miatt jól érezhetően megnyúlik a belső idő.
Különösen igaz ez a Raina és Craig érintéseit, simogatásait, öleléseit, csupa
ártatlan, de szikrázó gesztusát kiemelő rajzokra, amelyek már-már kívül kerülnek az időn, és egyfajta
örökkévalóság-buborékban lebegnek a két kamasz közös története és egyúttal az
olvasó feje körül. A példás arányérzékkel csakis indokolt esetekben alkalmazott
fogás bravúrosságát fokozza, hogy mivel a történet havas vidéken, vagyis a
rajzolt világban eleve nagy fehér foltok között bonyolódik, a váltás a
legkevésbé sem zökkenti ki az olvasót.
A képkeretek formájának megalkotásánál,
illetve a panelelrendezés kiválasztásakor Thompson úgyszintén nagyfokú
tudatossággal jár el. A szülői szigor alatt görnyedező kisgyerekeket szűkös
panelekbe börtönzi, egy ponton a sablonos anyai gondolatokhoz pedánsan
szabályos panelkiosztást választ, Raina és Craig pedig nem sokkal a
megismerkedésük után a kötet egész gondolatiságát gyengéden magába sűrítő
ábrázoláson nemes természetességgel kisétál a képkockából. De fontos szerepet
kaphat itt a belső keretezés (például egy ablak keresztformája alá-mögé terelt,
kint a szabadban, ragyogó fehérben, önfeledten játszó gyerekek képénél, amely
ráadásul még kontrasztba is kerül egy sötét falon függő feszülettel), a hol a
havazásban elkenődő, hol fájdalmasan széteső vagy a szereplőket glóriaszerűen
körülfogó szövegbuborék és még a képkockák keretét kijelölő vonal is, amely a Blanketsben az intimitás, a sebezhetőség
felvállalását sugallva szabadkézzel megrajzolt, így diszkréten bizonytalan.
A leheletfinom képköltészet mellett a
líra direktebb formákat öltve is fel-felbukkan a könyvben. Néha még az írott
szövegben is tetten érhető, például ahogyan a Rainával először egy autóban
utazó – és persze a bimbózó szerelem árnyékában vibráló – Craig intonál:
„Miközben [Raina apja a volánnál] beszélt, megfigyeltük, hogyan változik
számunkra a levegő íze és súlya egymás jelenlétében.” De inkább a rajzok
rétegét járja át, például ahogy a csúcsponton a kecsesen ívelő vonalakkal
megrajzolt Raina alakja szinte énekelni látszik, és szerepet (szólamot) kap egy
kizárólag képekből: fokozatosan egyre absztraktabbá kavarodó havazások,
óvatosan és gyengéden mozgó kamasztestek és kábító ornamentikájú takaróminták
rajzaiból összeolvadó szimfóniában. Amely csúcspont után az ereszkedő szakaszt
a szerző úgy zárja le végül, hogy radikális, ám teljesen természetesnek ható
gesztussal felszámolja a képeket, megszünteti magát az alkotást. Van, ahol már
nem lehet mit mondani, és ez mondja el aztán a legtöbbet.
*
Az élet azonban – Craig és Raina épp
csak virágba borulni kezdő életétől a szüleik rutinokkal egybentartott vagy
éppen árnyékos zsákutcába futó létezéséig – nem áll meg, és a kiüresített
oldalak után kicsit még a Blankets is
továbblapozható. Az első szerelem viszont, ki ne tudná, kétségkívül véget ér.
De vajon elmúlik-e valaha is? Craig Thompson képregényének zárlatát nem a
keserűség mossa át. Éppen ellenkezőleg: a Craig-figura által megtalált
bizonyosság azon a nézeten alapul, hogy még ebben a világban, ahol a
legszentebb dolog is mulandó, sem felesleges nyomokat hagyni. Egymásban, egy
takaró felületén – vagy a hófehéren szikrázó rajzlapon. Így ez a páratlanul
gazdag kötet felvázolja végeredményben egy alkotóművész ifjúkori önarcképét is.
Vad Virágok
Könyvműhely, 2018.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 36-40. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14816 |