Pauló-Varga Ákos
A két etapra osztott 18. Anilogue első, az online térben megtartott felvonása leginkább napjainkról szólt.
Meglepő,
de üdvözlendő fejlemény, hogy 2020-ban egy animációs filmfesztivál mert és tudott
is kifejezetten aktuális lenni. A programban szereplő három egész estés,
valamint ötvenkét rövidfilm közül több alkotás kiindulópontja is egy-egy tipikus
jelenkori létállapot volt, melyet aztán többnyire egyszerű, mégis hatékonyan
működő szimbolikával és kreatív képi megoldásokkal öntöttek formába a készítők.
Az idei etap rövidfilmes versenyének fődíját elnyerő Kötelékek is ilyen.
Dina Velikovszkaja minimalista stop motion-animációja a felnőtté válás, azon belül
is a szülőkről leválás kérdésével foglalkozik. A főhősnő elköltözik otthonról,
távozása azonban nem várt következményekkel jár anyja és apja számára. Velikovszkaja
nem tesz mást, mint hogy a címül választott átvitt értelmű kifejezést szó szerintivé
alakítja vissza, így farag belőle egy evidens, de okosan kijátszott narratív és
vizuális panelt, mely összetartja a szüzsét. A 3D-pennel létrehozott szereplők vonalai
egymásba kapcsolódnak, a főhősnő fizikai távolodásával pedig nemcsak a szülők és
az őket körülvevő világ kezd szép lassan elbomlani, de ő maga is. A rendező így
az elszakadás mindkét oldalát megmutatja a Kötelékek bő hét perce alatt:
az otthon maradók számára hirtelen idegenné, funkcióvesztetté válik az a tér,
melyben korábban együtt élt a teljes család, míg a fészekből kirepülő fiatal azért
küzd, hogy megtegye az utolsó lépést a függetlenedés útján, ám az érzelmi
kötődés nem szűnik meg azonnal. Így aztán el kell szakítani a képzeletbeli, a
film világában nagyon is valóságos köldökzsinórt, hogy mindkét fél megtanuljon
a másik nélkül élni, ha már ez az élet rendje. A Kötelékekhez hasonlóan egyfajta
leválástörténetként működik Darabos Éva Pá, kis panelom! című filmje is,
mely emellett keserédes óda a lakótelepi életformához. A hősnő az első jelenetben
megtudja, hogy a család eladja az eddig életteréül szolgáló panellakást, ennek
hatására pedig mintegy összegzi a lakótelepen szerzett élményeit. A Pá, kis
panelom! couleur locale-motívumokat sorjáz remek ütemben, melyeket a rendező
felnagyít, eltorzít és kiforgat. Így aztán az abszurd helyzetkomikumon alapuló
humor működteti a filmet, miközben mindegyik kis szkeccsből árad a hamisítatlan
kelet-közép-európai lakótelep hangulata. Darabos Éva a pletykáló nyugdíjasoktól
kezdve az izgága, folyton siető irodistán, a padon ejtőző öregurakon, a
túlsúlyos galambokon és a szotyihéjon át minden olyan elemet feldolgoz, melyek
alapjaiban határozzák meg a panellét fanyar ízét.
A
2020-as táv-Anilogue programjában több alkotás alaptémája is a túlhajszoltság
volt, melynek okait, például a fárasztóan ingergazdag, egyre radikálisabban az
online térbe helyeződő életvitelt, valamint fő következményét, az elszemélytelenedést
és kiégést is bemutatták a filmkészítők. A válogatás egyik legpesszimistább
hangvételű darabja Reinhold Bidner Time o’the Signs-a volt, mely a
márkák és technikai eszközök bűvöletében élő 21. századi ember kisszerűségéről
készít látleletet, loopszerű narratív szerkesztést alkalmazva. Bidner arctalan
és névtelen hőse egy automatizált, folyamatosan fáradt, fásult férfi, akinek
minden napja ugyanúgy zajlik: az unalmas,
számítógépen végzett irodai munka előtt és után az okoseszközein lóg, onnan
intéz mindent, magányosan. Bidner egy fokozatosan gyorsuló, ritmusos montázsban
ábrázolja a főhős kilátástalan küzdelmét a mókuskerékben, mely egy felszínes,
tartalmatlan, mesterséges fényektől áztatott, fárasztó és roppant lehangoló
életet jelent. A Time o’the Signs a disztópikus hangulat mellett a
címben foglalt jelképek remixelésében jeleskedik: az óriási techcégek vagy különféle
szolgáltatások logói és funkciói keverednek izgalmasan a film világában. A
HR-munkatársként dolgozó főszereplő a munkája során például egy
randialkalmazáshoz hasonló felületen „húz” jobbra vagy balra álláskeresőket (akik
apró, de vicces utalásokként focisták vagy épp a Beatles tagjainak keresztnevét
viselik), de a zenestreaming-szolgáltatások és a rendelős appok is terítékre
kerülnek. Sőt, Bidner meta szintekre téved, amikor a Vimeo „Staff Pick”
jelvényét vagy épp a filmfesztiválok pálmaleveles ikonját hasznosítja újra,
kifejezetten pimaszul. Míg a Time o’the Signs nem sok bizakodásra ad
okot a technológiától függő, loopban ragadt átlagember sorsát illetően, addig a
szintén a versenyprogramban szereplő Signs már optimistább kicsengésű
alkotás. Dustin Rees rövidfilmjének főhőse egy idősödő technikus, aki éjszakai
műszakban helyezi üzembe a város neonreklámjait és világító tábláit. E mű is
egy körkörös narratívára, a főhős napi rutinjára épül, ám Rees a szakember és a
felesége közötti kapcsolatra koncentrál. A férfi mindig akkor ér haza, amikor
párja elindul dolgozni, így aztán az egymással ellentétes hétköznapi rutin
miatt hamar eltávolodnak egymástól. Úgy tűnik azonban, hogy a kellemesen
melankolikus Signs alkotói hisznek az emberi kapcsolatok erejében,
hiszen a lélektelenül robotoló főhős visszatalál a házasságába, amikor
munkájának köszönhetően rájön, hogy feleségét kirúgták. Lantos Júlia Incognito
című hétpercese ezzel szemben mintha épp a kiugrás lehetetlenségét húzná alá. A
film fiatal hősnője, Katinka, a Time o’the Signs és a Signs
protagonistáihoz hasonlóan a hétköznapi rutincselekvések kiszámítható
spiráljában éli életét. Munkája unalmas, a földszinti idős hölggyel kötelező
érvénnyel cseveg, rejtőzködik a postás elől a befizetetlen csekkek miatt. A
madár- és növénymotívumra épülő Incognito azzal a gondolattal játszik
el, hogy mi lenne, ha a túlhajszolt, kiégett milleniál egyszer csak gondolna
egyet és elrejtőzne a világ elől: senkinek nem nyit ajtót, telefonhívásaira nem
válaszol, nem megy be a munkahelyére. Lantos a szabadság szimbólumaként vezeti
végig a filmen a főszereplő mellett megjelenő madarat, míg a lakásba be-befurakodó,
burjánzó növényzet mintha a természet(esség)hez való visszatérésre utalna.
Azonban az Incognito hőse is elbukik, a rendező arra a következtetésre
jut, hogy a felnőtt életbe nem fér bele a teljes elvonulás, a szabadságnak
legfeljebb az illúziója tartható fenn.
·
A 18.
Anilogue első etapja során vetített egész estés alkotások kevésbé a mai
korszellemből indultak ki. Inkább olyan, általánosabb érvényű témákat propagáltak
ezek a filmek, mint a környezettudatosság vagy az állatokkal szembeni
szeretetteljes bánásmód. Ayumu Watanabe filozofikus hangvételű kétórás
öko-animációja, A tenger gyermekei gazdag szimbolikával, gyakran
experimentális betétekkel és szemkápráztató képi megoldásokkal mesél el egy
klasszikus felnövés-sztorit. Ruka kiskora óta élénken érdeklődik a tenger
élővilága iránt, tinédzserként pedig két, dugongok által felnevelt fiúval,
Umival és Sorával hozza össze a sors. A srácok a vízben érzik magukat igazán
otthon, Ruka pedig általuk nyer bepillantást a tenger páratlanul gazdag
élővilágába, miközben Watanabe ezzel párhuzamosan a teljes univerzum
megértésének igényére hegyezi ki a sztorit. A tenger gyermekei a komótos
tempó ellenére is hihetetlenül telített darab, a rendező Miyazaki szellemiségét
megidézve a legapróbb részletekig kidolgozta ezt a különös világot, melynek
megjelenítésében a klasszikus japán animációk formanyelvére támaszkodott, hogy
aztán a játékidő előrehaladtával experimentálisabb irányba mozduljon el.
Különösen az utolsó fél órára szabadul el a film, amikor is Ruka már az univerzum
és a tengerek rejtett összefüggéseit kutatja, melyet impozáns látványorgia
keretében tár elénk a rendező. Remélhetőleg A tenger gyermekei eljut
majd a mozikba, a mutatós képi világ és a kiváló hangkeverés mindenképp
nagyvászonért kiáltanak. Kevesebbet vállal, ám Watanabe művéhez hasonlóan
kísérletező kedvű munka a Marona csodálatos kalandjai, mely a kutyás
családi filmek legismertebb, csontig rágott toposzait hasznosítja újra leleményesen.
Anca Damian rendező az egyensúlyra törekszik: a címszereplő kutya élettörténete
az absztrakt, sokszor szürreálba hajló formanyelv ellenére, főleg a narrációnak
hála a felnőttek mellett utat talál a fiatalabb közönséghez is. Damian
számtalan apró, sokszor csak az idősebb korosztály számára észrevehető geggel
színesíti művét, miközben feltárja az ember-állat kapcsolat komplexitását. A
történet a címszereplő identitása körül forog. Az első jelenetben haldokló eb mindentudó
elbeszélőként összegzi életútját, melyben hol szeretetre méltó, hol
elviselhetetlen embertársakkal hozza össze a sors, a később Maronának
keresztelt kutya pedig minden stációnál új nevet kap éppen aktuális gazdájától.
A mű nagy erénye a narratívát összetartó név-szimbolikán túlmenően az, hogy a
rendező izgalmas művészi eszközökkel mindvégig a kutyák szemszögéből láttatja
az őket körülvevő világot. Így aztán az emberek figuráinak alkata tükrözi
tulajdonságaikat, de a különféle helyszínek hangulatát is hűen adja vissza az
aprólékos tervezés, legyen szó lerobbant külvárosi negyedről, otthonos családi
házról vagy épp egy művészgarzonról. A Marona csodálatos élete olyan
film, mely meghozza a néző kedvét a kutyatartáshoz, miközben kihangsúlyozza az
azzal járó felelősséget is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 48-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14815 |
