Varró Attila
Mon
chien Stupide – francia, 2019. Rendezte: Yvan Attal. Írta: John Fante művéből
Dean Craig. Kép: Rémy Chevrin. Zene: Brad Mehldau. Szereplők: Yvan Attal
(Henri), Charlotte Gainsbourgh (Cécile), Ben Attal (Raphael), Pascale Arbillot
(Louise), Adèle Wismes (Pauline). Gyártó: Montauk Films / Same Player / Studio
Canal. Forgalmazó: Cinetel. Feliratos.
106 perc.
A
hollywoodi kutyahősök Betyártól Hooch-on át Beethovenig többnyire afféle
péniszpótlók férfihőseik számára, akik megmutatják, hogy a farkast ki lehet
hozni a vadonból, de a vadont sohasem a farkasból – az viszont ritka, hogy az
európai művészfilm is ezt a macsó vérvonalat követi. A francia Kutyabaj esetében ennek oka a véramerikai
alapanyagban keresendő: John Fante (Kérdezd
az út porát) késői kisregénye, a My
Dog Stupid egy kiöregedett, életunt álomgyári író otthonára szabadítja rá
nagytermetű és még nagyobb szexuális étvágyú címszereplőjét, akiben a főhős
azonnal megtalálja rég elveszett férfiasságát, valamint az eszközt arra, hogy
megszabaduljon a családfenntartó terhes szerepétől. Míg azonban Fante a
kőkemény és keserű hétköznapok krónikásaként egy kiégett egoista fanyar humorú
bukástörténete az elmagányosodásról, amelyben Stupid a hatalomról és
szabadságról szóló alfahím-álmok groteszk totemállata, addig az adaptációt
készítő Yves Attal – jelképesen maflicsek masztiffra cserélve Fante öntörvényű
akitáját – inkább egy újjászületés katalizátorát látja a kutyában.
A
Kutyabajok nem egy diszfunkcionális
család elkerülhetetlen széthullásáról szól, inkább az elengedésről, amely során
a csalódott apa rájön, hogy elsősorban saját kudarca – szülőként és férjként –
állt a családi problémák mögött, és mind gyermekei, mind felesége fontos
szerepet játszanak életében, csak fel kell hagynia nosztalgikus álmai hasztalan
dédelgetésével. Tekintve, hogy a színész-rendező Attal immár húsz éve készíti nejével,
Charlotte Gainsbourgh-ral a házasságukat fikciós keretekben fel- és átdolgozó
dramedy-ket, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a háromgyermekes családapa
ismét személyes ördögűzésre használja művét – a kóros féltékenység (Színésznő a feleségem), házastársi
hűtlenség (Változatok a házasságra)
és látens homoszexualitás (Ne zavarjanak)
után ezúttal a csemeték kirepülésétől való félelem terápiájaként. Így aztán Fante
kíméletlen látleletét felváltják az érzelgős vallomások, az őszinte iróniát a
hamis empátia, hogy minden családtag megkapja a neki járó mea culpát (élen a legnagyobb fiút alakító Ben Attallal) – és az
alapregény szürreális disznós fináléja helyett Stupid az olcsó giccs
farkascsapdájában végzi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14811 |
