Szíjártó Imre
Az egészségügyet megjelenítő orosz filmek éppúgy tele vannak ellentmondásokkal, mint a téma maga – és egy-egy gyógyintézet képe nagyon gyakran össztársadalmi tablóvá tágul.
A
tévésorozatok áttekinthetetlen dzsungelének egyik területét alkotják az orvosos
filmek, ez a világ egyetlen országában sincs másként. Közülük sok az utánzat és
sok a licensz, ez utóbbiak nem sokban különböznek az eredetitől, bár a kis
eltérések kiadnának valamiféle nemzeti jelleget, amire viszont éppen a nézői
ráismerés és hűség kiváltására van szükség – a tesztközönséggel kimért globális
jelleg és a helyi érték finom egyensúlyát a vetélkedőműsorokban is láthatjuk,
elég volt annak idején belenézni az osztrák vagy a szlovén Legyen ön is milliomosba. A Doktor
Rihtert például a Doktor House
hivatalos változatának mondják a források, azaz a sorozat orosz adaptációjáról
van szó. Ha valaki bírja szusszal, belenézhet a Zajcev doktornő naplójába (Dnyevnyik
doktora Zajcevoj), aminek, ahogy az általánosban mondtuk, már a címe elárulja,
hogy a főszereplője eredeti orosz orvos, ilyenként csinoska és gondoskodó. És
nincs megállás, a Mentősök (Szkoraja pomoscs) a rohamkocsin dolgozók
hétköznapjairól beszél, megy az Ügyeletes
angyal (Gyezsurnij angel), a Ritka vércsoport (Redkaja gruppa krovi), az Orvosi
titok (Vracsebnaja tajna) és
társai. A félszáz egészségügyi szitkomon és melodrámán túl vannak krimis beütésűek,
thrillerek és így tovább. Könnyelműen azt mondjuk rájuk, hogy nem sok közük van
a társadalmi közeghez, amelyet ábrázolnak, de ez nincs így: jól felismerhető
módon megmutatnak konfliktust és örömöt, sikert és gyászt (orosz sorozatban még
nem vettem észre, de az idők szelét jól elkapja a magyar Jóban-rosszban, hiszen a szereplők elkezdtek maszkban járni,
illetve a jelen gondjaival küzdeni). Talán nem túl bizarr, ha a témával
összhangban levő fordulatot használunk: komolyan kell őket venni az első előfordulásuk
pillanatában, hiszen lenyűgöző mesélőkedvükkel hatalmas közönséget vonzanak.
Különleges
példa Pavel Kosztomarov Járványa (Epigyemija), mert egyrészt már 2019-ben nagyon
beletalált a következő évben beköszöntő hétköznapokba, másrészt érdekes a sorozat
utóélete, amelyből egyébként mozifilm készült Vongozero címmel. Az sem véletlen, hogy a példáink közül ez az
első, amelyhez rendezői nevet társítunk, noha természetesen Kosztomarov munkája
felidézi a fertőzőbetegséges filmek hosszú-hosszú hagyományát. Ha a Járványra a fenti szempontokat
alkalmazzuk, akkor ilyesmit mondhatunk: a helyszín jól azonosíthatóan Moszkva a
maga lakótelepeivel, a múltból ittrekedt iskolájával és valamennyi tovacipelt
társadalmi bajjal, mint például a válás utáni kényszerű együttélés vagy az
alkoholizmus. Az ötödik résszel aztán beütött a sorozat cselekményén kívüli
baj, ugyanis leállították a vetítését, majd elkezdődött a huzavona a szerzői
változat és a feltételezhetően kivágott részek körül. A találgatások szerint
ennek az oka az volt, hogy az erőszakszervezetek emberei (a filmben a jól
ismert „sziloviki” – nagyjából erős fiúk) lőni kezdenek a civilekre. A
nyilatkozatok is elkezdtek terjedni, majd az ügy, és ez jelzi a komolyságát, miniszteri
szintű értékelést kapott. Mindeközben a produkció átköltözött az online térbe,
ami megintcsak erősítette a frissességét. Azóta a Járvány valóságos közösségi elemzőgyakorlat tárgyává vált, hiszen
ismertetők, újravágott változatok és rajongói oldalak kezdtek körülötte
szaporodni. Minden elemében sötét tónusú alkotásról van szó, amely tehát felfokozott
időszerűségével és jól kitapintható társadalomkritikai hangjával hat.
Hiába
hangzik el a Tükörben (Andrej
Tarkovszkij, 1975) az egyik szereplőtől, hogy Csehov a hatos számú kórtermet
„csak kitalálta”, két filmben nagyonis valóságosnak látszik: Karen Sahnazarov
2009-ben készítette el a novella adaptációját, Andrej Koncsalovszkij pedig
2002-ben forgatta a Bolondokházát (Dom durakov). A két film között több
hasonlóság van: mindkettő színészeket helyez egy-egy pszichiátriai intézet
gondozottjai közé, mind a kettő talán szükségszerűen színházias, ami pontosan
ezzel a módszerrel függhet össze, illetve mindkettő erősen önreflektív: A hatos számú kórteremben (Palata nomer seszty) több jelenetben
interjúhelyzetben beszélnek a szereplők, miközben még a hivatásos színészek is
gyakran belenéznek a kamerába, a Bolondok
házában pedig nagyon hangsúlyos a tévéképernyők jelenléte.
Koncsalovszkij
a film születése előtt öt-hat évvel kitört csecsen háború közepébe teszi a történetét
– őrület az intézményen belül és kívül, az utóbbit folyamatosan követhetjük az
orosz tévécsatornák élő közvetítéseiből. Ugyanakkor a harcoló felek be-betörnek
a pszichiátriai intézetbe, így valamennyi szereplő a frontvonalon találja
magát. Az orosz kultúra régi szálát követi a film, hiszen az irodalomban nagyon
erőteljesen jelennek meg a menedékhelyek, az egérlyukak, az önkéntes és
kényszerű száműzetések, és mindezekkel együtt a vállalt őrültség. „Borja
megtalálta az orosz filozófia alapjait: vodka és a kozmosz, vodka és a kozmosz”
– hangzik el egy nagyszerű új filmben, amelyben ugyancsak összekapcsolódik a
túlzott agyműködés és az elmebaj, illetve az, hogy szükségszerű-e az egyiket és
a másikat, esetleg mindkettőt gyógyítani (Mihail Idov: A humorista/Jumoriszt, 2019).
Sahnazarov A hatos számú kórterem történetét
ugyancsak a jelenbe helyezi át, ezzel tulajdonképpen kiterjeszti Csehov művének
társadalomképét: a betegek és az orvosok között mindössze annyi a különbség,
hogy az utóbbiakon fehér köpeny van, a közöttük levő határ bizonytalanságát Andrej
Jefimovics Ragin doktor esete bizonyítja: a doktor addig-addig barátkozik az
egyik ápoltjával, Gromovval, amíg végleg átkerül a másik oldalra, beköltözik a
kórterembe. Kettejük filozófiai eszmefuttatásai az ácsorgó-ücsörgő betegek
között hangzanak el, így a helyszín tulajdonképpen az eszmék színpadává alakul
annak az elképzelésnek a jegyében, hogy bármilyen nyomorult sors adatott egy
embernek, a szelleme magasan szárnyalhat. „Elcsüggedtem” – mondja Ragin egyik
önelemzésében: a doktor az eszmék birodalmában találja meg a menedékét, mert a fizikai
létben csak a reménytelen küzdés jutott neki. Milyen különös: Sahnazarov, ez a
nagyszerű rendező (A küldönc – Kurjer,
1987; A telihold napja – Gyeny polnolunyija,
1998 és mások) esténként Vlagyimir Szolovjov ordibálós műsorában szerepel az
erősen kormányzati RTR csatornán.
Ha maradunk
a normalitás és az őrület, a társadalmilag elfogadott és a határsértés körében,
de az elme bajaitól a szociális kórok felé lépünk, megtalálhatjuk Kirill
Szerebrennyikov Téli utazását (Jurjev gyeny, 2008). Az előbbi két film
a dokumentarista játékfilm megoldásait használta, itt a rendező túllép ezeken,
látomást követünk a mai orosz társadalomról, amelybe egy operaénekesnő merül
alá. A fentiekben szóba kerülő helyszínekkel is volt valami hasonló, mint
Szerebrennyikov filmjében: a kórházak elmegyógyintézetbe vagy szociális
intézménybe hajlanak, a Téli utazásban
pedig a gondoskodást egy sokféle szempontból nemkívánatos elemek margón kívül
helyezésére alkalmas gépezet működteti. Szerebrennyikovval kapcsolatban is
tovább kell vezetnünk a gondolkodást az alkotástól a mögötte álló személyiség
sorsa felé, mert ő is belekerült a hatalom látóterébe: többször helyezték
őrizetbe, és a vádak vele szemben összefügghetnek filmjei kritikus jellegével. További
hideglelős elem a segítő intézményeknek és a polgárok eltűnésének az
összekapcsolódása – a Bolondokházában
az ápoltak egy csecsen katonát bujtatnak, Szerebrennyikov operaénekesnőjének a
fia veszik el nyomtalanul, a Szeretet
nélkülben (Andrej Zvjagincev: Bez
ljubvi, 2017) a szülők veszítik el a fiukat, aztán rémes alagsorokba
irányítják őket egy kórházban.
Az emberi
személyiség integritását, sőt létét fenyegető berendezkedés halvány mása még
egy vígjátékban megjelenik. A valaha babérkoszorúkkal megtisztelt Eldar
Rjazanov – egyebek között olyan hatalmas slágerek rendezője, mint az 1982-es Kétszemélyes pályaudvar (Vokzal dlja dvaih) – kései munkája a Csendes örvények (2000). Az eredeti
címet (Tyihije Omuti) nem illene
lefordítani, hiszen egy kis település neve, ezért van az eredetiben mindkét
eleme nagybetűvel írva. Az öt éve elhunyt ősz mester főhőse egy sikeres sebész,
aki életközép utáni válságának következtében iktatja ki magát a saját életéből.
A nem túl jelentős filmet azért érdemes itt szóbahozni, mert sajátos, az előző
rendszerből örökölt világképet őriz: a viccesnek szánt nevű (Kastanov – am.
Gesztenyés) orvos jól érzékelhetően kiemelten jó anyagi körülmények között él,
ami nehezen fér össze a néző szemében azzal, hogy hálapénzt nem fogad el; a
szereplők kétértelmű, de nem túl romboló megjegyzéseket tesznek a rendszerre
(„manapság mindenki lop”, „sok itt a titok”); a régi vígjátékok kedvenc és
tulajdonképpen kockázat nélkül célbavehető társadalmi jelensége az úgynevezett
bürokrácia. Egészében véve a posztszovjet esztrád elnyom minden más hangot,
akár az egészségügyről, akár az azon túli ügyekről van szó.
Két igazán
nagyszerű filmet kell még kiemelnünk, velük visszatérünk az igazán kortárs
egészségügyhöz: Alekszej Popogrebszkij Egyszerű
dolgok (Prosztije vescsi, 2006)
című filmjének szereplői kórházi dolgozók, Borisz Hlebnyikov Aritmiája (2017) pedig mentősök között
játszódik.
Az Egyszerű dolgok lassú dokumentarista elbeszélőmódot
használ, kézikamerával kísérgetjük a szereplőket, miközben a stáb le-lemarad
róluk, és néha nehezen találja a fókuszt – ez a modor közvetlenséget kölcsönöz
az előadásmódnak, ahogy az sok magyar és néhai csehszlovák filmben történik. Mindennek
megfelelően sok a közeli, ezekkel kerülünk szorosabb viszonyba a szereplőkkel,
miközben gyakori az életlen kép, ami viszont az egész film fésületlenségét
idézi elő. A kihagyásos előadásmód ugyancsak a hasonló filmek sajátja: ok-okozati
kapcsolatokat hallgat el az elbeszélés, néhol feltételezhetően hosszú időszakok
maradnak ábrázolatlanul, mint például az orvos látogatásai esetében a
magánbetegénél. Nem gondolná az ember, de a magyarul csak pontatlanul
megnevezhető társbérlet, a „kommunalka” korunkban még létezik, na egy ilyen szobában
(közös konyha- és telefonhasználat megegyezés szerint) él az aneszteziológus
főhős talán második feleségével. Ha a film alulstilizálja a szereplők
lakáskörülményeinek és tárgyi környezetének ábrázolását, akkor ez történhet a
munkahelyükkel is: a dolgozók rendkívül túlterheltek, maga a kórház
szegényesnek tűnik – ez a kis áttekintés azonban nem a valódi orosz
egészségügyi viszonyokról, hanem azok filmi másáról szól (a tudósításokban
gyakorta látható a Kommunarka becenévvel illetett gyönyörű kórház, de nyilván
vannak nála gyengébben eleresztett helyek is, Oroszország a végletek hazája).
Két dolog mindenképpen beszédes lehet azonban, az egyik a fentebb említett
mellékállás, amelynek jeleneteiben a főszereplő egy idős színészhez jár afféle
magánrendelésre, a másik pedig a tulajdonképpen folyamatosan jelenlevő
pénzcsúsztatás és ajándékozás. A főszereplő, Szergej Puszkepalisz Ljubiąa
Samardľićra és George Clooney-ra hasonlít, az előbbi svihákságát és az utóbbi
fehérköpenyes jóképűségét egyesíti – és ha kettejük orvosi szerepét
összehasonlítjuk, megkapjuk a két világrend állami intézményei közötti
különbséget. Puszkepalisz egyébként játszott Alekszej Popogrebszkij időben
következő mozifilmjében, az Így ért véget
a nyaramban (az orosz címe célzatosan dadogós: Kak ja pravjol etyim letom, 2010). Szergej Maszlov aneszteziológus
egyszerűnek mondott történetét kicsit súlytalanná teszi az a képlopási ügy,
amelybe a magánbetege lakásán keveredik, majd a film a magánbajai felé fordul,
némileg szatirikus hangnemben, de még mindig dokumentarista eszközökkel:
unokája és a második fészekből származó gyereke egyidőben születik, ezzel a
film a Játék az almáért (Věra
Chytilová, 1976) vagy a Szívzűr (Böszörményi
Géza, 1981) szertelenségei felé hajlik.
Az Aritmia kétségtelenül a legjobb film a
listánkon szereplők közül. Borisz Hlebnyikov munkája is dokumentarista
alapozású, de a stílus közelebb áll a középfajú filmekéhez. A főszereplőket
Kátyának és Olegnek hívják, az őket megjelenítő Irina Gorbacsova és Alekszandr
Jacenko színészi teljesítményét egyértelmű dicséretek övezték (utóbbit a magyar
nézők Misa Kosevoj szerepében láthatták a Csendes
Don tévéfeldolgozásában – ott ugyanolyan vékony, de kevésbé ijedtszemű és
tétova). A környezet és a munkakörülmények itt kevésbé nyomasztóak, ugyanakkor
a talán másfélszobás lakótelepi lakás azonnal szűkös lesz egy párnak, amint
veszekedni kezdenek és folyamatosan különvonulni szándékoznak. Sok gondot okoz
viszont a munkaszervezés, illetve – így hívják korszerűen – a menedzserszemlélet,
ami megjelenik a mentőállomáson: a kivonuláshoz a főnökség húszperces
eredményességi mutatót kapcsol, a munkatársaknak megtiltják a betegekkel való
fölösleges foglalkozást. Pedig, ha valaki, akkor a mentős jut olyan
ismeretekhez, amiket a szociológusok megirigyelnének, és amelyek
feldolgozásához társadalomlélektani felkészültségre lenne szükség. Elképesztően
erősek a film jelenetei a szociális gondoskodásra szoruló nénivel, a
villanyáram sújtotta kislánnyal, a panelházakban, a kültelki házsorokon vagy a
városi forgalomban. Az egészségügy robotosainak munkája tehát valamiféle
társadalmi tabló kialakítására ad lehetőséget: amivel ők találkoznak, és amit a
néző az ő segítségükkel meglát, az egy-egy igazán jó filmben ugyan egyszerű
dolgok sorozata, de egészében véve súlyos tapasztalat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14800 |
