Baski Sándor
Krzsanovszkij három évig forgatott totalitárius valóságshow-ja filmtörténeti kuriózum: nem csak feszegeti, le is dönti a műfaj határait.
Film vagy „film”? Ilja Krzsanovszkij rendezésével
kapcsolatban elsőként ez a nem elhanyagolható kérdés merül fel. A DAU. Natasa mindenféle használati
utasítás nélkül kerül mozikba, ami az avatatlan néző számára azt sugallhatja,
hogy befogadása semmilyen előzetes felkészülést, háttértudást nem igényel, de a
fesztiválszereplések és a díjak (Ezüst Medve a Berlinalén) is azt hivatottak
jelezni, hogy az alkotás önállóan is megítélhető.
A DAU valójában nem egyetlen filmet, hanem
tucatnyinál is több, már bemutatott vagy még bemutatás előtt álló mozgóképet
jelent, amelyek elválaszthatatlanul összefonódnak egymással. A projekt hagyományos
filmként indult, Krzsanovszkij – első rendezése, a Titanic Filmfesztivál
fődíját elnyert 4 után – Lev Landau
szovjet elméleti fizikus és feltaláló életéről akart forgatni professzionális
színészekkel. Több ezer castingvideó rögzítése után, közvetlenül a forgatás
megkezdése előtt döntött úgy, hogy inkább amatőrökkel dolgozik, Oroszország
helyett az ukrán Harkovban, ahol Landau életének egy meghatározó időszakát
töltötte.
A hónapokon át tartó castingfolyamat során 352 ezer
jelentkező közül választották ki a több száz állandó szereplőt, akiket
beköltöztettek egy 13 ezer négyzetméteres, a projekt kedvéért felhúzott, a
külvilágtól hermetikusan lezárt stúdióba. A statiszták és a „színészek”
jelentős része a komplexum területén élt és dolgozott az ötvenes-hatvanas éveket
idéző lakásokban, korhű frizurákat és ruhákat viseltek (az alsóneműt is
beleértve), a kornak megfelelő ételeket fogyasztottak, fizetségképpen pedig
orosz rubelt kaptak. A beszámolók szerint semmilyen anakronisztikus technikai
eszközt nem használhattak, sőt az adott történelmi periódusban még nem létező
szavak használatáért is pénzbüntetés járt. A történelmi kulisszák és a szabályok
ráadásul menetközben változtak, a fiktív történet ugyanis 1937-ben kezdődik és
1962-ben ér véget – Landau ennyi ideig élt a harkovi skanzen mintájául szolgáló
titkos szovjet kutatóintézetben –, vagyis a szereplőknek alkalmazkodniuk
kellett az időugrásokhoz is.
A díszletváros működésének első félévében semmilyen
mozgókép nem készült, sőt a teljes forgatási periódus alatt – 2009 és 2011
között – mindössze 700 órányi mozgóképet és 4000 órányi hanganyagot
rögzítettek, vagyis a bentlakók az idő nagy részében háborítatlanul töltötték
az (ál)szovjet hétköznapokat. Krzsanovszkij célja az volt, hogy a saját nevükön
szereplő amatőr színészei ne csak eljátsszák, de meg is éljék a szerepeiket. Ebben
az is segítette őket, hogy civil foglalkozásuk általában megegyezett a
skanzenbélivel, nem csak a fizikai munkások, hanem a tudósok, művészek esetében
is – több elismert matematikus, biokémikus, fizikus (köztük a Nobel-díjas David
Gross) vállalta, hogy kutatásaikat a díszlet falai közt folytatják. Éjjel-nappal
készen kellett állniuk rá, hogy megjelenik Jürgen Jürges operatőr és háromfős
stábja, akik a lámpákba szerelt mikrofonoknak és a tükrök fényvisszaverő
hatására építő világítási rendszernek köszönhetően bárhol és bármikor tudtak
forgatni különösebb előkészítés nélkül. Hagyományos forgatókönyvet nem
használtak, a lakók az előre megbeszélt szituációk alapján improvizáltak, de
előfordult az is, hogy a rendező előzetes figyelmeztetés nélkül küldött be hozzájuk
egy-egy új karaktert, akire reagálniuk kellett, vagy épp a „KGB” ügynökeit,
akik el is hurcolták őket.
A rögzített anyagokat a nagyközönség először 2019
elején, Párizsban, Londonban és Berlinben láthatta interaktív kiállítások
keretében. A látogató egy vízum megváltása és a mobiltelefonja leadása után a harkovi
(ál)intézethez hasonlóan berendezett, a szovjet időket idéző térbe került, ahol
többek közt gyóntatófülke-szerű helyiségek fogadták. Bent, a térfigyelő kamerák
képeihez hasonlóan, külön monitoron peregtek a jelenetek, és a néző maga
dönthette el, melyiket nagyítja ki, és hogy melyik szereplő életének intim
pillanataira kíváncsi. A tájékozódást a karakterek történetével kapcsolatos
háttérinformációk, fotók, dokumentumok segítették.
Azok, akik az elsőként mozikba kerülő DAU. Natasát vagy bármelyik, már online
elérhető filmet megnézik, még ennyi mankót se kapnak. Krzsanovszkij eredeti
terve az volt, hogy mind a 15 elkészült filmet fesztiválokon mutatja be, de a
koronavírus-járvány miatt erről lemondott, helyette a projekt weboldalán
(dau.com) osztja meg őket. Útmutatás hiányában a nézőre van bízva, milyen
sorrendben halad, és választásai a befogadói élményt is jelentősen befolyásolhatják.
A DAU. Húrelmélet, amelyben Nyikita Nyekraszov
elméleti fizikus a felesége és a szeretői közt őrlődik, például pluszréteget
kap, ha már láttuk Nyekraszovot a nyitott házasság előnyeiről győzködni a nejét
a DAU. Nyikita Tánya című,
kamaradráma jellegű epizódban. Hagyományos dramaturgiája ugyanakkor egyik
filmnek sincs, csak fókusza: minden részben más és más szereplő kerül reflektorfénybe,
és aki az egyikben főszereplő, az egy másikban sokszor csak epizodista – a
projekt alanya, a Daunak becézett Landau a legtöbb filmben fel sem tűnik (a
neki szentelt, több ezer statisztát mozgató DAU.
Daut a rendező utolsóként kívánja majd a nagyközönség elé tárni.) Esetleges
az is, melyik ponton indul el és ér véget a „történet”, ami szintén azt
sugallja, hogy a való életből kimetszett pillanatfelvételeket látunk, és a
teljes kép, ha egyáltalán létezik olyan, csak a mozgóképes puzzle összes
darabjának kirakásával tárulhat fel. Ezzel indokolható a látszólagos
cselekménytelenség, a drámai sűrítés mellőzése is: a szereplők alkoholgőzös
beszélgetései, vitái a hosszú, vágás nélküli snittekben sokszor banálissá,
önismétlővé válnak. Kamera előtti létezésük valódisága – nem csak az evés,
ivás, hányás, de a szex is élesben megy – a kulcspillanatoknak mégis egyfajta
nyers intenzitást kölcsönöz.
Krzsanovszkij alighanem azért pont a DAU. Natasát választotta a projekt
nyitófilmjének, mert több hasonló drámai momentum is van benne, ráadásul a
történetének is van valamiféle íve. A címszereplő a kutatóintézet kantinjának
vezetője, aki jóval fiatalabb beosztottjával, Olgával néha tettlegességig
fajuló vitákat folytat, máskor pedig közösen részegednek le a munkaidő után,
vagy még alatta. Ami közös bennük, hogy szívesen töltik szabadidejüket az
intézet tudósainak társaságában, Natasa pedig egy alkalommal még le is fekszik
az egyik francia vendégkutatóval. Nem sokkal később berendeli a
titkosszolgálat, és közlik vele, hogy bűnt követett el, amikor egy külföldivel
szexelt. A negyvenperces jelenet kezdetén Natasa még olyan, amilyennek
megismertük, öntudatos és kimért, a sima modorú vallatótiszt azonban előbb
lelki, majd fizikai erőszakkal megtöri az ellenállását, a megalázott nő pedig
végül nem csak az együttműködési nyilatkozatot írja alá, de a túlélés érdekében
flörtölni is kezd a kínzójával. Az epizódot az teszi megrázóan hitelessé, hogy
a film első másfél órájának naturalizmusa után a néző a fogdabéli
erőszakjelenetek valódiságát sem tudja megkérdőjelezni. A két amatőr színész
összjátéka emellett Krzsanovszkij (pre)koncepcióját is alátámasztja: a rendező
a projekttel többek közt azt akarta illusztrálni, hogy a „szovjet mentalitás”
akkori is előhívható az egykori Szovjetunió területén élő szereplőkből, ha ők
már egy más rendszerben nőttek is fel.
A DAU-projekt ebből a szempontból akár a hírhedt stanfordi börtönkísérlet
mozgóképes megfelelőjének is tekinthető, a karaktereikkel azonosult szereplők
ugyanis – ahogy az a későbbi nyilatkozatokból kiderült – önállóan rögtönözték a
kínzási és a behódolási stratégiákat. Krzsanovszkij innen nézve nem hagyományos
értelemben vett filmrendező, hanem a szálakat a háttérből mozgató
antropológus-bábmester. A DAU. Natasa ettől
függetlenül dokumentarista-játékfilmként is befogadható, köszönhetően
elvitathatatlan esztétikai értékeinek, az aprólékosan megmunkált kulisszáknak,
az átgondolt, klausztrofób képi világnak és a zsigeri színészi jelenlétnek. A
stáblistán ugyan az eredeti szakmáját illetően sminkes Jekatyerina Oertel van
társrendezőként feltüntetve, de az egyenrangú alkotótárs valójában Jürgen
Jürges operatőr (A félelem megeszi a
lelket, Furcsa játékok), aki Krzsanovszkij
távollétében – a rendező a forgatások idején soha nem volt jelen a helyszínen –
35mm-es kézikamerájával egyedül keretezi a történetet, hol a szereplők
intimszférájába belemászva, hol rideg objektivitással figyelve.
A DAU. Natasa,
illetve a DAU-sorozat ezzel együtt aligha az elnyomás természetéről
tett, nem túl újszerű állításai miatt írhatja be magát a filmtörténetbe, hanem
megszületésének körülményei és a kísérlettel kapcsolatban felmerülő morális
aggályok miatt. Hasonlóan a Charlie Kaufman-féle Kis-nagy világ színházi rendezőjéhez, aki egy gigantikus raktárban
színészekkel teli városszimulákrumot húzott fel, Krzsanovszkij megalomán
projektje sem feltétlenül mutat túl önmagán. Már csak az a kérdés, kudarcnak
tekinthető-e, hogy a kísérletet övező mítoszok egyelőre izgalmasabbak, mint a
projekt tárgya maga, vagy kezdettől ez volt a rendező mesterterve.
DAU. NATASA
(DAU. Natasha) – orosz, 2020. Rendezte és írta: Ilja Krzsanovszkij és
Jekatyerina Oertel. Kép: Jürgen Jürges. Szereplők: Natalja Berezsnaja (Natasa),
Olga Skabarnya (Olga), Alekszej Blinov (Blinov), Anatolij Szidko (Paics), Luc
Bigé (Luc). Gyártó: Phenomen Films. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos.
138 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/02 30-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14794 |
