Andorka György
Társadalmi, nevelési, technológiai dilemmákban gazdag keményvonalas sci-fi sorozat Ridley Scott és Aaron Guzikowski műhelyéből.
A matematikus David Mumford egy izgalmas esszéjében kollégái négy „törzsét” különíti el a szépség agyukban megképződő, eltérő felfogásai mentén, ami akár a kreatív személyiségtípusok szellemes, általános taxonómiájává is tágítható: a felfedezők célja, hogy kincsekkel megrakodtan térjenek vissza onnan, ahová még senki előttük nem merészkedett; a birkózók számára a méret a lényeg; a detektívek tulajdonsága a monomániás kitartás és a lézerfókusz, miközben akár éveket töltenek el, hogy a legnehezebb rejtélyek mélyére hatoljanak; végül ott vannak az alkimisták, akik ellenálhatatlan késztetést éreznek arra, hogy egyik meglévő üveg tartalmát a másikba öntsék, látványos tűzijátékban reménykedve. Utóbbiak mintha csak posztmodern korunk embléma-figurái lennének, különösen a kultúriparosok céhén belül, ahol elhessegethetetlen a benyomás, hogy az inga már jó ideje a felfedezők és térképészek által szolgáltatott „véletlen” mutációk kárára lendült ki a keverékek nemzése felé. A kulcskérdés itt az, vajon a kulturális égboltot vég nélküli foltvarrással tapétázzuk-e ki, avagy termékeny változatosságot és ezzel valódi fejlődési potenciált hozunk létre.
Még a kortárs mezőnyben is kevés darabot látni, amely Ridley Scott és (a Fogságban írójaként beazonosítható) Aaron Guzikowski sorozatánál nagyobb elánnal állna bele a feladatba, és ilyen mértékig biztosítaná túl magát. A farkas gyermekei három olyan high-concept mag körül kristályosodik, amelyek bármelyike önmagában is gond nélkül képes lenne elvinni a hátán egy ambiciózusabb presztízs-sorozatot. Robinson család egy idegen planétán: a szépséghiba pusztán annyi, hogy a szülők androidok, akiknek a gondjaikra bízott embriókból kell az emberiség új képviselőit kinevelniük. Régi vágású, keményvonalas sci-fi alapanyag, az intim alaphelyzet elvont filozófiai kérdések körbejárására csábít, lelki szemeink előtt a Westworld csendesebb párdarabja jelenik meg. Vallásháború dúlta pre- és posztapokaliptikus világok, mintha csak kereszteznénk a Hozsánna néked, Leibowitz!-ot egy Terminátor-filmmel: az elszigetelten élő első telepeseket a Földet leigázó és pusztulásba sodró teokrácia bárkára szállt különítménye lepi meg, míg a flashbackekben nagyszabású háttértörténet bomlik ki – a jelenben pedig tovább bonyolítja a helyzetet a remekbeszabott duplacsavar, hogy a hajó fedélzetére egy ateista ellenálló pár is feljutott inkognitóban. Merész társadalmi és politikai allúziókkal teli disztópia kecsegtet, ahol az ideológiai kérdések és a csoportpszichológia mechanizmusai egyaránt érdekesek lehetnek. De mi lenne, ha mindezek után fognánk a Lostot, épp csak a túlélők társaságát egy elegáns mozdulattal áthelyeznénk a Prometheus bolygójára? Már kész is az újabb fogás az asztalra: természetfeletti rejtélyekben tobzódó, felkavaró biohorror elemekkel és némi paleoasztronautikával fűszerezett, hidegen tálalt lovecrafti lidércnyomás, ahol óramű pontossággal nyitogathatók a meglepetésdobozok, és csúcsra járatható a metadiszkurzus-függő, teóriafabrikáló közönség hergelése.
Szabad szemmel is látható persze, hogy ezek a tematikus fókuszpontok nincsenek áthidalhatatlan távolságra egymástól, mi több, sejthetően átgondolt hálózat szövődik körülöttük, ami azért különösen érdekes, mert ebben az esetben a diegetikus motívumrendszer maga is mintha a „határátlépés” és „hibridizáció” fogalmaiban futna össze (ez olyan, egészen különböző elemekben bukkan fel, mint az ókori Mithrász-kultuszt keresztény külsőségekkel fuzionáló szinkretista vallás, a robotokat programozó, hálózatba költözött tudat rejtélyes interakciói a fizikai világgal, vagy épp a finálé az Alien-univerzum felé kacsintgató, sokkoló fordulata). Ennek ellenére is, mindez talán kissé sok a jóból. A sorozat páratlan ötletgazdagságából fakadóan mindenki felfedezhet magának kedvére való belépési pontokat, de minden bizonnyal csak keveseket sikerül maradéktalanul lelkes hívévé tennie.
Ha mégis ki kellene jelölni az évad vezérmotívumát, ezidáig a robotszülők versus embergyerekek szála tűnik a legkimunkáltabbnak. A felállás számos aspektusa érdekes, ahogyan toxikus kapcsolati minták egész leltárát nyújtja, kezdve a tradicionális nemi szerepeket felcserélő szülőpár súrlódásaival: „Apa” közönséges kiszolgáló feladatokra tervezett, alacsonyabb rendű modell, aki könnyebben elnyeri a gyerekek bizalmát, a családfő pedig valójában a képességeire fokozatosan ráébredő, gyilkológépből átprogramozott „nőnemű” példány, aki amolyan szociopata anyatigrisként birkózik identitásával és táncol a legvadabb szélsőségek között. Szülők közötti feszültségben, labilis, vagy akár abuzív nevelőkkel felnőni egész életen át cipelendő terheket rak az ember vállára – de hiába mindez, ha valaki mégis vigyáz rá a veszélyekkel teli pusztaságban: talán az egész sorozat leginkább zavarba ejtő jelenetei azok, amikor a kisdedek a nekik sokszor lelki traumákat okozó drót-mikrochip porhüvelyeknek vallják meg szeretetüket és ragaszkodásukat; ha a kétely folytonosan ott is lebeg, hogy a túloldalról pusztán kísérteties látszatérzelmeket kapnak vissza, mégis úgy viselkednek, akár Harlow műanyába kapaszkodó kísérleti majmai. A szinte „egyfelől-másfelől” kényszerbetegségtől szenvedő sorozat azonban természetesen ehhez is széljegyzetet fűz – az ember is csak olyan gép, amelynek nem látunk a felszíne mögé: az előző mintázat ravaszul megtükröződik a másik csoporton belül, ahogy a bárkára felszökött ateista pár, az elhunyt szülők arcát magára operáló Caleb és Mary gondjaiba veszi az épp általuk árvává tett mithraista kisfiút (mily bizarr írói megoldás!) – itt is hasonló, láthatatlan szakadék tátong a felek között, mi több, a fokozatosan vallásos megszállottságba zuhanó férfi – a robotanyához hasonlóan – egyre inkább kiszámíthatatlanná és veszélyessé válik.
Ahogyan minket a génjeink programoznak, akár empátiára és a másik „falka” egyedének örökbefogadására is, a robotok elsődleges irányelve pusztán annyi, hogy az emberi ivadékok túlélését elősegítsék – és itt jön képbe az egyik legokosabb fricska a történetben: Anya és Apa ateista „igehirdetőkként” szkeptikus gondolkodásra tanítják a gyerekeket, de ők is csak a beléjük kódolt főprogramot követik, amelyet (látszólag) nem képesek megkérdőjelezni. Gyönyörű reflexió ez a napjainkban – szerencsére – egyre felkapottabb témára, miszerint a gépi intelligenciára nem tekinthetünk valamiféle univerzális bölcsesség forrásaként, és nem várhatunk megváltóként, ha egyszer az algoritmusokba saját előítéleteink és korlátaink magjait ültetjük el. Miért lenne triviális egy android számára, hogy fejlett idegrendszerű állatokra vadászni rendben van (amennyiben a Homo Sapiens érdeke kívánja úgy), vagy épp elfogadható az, hogy egy megerőszakolt lányt a gyerek kihordására kényszerítsen, ha csak nem a teremtői miatt?
Az androidok programja egy másik, a bolygóra hurcolt „elmevírussal” áll szemben: ezen a vonalon akár elindítható lett volna A Paradicsom meghódítása kolonizációs mítoszrombolásának továbbgondolása is, ehelyett azonban a mithraista túlélők maroknyi csoportját követve kapunk tanulmányt arról, hogyan (disz)funkcionál a monoteista, univerzalisztikus vallás mint stabilizáló erő, ha az „elképzelt közösség” a hobbesi farkastörvényekhez visszatérő, nagyon is felmérhető mikroközösséggé szűkül, és kiütközik a probléma, miszerint önkorrekcióra képtelen, vagy csak rendkívül lomhán képes rendszerről van szó; izgalmas figyelni, hogy a napistenhívők láthatatlan iránytűje, amely nem biztos, hogy tekintettel van a gazdatest épségére, hogyan egyeztethető össze a csoporthierarchiában való navigálással és hideg számítással, valamint hogy eljön-e a pont, ahol felülíródik a klasszikus aforizma, és „a lövészárokban csak ateisták vannak”-elv lép életbe.
Másfelől, a bizarr csodák földjére pottyanva hirtelen pácba kerülhet a mégoly racionális elme is. A történet egyik legenigmatikusabb karakteríve Caleb pálfordulásához köthető, akinek eleinte túlélési ösztön vezette színjátéka és manipulációi mögött egyre kevésbé lehet kiismerni a motivációkat, míg végül – más szereplőkhöz hasonlóan hangoktól és vízióktól gyötörten – messiás-komplexusba forduló tébolyig jut. Biokémiai őrület, a digitális szimulákrumban valamiképp „megfertőződött” agyak, vagy akár egy Solaris-féle bolygóméretű intelligencia áll a háttérben? Netán a tudományos fantasztikum határain is túlra kanyarodik a történet a továbbiakban? És hogyan illeszthető be mindebbe az elejtett utalás, miszerint az ősi mithraista írásokban fejlettebb intelligenciára utaló, kódolt üzenetek találhatók? Ezen a ponton nehéz végérvényes kinyilatkoztatásokat tenni bármiről is, hiszen messze több a talány, mint a megválaszolt kérdés, és bármely értelmezés borulhat, ha szembesülünk az alkotók végső szándékával. Hatalmas kérdőjel tehát, hogy saját nagyotmondásától megrészegült, utóbb sekélyesnek bizonyuló blöffről, vagy talán valóban az utóbbi évek egyik legambiciózusabb, legmerészebb sci-fi projektjéről van-e szó – nézőként mindenesetre a szereplőknél kényelmesebb helyzetben várhatjuk a következő felvonást, birtokában a bizonyosságnak, hogy a háttérben intelligens tervezés áll, legyenek bár a showrunnerek útjai mégoly kifürkészhetetlenek is.
A FARKAS GYERMEKEI (Raised by Wolves) – amerikai, 2019. Kreátor: Aaron Guzikowski. Rendezte: Luke Scott, Alex Gabassi, Sergio Mimica-Gezzan, Ridley Scott, James Hawes. Kép: Ross Enery, Dariusz Wolski. Zene: Ben Frost. Szereplők: Amanda Collin (Anya), Abubakar Salim (Apa), Winta McGrath (Campion), Travis Fimmel (Marcus), Jordan Loughran (Tempest), Ethan Hazzard (Hunter). Gyártó: Scott Free Productions / Film Afrika Worldwide. Forgalmazó: HBO. Feliratos. 10 x 50 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/01 58-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14772 |
