Benke Attila
Habár 1956-ban elmaradt a forradalmárok részéről nagy reményekkel várt beavatkozás, a nyugati filmesek kezdettől megemlékeztek a szabadságukért küzdő magyarok hősies helytállásáról.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején játszódó Szabadság tér ’56-ban (Bereményi Géza, 1997) míg a washingtoni döntéshozók hezitálnak, és ódzkodnak a nyílt beavatkozástól, addig a karhatalom és a szovjetek kegyetlenségét, valamint a magyar felkelők helytállását látva a budapesti amerikai nagykövetség diplomatáit egyre inkább fűti a cselekvésvágy. „A magyar ügy kezelése az Egyesült Államok szégyene.” – hangzik el a film végén a mondat, amivel sok magyar egyetérthetett 1956. november 4-e után. A történészek szerint az USA-nak és az ENSZ-nek több szempontból sem állt érdekében a beavatkozás. A szuezi válság elterelte a figyelmet a magyar szabadságharcról, a magyar forradalom megsegítésével a nyugati nagyhatalmak nem merték megkockáztatni a harmadik világháború kirobbantását. Miután a szovjet hadsereg leverte a magyar forradalmat, a nyugati antikommunista propagandában fontos hivatkozási alap lett az a tény, hogy éppen a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán a sztálinizmus bűneivel szembenéző Nyikita Hruscsov fordult a sztálinista Rákosi-rezsimet elkergető szabadságharcosok ellen. A forradalom vérbe fojtását világszerte számos szimpátiatüntetés követte: a tüntetők Párizsban megostromolták a francia kommunista párt székházát, Luxemburgban több órára elfoglalták a szovjet nagykövetséget, Argentínában gyászruhába öltözött nők tiltakoztak, és még maga Elvis Presley is kiállt a magyarok mellett „Peace in the Valley” című dalával. Az ötvenes–hatvanas évektől pedig számos nyugaton készült film hangoztatta az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzetközi jelentőségét.
Gyász helyett szabadságtánc
A Kádár-korszak kezdetén készült, a forradalmat ellenforradalomnak beállító (Keleti Márton: Tegnap, 1959, Virrad, 1960) sztálinista szellemű propaganda-játékfilmek sora az 1963-as amnesztia után már nem folytatódott. Ugyanakkor ennek az irányzatnak az eltűnése nem jelentette azt, hogy a forradalmat a filmekben néven lehetett volna nevezni. Ez 1989-ig a Kádár-rendszer egyik legszigorúbb tabuja volt. A 60-as évek magyar újhullámának filmjei ’56-ról csak rejtjelezve beszélhettek, vagy úgy, hogy súlyos, a magyar társadalmat megosztó, de már meghaladott, a kádári konszolidáció által begyógyított krízisként mutatták be (Fábri Zoltán: Húsz óra, 1965), vagy parabolikus formában (Jancsó Miklós: Szegénylegények, 1966, Sára Sándor: 80 huszár, 1978) beszéltek a szabadságharcról és a megtorlásról. Csak a rendszer összeomlása után vált lehetővé, hogy a magyar film 56-ot forradalomnak nevezhesse és ábrázolhassa. Az 1989 után készült filmek (Zsombolyai János: A halálraítélt, 1990, Makk Károly: Magyar rekviem, 1990, Szilágyi Andor: Mansfeld, 2006, Matúz Gábor: Nincs kegyelem, 2016) már nyíltan bemutathatták, hogy a forradalom leverése után újfent egy diktatórikus rezsim épült ki, de a gyászmunka erősebb volt bennünk, mint a forradalom felszabadító érzése. Rainer M. János történész kifejezésével élve kétféle vonulata van az 56-os filmeknek, a „november 4-központú történetekkel” szemben állnak az „október 23-központú történetek”, amelyek „a forradalmat a bátorság, a merészség, az ifjúság, vagyis a szabadság ünnepének” tartják (’56-os kérdések. Múltunk 2006/4.). A forradalom romantikusabb, patetikusabb ábrázolásának csak később, a rendszerváltás második évtizedének közepén jött el az ideje. A Szabadság, szerelem (Goda Krisztina, 2006) vagy A Nap utcai fiúk (Szomjas György, 2007) képsoraiból egyáltalán nem hiányzik a tragikum, de a bukás érzésénél erősebb bennük a levert forradalom erkölcsi győzelmének tudata.
Az 1956-os eseményeket feldolgozó amerikai vagy nyugat-európai filmeket kezdettől ez az érzés fűtötte. „Tudtuk, hogy amit mi, Magyarországon tettünk, azzal kivertük az első téglát a kommunizmus falából” – értékelte 1989 felől 1956-ot Pongrátz András egykori felkelő A lyukas zászló (Klaudia Kovács – Endre Hules, 2007) végén. Ez a mondat akár a külföldön készült ötvenhatos filmek mottója is lehetne, amelyek szerint ötvenhat nem történelmi tragédia, hanem a vasfüggöny lebontásának (egyik) legfontosabb előzménye.
A levert forradalom történeteként indul az ausztrál rövid dokumentumfilm, a Repülés a szabadságba (Flight to Freedom, Australian National Film Board, 1957), amelynek főszereplője az Ausztráliába induló több ezer magyar menekült, akiknek tragikus közös sorsa mellett bátor helytállásuk hangsúlyos. Persze ötvenhat mellett a narrátor legalább olyan fontosnak tartotta kiemelni: ha a szovjetek vérbe is fojtották a felkelést Magyarországon, akik hősiesen küzdöttek a szabadságért, azok kiérdemelték az új, szabad ausztrál életet. Tehát a bukás a múlté, a jövő a szabadság a távoli szigetországban.
A forradalom arcai (The Forgotten Faces – Peter Watkins, 1961), A szabadság vihara (Freedom’s Fury – Colin K. Gray–Megan Raney, 2006), a Szabadságtánc (Freedom Dance – Steven Thomas Fischer–Craig Herron, 2007) és A lyukas zászló (Torn from the Flag – Hules Endre–Kovács Klaudia, 2007) szintén dokumentumfilmek, de játékfilmes eszközökkel dolgozzák fel valós személyek, a forradalom hőseinek és mártírjainak igaz történeteit. Az amatőr színészekkel rekonstruált jelenetekből felépülő brit A forradalom arcai ugyan a bukás képeivel és a szovjet invázió áldozatainak felsorolásával ér véget, ám 19 perces játékideje nagy részében a forradalom és szabadságharc dicsőségét zengi. Peter Watkins eisensteini gyorsvágással érzékelteti a forradalom eufóriáját: az egyik felkelő buzdító beszédét hallgató emberek lelkesedést és csillapíthatatlan szabadságszomjat sugárzó arcainak közelképei kerülnek egymás mellé.
A Szabadságtánc, valamint a Kovács László és Zsigmond Vilmos operatőrök támogatásával és részvételével készült A lyukas zászló az Egyesült Államokban élő és dolgozó, magyar származású alkotók művei. Kovács Klaudia magyar televíziós felkérésre kezdett el interjúzni emigránsokkal, így a két operatőrlegendával is megismerkedett, Steven T. Fischert pedig alkotótársa, Craig Herron hozta össze Hilbert Ede rajzolóval. A Szabadságtánc Hilbert menekülésének kalandos és inkább vidám, mint búskomor történetét dolgozta fel a film készítésében is aktívan résztvevő alkotó rajzokkal illusztrált naplója alapján, Mariska Hargitay (a budapesti születésű filmcsillag, Mickey Hargitay és Jayne Mansfield lánya) narrációjával. Az animációs dokumentumfilm személyes felszabadulástörténetet tár a nézők elé: a Budapesten kedvesével, Judittal élő Ede arról álmodozik, hogy egyszer kijut Amerikába, ahol hivatásos grafikussá válhat, és ehhez éppen ötvenhat tragédiájából merít bátorságot. Bár a film idealizálja a Nyugatot, Hilbert rajzos naplójának megfelelően még a magyarországi terrort és saját menekülésének megpróbáltatásait is derűs optimizmussal, olykor humoros módon ábrázolja. Például amikor egy tank lyukat üt a lakásuk falán, a férfi értékeli, hogy így legalább gyönyörű kilátás nyílt a budai hegyekre. A magyar menekültet ugyanis bevallottan az segítette át a szabadság földjére, hogy még a legnehezebb helyzetekben is tudott mosolyogni.
Ugyanez az optimista szemlélet jellemzi A lyukas zászlót és a Szabadság viharát: mindkét film egyértelműsíti, hogy a szabadságharc bár elbukott, de 1956 nélkül nem valósulhatott volna meg az 1989-es berlini fal- és vasfüggönybontás. Az Andy Vajna és Quentin Tarantino producerek nevével népszerűsített Szabadság vihara különösen erős szálakkal kötődik a szintén Vajna által pártfogolt történelmi kalandfilmhez, a Szabadság, szerelemhez, mivel ahhoz hasonlóan a melbourne-i olimpia híres szovjet–magyar vízilabdameccsét állítja párhuzamba az 1956-os októberi–novemberi eseményekkel, ami biztosítja, hogy a befogadó ötvenhatot dicsőséges október 23-történetként, és ne vigasztalan történelmi tragédiaként lássa. Ahogy A lyukas zászló, úgy a Szabadság vihara is leegyszerűsítő és pontatlan a történelmi tényeket tekintve: az 1948 utáni Magyarországot egyoldalúan, élhetetlen siralomvölgyként mutatják be, megfeledkeznek az 1953-as, Kelet-Berlinben kezdődő, szerte az NDK-ban megmozdulásokat kiváltó tüntetésekről. A Szabadság vihara azt hangsúlyozza, hogy „az utca népe” a kommunista rendszert akarta megdönteni, holott az egyetemisták és a munkások jelentős hányada Nagy Imre-párti reformkommunista volt. Ezzel együtt elvitathataltan érdemük, hogy a szabadságharc elbukása ellenére annak egyetemes történelmi jelentőségét domborítják ki. A lyukas zászló a film végén újra megidézi az 1956 október 23-i tüntetés legendássá vált képsorait, amelyeken a diktatúrát megelégelt diákok, munkások békésen, karöltve, mosollyal és reménnyel az arcukon vonulnak az utcán, majd a már idézett egykori forradalmár a vasfüggöny lebontására utaló záró gondolatai következnek: „Győztünk! Megkérdőjelezhetetlenül!”. A Szabadság vihara pedig a november 4-én vérbe fojtott szabadságharc folytatásként értelmezi a felfokozott hangulat miatt verekedésbe torkolló melbourne-i olimpiai mérkőzést, ahol a magyarok egyenlő feltételek mellett, szoros küzdelemben győzhették le a szovjet vízilabdacsapatot, így szimbolikusan a Szovjetuniót. Igaz, a filmben megszólaló orosz sportolók szerint ehhez nagyban hozzájárult, hogy a szurkolók és a játékvezető egyaránt magyarpártiak voltak.
Hangos és néma forradalmak
Míg az elemzett dokumentumfilmek játékfilmes eszközökkel teszik katartikussá ötvenhat történetét, addig a játékfilmek gyakran dokumentarista módszerekkel (például archív felvételek használata) hitelesítik történeteiket. Az amerikai függetlenfilm, A budapesti rém (The Beast of Budapest – Harmon Jones, 1958) egyenesen kizsákmányolja a gyártás idején, 1957-ben még forró témát. Szenzációhajhász plakátja a földön fekvő, lenge öltözetű nő fölé magasodó, láncot kezében tartó ávós mellett a lyukas trikolor zászlóval vonuló tüntetők képével és ezzel a szöveggel csábítja nézőit a mozikba: „Cenzúrázatlanul! A sokkoló tények… amelyeket annak érdekében szivárogtattak ki, hogy elkészüljön a szégyen filmje! / A véres dicsőség tinédzserlégiói!”. Harmon Jones műve ennek megfelelően ÁVH-s kínzásokból valamint a harcok jeleneteiből épül fel. Az olcsó díszletek között forgatott, gyengén koreografált, párszereplős akciójeleneteket a valódi utcai összecsapásokat bemutató archív felvételek egészítik ki. Hősei, a liberális gondolkodású egyetemista Károly és egy humánus tábornok lánya, a meggyőződéses kommunista Marika szerelmébe beleszól a történelem a szovjet tankok és az ördögien gonosznak ábrázolt ÁVH-s ezredes, Zágon Ottó képében. A lány mindaddig nem áll a forradalom ügye mellé, amíg saját bőrén nem tapasztalja meg egy képen kívüli nemi erőszak formájában a politikai rendőrség kegyetlenségét. Gyenge megvalósítása és szenzációhajhász megközelítése ellenére A budapesti rém eléri, hogy a néző dicsőséges szabadságharcként tekintsen ötvenhatra, mert a november 4-i invázió ellenére hősei nem az autóba töltik a benzint, hogy Nyugatra meneküljenek, hanem a Himnusz felgyorsított, heroikus változatára elszáguldanak, hogy az üzemanyagot felhasználva felrobbantsanak még néhány tankot. Károly vakmerő zárómondatai egyértelműen szembe helyezkednek ötvenhat pesszimista és tragikus olvasatával: „Világszerte sokan hitték azt, hogy legyőztek minket, és gyászbeszédet tartottak sírunk felett. De mi még mindig élünk. Egy soha véget nem érő forradalmat vívunk.”
A többi kapcsolódó játékfilm és a háromrészes minisorozat, A cég – A CIA regénye (The Company – Mikael Salomon, 2007) középső epizódja is hasonló történetbe ágyazza a magyar szabadságharcot. Akár A budapesti rém Marikája, hőseik valamilyen szempontból vonakodó kívülállók, akik a kemény diktatúrát és az oroszok túlkapásait megtapasztalva elvben vagy szó szerint is a felkelők mellé állnak. A francói antikommunista ideológiával konform spanyol melodráma, A vér rapszódiája (Rapsodia de sangre – Antonio Isasi-Isasmendi, 1958) és az ötvenhatos menekültek által készített kanadai erotikus film, az Érett nők dicsérete (In Praise of Older Women – George Kaczender, 1978) főhősei magyarok. Isasi-Isasmendi filmjében Pulac András zongoraművészt a szintén zeneszerető, de az elnyomó hatalmat képviselő Igor Szolov szovjet parancsok kényszeríti rendszerpárti koncertre, majd a békés tüntetőkkel szemben felvonult, tűzparancsra váró katonákat látva András átáll az „ellenséghez”. A Stephen Vizincey regénye alapján az alkotó saját történetét dramatizáló Érett nők dicséretében Vajda András a vészkorszakban, gyerekkorában éli át első szexuális élményét egy idősebb nővel, és a Rákosi-diktatúra alatt, érett kamaszként sem érdekli őt semmi a másik nem harmincas–negyvenes tagjain kívül. Éppen egy lázadó nő és a számára a szexuális aktusokhoz hasonlóan euforikus 1956-os forradalom hozza el életében a változást, azaz ötvenhat legalább olyan fontos András érése szempontjából, mint szüzessége elvesztése a diktatúra idején. A kanadai film és A vér rapszódiája Andrása egyaránt gyarapodnak azáltal, hogy az utcai harcokban aktív szerepet vállalva átesnek a tűzkeresztségen, azaz aktív, felelősségteljes férfiakká válnak.
Az utazás (The Journey – Anatole Litvak, 1961), a Hajnalban meghalnak az álmok (I sogni muiono all’alba – Mario Craveri–Enrico Gras, 1961), A cég és A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer – Lars Kraume, 2018) főhősei származásukat tekintve is kívülállók, akár Bereményi Géza Szabadság tér ’56-jának amerikai diplomatái. Az Indro Montanelli valós tapasztalatai alapján írt, az októberi–novemberi eseményekről tudósító olasz újságíróknak a forradalommal kapcsolatos vitáit bemutató Hajnalban meghalnak az álmokat leszámítva mindegyik említett film tulajdonképpen szimbolikusan kompenzál a nyugati nagyhatalmak tétlenségéért, és az eseményekbe valamilyen módon beavatkozó hőseik történetein keresztül megmutatják, hogyan kellett volna segíteni a magyarok ügyét. A még 1947-ben az Egyesült Államokba emigrált Tábori György forgatókönyvíró egy Casablanca-szerű történetként írta meg Az utazást: a Jason Robards által eljátszott sebesült forradalmár, Kedes Pál próbál kijutni az országból a brit Diana segítségével november 4-e után, ám a ferihegyi reptér lezárása miatt több külföldivel együtt busszal kell az osztrák-magyar határra utazniuk a lerombolt Budapesten keresztül. Egy határmenti kisvárosban Yul Brynner felvilágosult, bár cinikus, és a „másik oldal” irányába nyitott, angolul tökéletesen beszélő Szurov őrnagya látja őket „vendégül”. A külföldi főszereplők fogságuk ideje alatt többször szemtanúi lesznek a még mindig kitartó magyar felkelők támadásainak, és a hősies kitartást, valamint a szovjetek túlkapásait látva kívülállókból a „magyar ügy” szimpatizánsaivá válnak. Jóllehet, Szurov az elnyomó hatalmat képviseli (például a közös vacsorák során nem tűri az ellenvéleményt), beleszeret Dianába, így hasonló döntést kell hoznia a film végén, mint a Casablanca Rickjének. Az utazás egyrészt amellett érvel, hogy nem feltétlenül minden orosz katona értett egyet a szabadság eltiprásával, másrészt szimbolikusan felülírja a történelmet: a cselekmény azzal zárul, hogy a nemzetiszín karszalagos forradalmárok lelövik a Kedest és Dianát szabadon engedő Szurovot, avagy jelképesen legyőzik a Szovjetuniót.
A cég kémhőse, Jack is csak az ÁVH-s terror megtapasztalásáig tud kívülálló maradni. Magyarországi küldetése, hogy 1,5 évvel késleltesse a forradalom kirobbanását, ám a forradalmárok vezetője, Zelk Árpád elmagyarázza neki, hogy a magyar nép túl van a tűréshatárán, az elnyomás elviselhetetlen, majd a börtönben, a kínvallatások során maga Jack is szembesül a diktatúra természetével. Párhuzamosan a budapesti eseményekkel a CIA vezetői között is zajlik a vita a beavatkozásról, ám beszédes, hogy a harcokba aktívan bekapcsolódó főhős ér el valódi eredményeket (például számos magyart sikeresen átsegít a vasfüggönyön a szabadságharc leverése után), míg főnökei elutasítják kérését, hogy az ügynökség nyújtson segítséget a magyaroknak.
A Dietrich Garstka igaz történetét elmesélő, a szerző azonos című könyvén alapuló A néma forradalom diákhősei ugyan az NDK-ban élnek, ám szellemi síkon nagyon is közel állnak a magyar felkelőkhöz. Idős pártfogójuknak, Edgarnak köszönhetően a tiltott rádió, a RIAS adásaiból értesülnek a magyarországi októberi harcokról, amelyek fellelkesítik a saját országuk szovjet megszállását is ellenző fiatalokat. A film hősei az egyik tanóra elején egyperces néma csendet tartanak az elesett forradalmárokért, ebből pedig hatalmas botrány kerekedik. Ugyanazt élik át „kicsiben”, mint a lengyelek iránti szolidaritásból október 23-án utcára vonult, majd másnap már a szabadságért küzdő magyar tüntetők: a diktatúra túlkapásai (például az oktatási miniszter az összes keletnémet iskolából kitiltaná őket) feltüzelik, és még intenzívebb ellenállásra késztetik a keletnémet lázadókat. Ugyan a múltbeli traumák (a hithű kommunista Erik édesapja náci kollaboráns volt) és szüleik konformizmusa (a „felbujtó” Kurt édesapja a rendszer kiszolgálója) elbizonytalanítja az ifjú lázadókat, ám a magyar példa erősíti összetartásukat, így nem adják be a derekukat, az elnyomó rendszer nyomásgyakorlása ellenére sem válnak árulókká, hanem együtt disszidálnak az NSZK-ba. Lars Kraume műve ezt nem vereségként, hanem erkölcsi győzelemként értékeli, amelyet hősei az 1956-os forradalom és szabadságharc nélkül nem vívhattak volna ki. A néma forradalom és a többi elemzett külföldi film azt bizonyítják, hogy ötvenhat Magyarország határait meghaladó, egyetemes jelentőségű „szabadságvihar” volt, ami nemcsak a novemberi világtüntetéseket inspirálta, hanem példájával a Németországot és a világot kettéosztó vasfüggöny lerombolását is elősegítette.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/01 16-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14768 |
