Varga Zoltán
Sean Connery legsötétebb szerepe a meghasonlott rendőrtiszt Sidney Lumet méltatlanul elfeledett lélektani thrillerében.
Sean Connery szerelemprojektjeként jött létre a The Offence (az 1973-as film a magyar DVD-forgalmazásban A támadás címen jelent meg, egyetlen hazai televíziós bemutatása alkalmával Az igazság erejére keresztelték). Cserébe azért, hogy Connery ismét James Bond bőrébe bújjon a Gyémántok az örökkévalóságnak főszerepében, a színész két szabadon választott, alacsony költségvetésű film finanszírozását kérte a United Artiststól. A kettő közül csupán a bukásnak bizonyult A támadás készült el, s hosszú évtizedekre a feledés homályába merült. Az alapjául szolgáló színdarab évekkel azelőtt felkeltette Connery figyelmét, s a megfilmesítésre Sidney Lumetet kérte fel, akivel korábban kétszer is együtt dolgozott (A domb, Az Anderson-magnószalagok). Hogyan készül a film? című könyvében Lumet nem véletlenül utalt arra, hogy Connery nagy kockázatot vállalt Johnson őrmester szerepével: az összeroppanó – egy gyanúsított kihallgatása során gyilkossá váló – rendőrtiszt megformálása olyan kitárulkozást és szenvedélyt követelt Connerytől, amely korábbi – és későbbi – szerepeitől távol állt. Johnson őrmester kálváriája a Connery-életmű egyik csúcspontja; talán meglepő párhuzam, de éppen olyan lenyűgöző színművészi bravúr, mint alig egy évvel korábban Marlon Brandóé Bertoluccinál (Az utolsó tangó Párizsban): a nyers, szinte vadállatias erő kitörései az elbizonytalanodás, a megtörtség, az öngyötrés és a teljes talajvesztés érzékeltetésével váltakoznak, hátborzongatóan.
Lumet A támadással voltaképpen addigi legfontosabb érdeklődési köreit kísérelte meg szintetizálni: a 12 dühös ember és A domb zárt szituációs drámája ötvöződik benne azzal a fajta szubjektív ábrázolásmóddal, a tudattartalmak modernista megjelenítésének igényével, amely remekművet érlelt A zálogos esetében (utóbbiról lásd Pápai Zsolt elemzését: Filmvilág 2011/7). A támadás alaphelyzete Fritz Lang klasszikusát, az M-et idézi, de itt az alvilág nem, csak a rendőrség keresi nagy erőkkel a fenevadat, aki iskoláslányokra feni a fogát az angliai városkában. Az Ian Bannen által alakított furcsa, zavarodott gyanúsítottat Johnson hiába próbálja megtörni, ő maga törik meg, Baxter pedig belehal a verésbe.
Nem időrendi sorrendben láthatjuk az eseményeket, a dermesztő nyitány az őrmester őrjöngésének tetőpontját mutatja, majd visszaugrunk az időben, s az első harmad a kihallgatáshoz vezető eseményeket járja körbe, míg a film nagyobbik fele kétszemélyes konfrontációk köré épül. Johnson előbb a feleségével (Vivien Merchant) viaskodik, utóbb a vizsgálóbírónak (Trevor Howard) próbál vallomást tenni, végül visszapillantásban derül ki, mi játszódott le Baxter és közte. A szubjektív ábrázolásmódot már a hallucinációszerű, lebegő hatású nyitány megalapozza: vallatólámpa képére exponált lassított felvételeket látunk s torzított hangokat hallunk; az igazi enigmatikus képsorok pedig azok, amelyek Johnson éjszakai kocsiútjának láttatásába ékelődnek be. Az őrmester ép elméjét kikezdő traumák, borzalmak töredékképei – hullákról, vérről, áldozatokról – Johnson rezzenéstelen arcának premier plánjával és az esőáztatta éjjeli út homályos látványaival váltakoznak. Mintha csak a Kulesov-effektust a modern tudatfilm montázshasználatával boronálná össze a nézőt jó ideig kísértő, négyperces szekvencia. Ezeknek az emlékképeknek az ismeretében válik érthetőbbé, hogy milyen szörnyű gondolatok kimondásának, megfogalmazásának vágya artikulálódik Johnson és Baxter végzetes találkozásában.
„Valami igazságféle” – hangzik el többször is, előbb a vizsgálóbíró mondja Johnsonnak, majd utóbbi Baxternek, végül a gyanúsított visszhangozza ugyanezeket a szavakat, amikor már világos, hogy a vallatás igazi tétje az őrmester lelki viviszekciója. Baxter katalizátor, sötét tükörkép, a pszichothrillerek kedvelt doppelgänger-figurája (amúgy sohasem derül ki, valóban ő volt-e a keresett kéjgyilkos), aki önmagával szembesíti a meghasonlott nyomozót. Macska–egér játékukban Johnsoné a fizikai fölény, Baxter pedig a lelki kínzás lehetőségével él vissza. Míg A domb a fizikai megtöretéssel a lelki állóképességet és megnemesülést helyezhette szembe, A támadás már csak veszteseket ismer. A hetvenes évek elejének meghatározó rendőrfilmjei, a Francia kapcsolat és a Piszkos Harry a keménykötésű zsaruk morális ambivalenciáját hangsúlyozták ki, Lumet és Connery radikálisabbnak bizonyultak – művüket talán azért is feledte el az utókor, mert megalkuvás nélkül, sokkoló érzelmi erővel boncolgatták a rendőr pszichopatológiáját.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/01 27-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14767 |
