Varró Attila
Craft - The Legacy – amerikai, 2020. Rendezte és írta: Zoe Lister-Jones. Kép: Hillary Spera. Zene: Heather Christian. Szereplők: Cailee Spaeny (Lily), Gideon Adlon (Frankie), Zoey Luna (Lourdes), Lovie Simone (Tabby). Michelle Monaghan (Helen), David Duchovny (Adam). Gyártó: Blumhouse Productions / Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 90 perc.
Nincs olyan fantasztikus lény, aki szorosabban kötődne a feminizmus tömegfilmes megjelenítéséhez, mint a boszorkány: legyen szó gyerekgyűlölő, aszexuális vasorrú bábákról vagy varázshatalmú, férfifüggetlen bűbájosokról, ezerarcú alakjuk sokat elárul az adott korszak hozzáállásáról az emancipált nőkhöz. A zsáner-boszorkák legfőbb vonása a szellemi tudáshoz (és megszerzéséhez) való viszony: vajon fekete vagy fehér mágiaként használják a nők mindazon tudományukat, amellyel legyőzhetik a nyers (férfi)erőt és érvényesíthetik saját érdekeiket – márpedig, ha minden banya varázspálcája valójában egy érettségi vagy diploma, az iskolai helyszín kétszeresen reflektál kötődésükre az önállósodáshoz. Ezt a „coming-of-age” kapcsolatot tárta fel és aknázta ki a 90-es évek gimihorror hulláma vámpírölő Buffy-tól az Inváziumig, különös tekintettel a tiniboszi-minitrendre (Sabrina, Little Witches), amelyet az 1996-os Bűvölet kultfilmje ural, méghozzá igen konzervatív üzenettel: miután a katolikus leányiskola renegátjait jelentő négy nőstényördög-fióka önző célokra használja fel frissen szerzett varázstudását, kovenjük széthullik és elnyerik méltó büntetésüket.
Mondani sem kell, hogy az idei remake/sequel (utóbbira a címen kívül csupán a zárókép utal), karakán női író-rendezőjével és markánsan megcélzott kamaszlány-közönségével fenekestül felforgatja az alaptörténetet, néhol már erőltetetten túlhangsúlyozva a poszt-metoo boszorkányság-felfogását – középpontban a megbonthatatlan női összetartással (fekete cicaharc helyett), elnyomó pátriarkával és Vasjankó-szektájával (súlytalan férfialakok helyett), valamint anyatermészetből fakadó ősmágiával (gonosz Manon-démon helyett). Zoe Lister-Jones szerencsére sokat átemel független elsőfilmje (Band Aid) őszinte bájából és laza meseszövéséből, így aztán mainstream tinihorrorja nemcsak a tinifilmek uncsi kötelező karaktereit cseréli üdébb figurákra, de horror-mivoltát is kiűzi belőle – a jump scare strigái helyett inkább a melodráma maleficáját szabadítva újragondolt hősnőjére és újrafilmjére.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 63-64. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14759 |