Varró Attila
Bronx – francia, 2020. Rendezte és írta: Olivier Marchal. Kép: Denis Rouden. Zene: Erwann Kermorvant. Szereplők: Lannick Gautry (Vronski), Stanislas Merhar (Willy), Kaaris (Max), Patrick Catalifo (Campana), Erika Sainte (Zoe), Jean Reno (Leonetti). Gyártó: Gaumont. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 116 perc.
Nemcsak rablóból lesz a legjobb pandúr, de a bűnügyi írók krémjében is akad hajdani rabló (Eddie Bunker) és pandúr (Joseph Wambaugh), a francia bűnfilm pedig két kiváló író-rendezővel is büszkélkedhet a törvény két oldaláról – az alvilági melódiások között Jose Giovannival (Bajhozó, Két férfi a városban), a zsarutörténetek világából pedig Olivier Marchallal, aki nyomozói karrierjét hátrahagyva immár húsz éve forgatja komor műveit, főként saját démonokkal küzdő rendőrökről (Gengszterek, 36, MR73). Marchal neo-noirjai éjsötét végükön kezdett kelepce-mesék, hősei hivatásuk poklában rekedt, kiégett profik, szerelmei sztriptíz-bárokban születnek, halálai hirtelen hátbatámadások – bűnüldözői és bűnözői között a különbség csupán percekben mérhető.
Az idei Gazfickók városa nem csupán rég várt visszatérés az utóbbi évek fejsúlyos gengszter-eposzai után (A lyoni banda, Carbone) a korai zsaru-trilógia fajsúlyos drámáihoz, de egyben örömteli szakítás a hajdani művész-ambíciókkal és Mann-manírokkal a műfaj nemzeti tiszta forrása kedvéért. Jean-Claude Izzo imádott-züllött Marseilles-ében járunk, az arab, korzikai és északi bűnbandák háborújába keveredő korrupt és/vagy kiégett kopókkal, kusza szerelmi kapcsolatokkal és szorosan összefonódó zsaru-csirkefogó kötelékekkel – a kétórányi totál káosz egy véres maffia-leszámolás lavináját követi nyomon, amely nem csupán az alvilágon söpör végig pusztító erővel, de a rendőri hierarchiát is a csúcsáig megrengeti. Marchal egyik téren sem nyújt kiemelkedő teljesítményt, nincsenek formabontó húzásai, alkotói ötleteit a korábbi opuszaiból meríti – ugyanakkor hibákat sem követ el, végzi a maga dolgát, precízen és hatékonyan, redundanciák és szájbarágás nélkül a szokásos, keserű céltudatossággal összeillesztve az ezernyi mozaikdarabkából álló összképet a szokatlanul kíméletlen fináléra. Ismét egy mifelénk fájón ismeretlennek számító tömegfilmes példa arra, hogy az évszázados filmzsánerek tulajdonképpen magukat készítik el: ha az örökléthez nem is, a sikerhez bőven elég, ha az alkotók értik és szeretik őket – akárcsak Marseilles noir-világában a szajhákat, akik pénzért adják az élvezetet, de ezeréves szívük van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14752 |
