Tüske Zsuzsanna
Dahl 1983-as rémmeséje személyes traumán alapult.
Ha minden idők legrémisztőbb gyerekfilmjét kellene megnevezni, az 1990-es Boszorkányok komoly eséllyel indulna befutóként. Egy norvég kislány, aki rejtélyes módon eltűnik lakóhelyéről, majd egy nap szülei felfedezik a nappalijuk falán lógó festmény rabságába zárva – ha esetleg nem pont ez a hátborzongató epizód, akkor a boszorkánytalálkozó grandiózus jelenete és az álcáiból kilépő, démonikus főboszorkány gyomorforgató képe garantáltan beég bárki tudatába, legyen az a kiskorú vagy akár a felnőtt közönség tagja. Ahhoz, hogy egy ilyen ikonikus, mára akár mesefilm-klasszikusnak mondható alkotás szülessen, szükség volt egy nagyszerű alapanyagra, Roald Dahl azonos című, 1983-as regényére, amely – a majdnem teljes szöveghűségből adódóan – szinte kész forgatókönyvként kínálkozott az alkotók számára. A látszólag könnyed, tarka színekben pompázó gyermektörténetek és a felnőtteknek szóló, fekete humorú, meghökkentő mesék mágusa, pályájának ezen meghatározó művébe is belesző olyan önéletrajzi vonatkozású visszatérő motívumokat, amelyek – a közvetlen írói stílus mellett – még személyesebbé teszik a világirodalom egyik legelismertebb alkotását.
A történetet egy név nélküli 7 éves angol kisfiú elbeszéléséből ismerjük meg, aki – miután szülei tragikus autóbalesetben elhunytak – norvég nagymamájához kerül Angliában. A szabad szellemű idős hölgy korántsem átlagos nagyszülő – egykori boszorkányvadászként kiokosítja a kisfiút arról, hogy a világ minden országában léteznek kedves, decens hölgyek álcája mögé bújó banyák – élükön a félelmetes, Nagy Főboszorkánnyal –, akik gyerekekre vadásznak és ki akarják őket irtani a Föld színéről. A borzongató kalandok csak akkor kezdődnek el, amikor a nagymama tüdőgyulladást kap, és az orvos a tervezett norvégiai nyaralás helyett Anglia déli partjára, Bournemouth-ba küldi unokájával. A gyógyuláshoz kiváló luxushotelben ugyanis a kisfiú – a sok rémtörténet után – egyszer csak szemtől szemben találja magát egy gyermekvédő egyletnek álcázott boszorkányhordával és magával a Nagy Főboszorkánnyal, aki egy új ördögi terv segítségével készül kipusztítani Anglia teljes gyermekállományát.
A fanyar iróniával átszőtt, könnyed stílus és a színpompás mesevilág egyetlen Dahl gyerekkönyvben sem fedi el azt a sötét és szívszorító alaptételt, miszerint a gyermeki lét a szorongás, a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság vegytiszta állapota, a gonosz erőket pedig a felnőttek testesítik meg, épp ezért bármilyen hétköznapi helyzetben vagy hétköznapinak tűnő figura személyében, bármikor lecsaphat a veszély. Dahl szótárában kétféle menekülési lehetőség létezik egy gyermek számára: ha elmerül saját fantáziavilágába vagy örök álomra hajtja a fejét. Dahl-nak magának is korán meg kellett tanulnia szembenézni a fájdalommal: csak négyéves volt, amikor hét esztendős nővére vakbélgyulladásban meghalt, majd egy hónapra rá édesapját is elveszítette. Felnőttként is kijutott neki a súlyos tragédiából: elsőszülött kislánya, Olivia, nyolcévesen elhunyt agyvelőgyulladásban, amit az író soha nem tudott feldolgozni. A gyermeki szenvedés és az árvaság visszatérő motívumai tehát Dahl esetében nem papírszagú fikciós traumák – hanem valódi sorcsapások szerzői lenyomatai. Ahogy az író Szófi és a HABÓ című művével halhatatlanságot ad első szülött gyermekének, úgy a Boszorkányok is tekinthető egyfajta személyes hangvételű összegzésnek. A kiskorú főhős által megfogalmazott keserű tanulságból saját múltjának fájdalmai is kihallatszanak: „Egyáltalán, miért is olyan csodálatos dolog gyereknek lenni? Miért lenne szükségszerűen bármennyivel is jobb, mint egérnek lenni? Tudom, hogy az egerekre néha vadásznak, néha megmérgezik, vagy elkapják őket csapdával. De néha a kisfiúkat is megölik. A kisfiúkat elüthetik autókkal, vagy meghalhatnak valami szörnyű betegségben. A kisfiúknak iskolába kell járniuk. Az egereknek nem.” A Boszorkányok gyomorszorító horrorvilága, naturalisztikus képei, kezdve a kékharisnyáknak öltözött ragadozók valódi, viszolyogtató küllemének leírásától, a kisfiú csapdába esésének és testi szenvedéseinek érzékletes ábrázolásáig, a szerző saját szorongásának kifejezőeszközeivé válnak. Dahl írói zsenialitása és erős szíve azonban mégsem hagyja, hogy főhőse, olvasója vagy akár saját maga alámerüljön a szomorúságban – a kézjegyévé vált, furfangos játékosság és a túléléshez szükséges humor élénk színeivel átfesti a legsötétebb tónusokat és hősies kalanddá keretezi át a sorscsapásokat.
Kolibri, 2020
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14745 |
