Erdélyi Z. Ágnes
Gyöngyössy Imre 90 éves lenne idén. Az év elején a Filmintézet felújítva mutatta be leghíresebb filmjét, a Jób lázadását. Emlékét barátjával és alkotótársával, Kabay Barnával elevenítettük fel.
Ön és Gyöngyössy Imre, aki sajnos már 1994 óta nincs köztünk, a magyar filmtörténetben ritka rendezőpárosok közé tartoznak. Ha nemzetközi rokonságokat keresek, akkor leginkább az olasz Taviani-testvérek jutnak eszembe. Önök nem testvérek vér szerint, mégis elválaszthatatlanok voltak. Mikor és hogyan ismerkedtek meg?
Szüleim mindenáron azt akarták, hogy mérnök legyek, ezért a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumban matematika-fizika tagozatra jártam, majd a Műszaki Egyetemre. De engem ebben az időben is csak a film érdekelt. Kerestem a lehetőségeket, hogy minél közelebb kerüljek a filmkészítés gyakorlatához. Így jutottam el az Aranysárkány produkcióba, ahol Gyöngyössy Imre Ranódy László társrendezője volt. Nagy hatással volt rám Imre személyisége, rendkívüli műveltsége, világlátása, írói profizmusa. Imre támogatta filmes ambícióimat.
Mikor és hogyan jöttek rá, hogy munkáikat legjobb közösen elkészíteniük?
1968-ban felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. A másodéves vizsgafilmemet, Muro Phralt, melynek előkészítésébe Bari Károly, Lakatos Menyhért, Fehér György is bekapcsolódott, egy cigánytelepen forgattam. Imrét is évek óta érdekelte a magyar cigányság sorsa, eljött a helyszínkeresésekre, részt vett az anyaggyűjtésben. Ő akkor már második játékfilmjére, a Meztelen vagy-ra készült, amit Tarizsán, egy észak-magyarországi kis cigánytelepen forgatott. Első közös rendezésünk a Z.D.F. megbízásából a Két elhatározás című dokumentumfilm volt 1976-ban. Ettől kezdve filmjeinket közösen készítettük. Imre a színház és a költészet világából érkezett a filmhez, nagyon különböző alkatok voltunk. Az ő költői vízióit jól kiegészítette az én racionális, dokumentarista látásmódom, a groteszk és a humor iránti érzékenységem. A tervek és a körülmények változása közben természetesen munkamódszerünk is folyamatosan alakult. Új kihívást jelentettek számunkra azok a filmek, melyeket Németországban saját gyártásban, gyakran veszélyes helyeken készítettünk. Egyszer egy újságíró kérdésére, hogy miért forgatjuk együtt filmjeinket, Imre azt válaszolta: „Ha egyikünket letartóztatják, másikunk befejezhesse a filmet.”
Gyöngyössy Imre életét Petényi Katalinon (Gyöngyössy feleségén, harmadik alkotótársukon) kívül Ön ismeri legjobban. Mesélne nekünk annyit, amennyit a közös munka során megtudott Gyöngyössy fiatalkoráról, a pannonhalmi diákévekről, majd a brutális hároméves börtönbüntetésről? Egyáltalán: miért volt börtönben?
Imre tízéves korában, 1940-ben került a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba, ahol 1948-ban érettségizett kitűnő eredménnyel magyar és olasz nyelven. Jól beszélt franciául, németül és angolul is. A szerzetesek világlátása, a keresztény értékek meghatározták életútját. Gimnazista korában írta első verseit. Tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta olasz és francia szakon. 1951 februárjában néhány egyetemista társával együtt (köztük Tóth Bálint költővel és Mihályi Gézával, akik szintén pannonhalmi diákok voltak) egy éjszaka letartóztatták. Államellenes összeesküvés vádjával három év szabadságvesztésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Imre néhány verse kikerült Olaszországba, ezeket, és marxista tankönyvének széljegyzeteit használták fel a vádhoz. A cél az egyetemek megtisztítása volt az „ellenséges elemektől”. Három évet töltött különböző börtönökben – a Gyűjtőfogházban és a Váci Börtönben –, majd rabként a Tatabányai bányában vájárként dolgozott, ahonnan súlyos tüdőbajjal szabadult. Csak 1991-ben rehabilitálták.
Gyöngyössy Imre 1961-ben, 31 évesen kapta meg diplomáját a Színművészeti Főiskolán. A legendás Máriássy Félix osztályba járt a nála 5-6 évvel fiatalabbakkal, Szabó Istvánnal, Gábor Pállal, Elek Judittal, Rózsa Jánossal, Kézdi-Kovács Zsolttal, Kardos Ferenccel együtt. Ők lettek a magyar filmben az első „nagy generáció”. Meglepő adalék volt számomra, hogy Gyöngyössy Imre központi figura az osztályban, Rózsa János azt mondja róla 2006-ban: „Gyöngyössy Imre nélkül mi nem tartanánk itt, és ő volt talán nemcsak a szellemi atyja ennek a társaságnak, hanem nagyon erős kézzel az összefogója. Fantasztikus, amit köszönhetünk neki.” Ön erről mit tud?
Imrét 1956-ban vették fel a Színház és Filmművészeti Főiskolára Egy generációval idősebb volt osztálytársainál. Kiemelkedett pannonhalmi műveltségével, morális tartásával, irodalmi tehetségével, börtönben szerzett tapasztalataival. Mindenkinek segített. Az ún. Máriássy osztályban különös összetartó erő fogta össze a hallgatókat. A főiskolai órák után is együtt töltötték az estéket. Sokat tanultak Makk Károly tanáruktól, akinek Imre még főiskolás korában forgatókönyvet írt.
1956-ban a forradalom kitörésekor beválasztották az akkor alakult POFOSZ (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) vezetőségébe. Novemberben az orosz csapatok bevonulásakor barátai teherautót küldtek érte, hogy nyugatra meneküljön, de ő úgy döntött, hogy Magyarországon marad.
Gyöngyössy Imre egyik alapítója volt 1959-ben a fiatalok alkotói szabadságát biztosító legendás Balázs Béla Stúdiónak is. Ha ilyen fontos szereplője a magyar film ekkori történetének, hogyan lehet, hogy a későbbi években nagyon kevéssé volt benne a filmes köztudatban? (Nem írtak róla könyvet, nem készültek vele interjúk, filmjei meglehetősen ellentmondásos kritikákat kaptak.) Talán mert külföldön élt? Erről mit lehet tudni?
A hatvanas években Gyöngyössy Imre nemcsak alapítója, de tevékeny szervezője, irányítója is volt a Balázs Béla Stúdiónak. A BBS-ben is messzemenően segítette fiatal rendezőtársai munkáit. 1965-ben, mikor először utazhatott külföldre, Olaszországban a Balázs Béla Stúdió filmjeiből vetítéseket és előadássorozatot tartott.
Első szerzői filmjének, a Virágvasárnapnak Magyarországon és külföldön egyaránt nagy sikere volt. A későbbi években készült műveit is méltató kritikák fogadták külföldön, az olasz, francia, angol sajtó kiemelte filmjeinek különleges spirituális realizmusát, költői vízió rendszerét, itthon a kritika épp ezért támadta. Ma már tudjuk, hogy Imre a hetvenes években is az Állambiztonsági Szolgálat célkeresztjében állt. Irányított kritikával lejárató kampányt indítottak ellene. Szinte ugyanazokkal a szavakkal nyírták ki összes filmünket. Első közös rendezésünk, a Két elhatározás az egyik legjobb példa erre. A német-magyar koprodukcióban készült dokumentumfilmünk forgatását betiltották, egyik munkatársunk sírva mondta el nekünk, hogy naponta jelentenie kell rólunk. Útleveleinket bevonták, főszereplőnket megfélemlítették, csak nagy nehézségek árán sikerült befejezni a filmet, mely óriási nemzetközi fesztivál- és kritikai siker lett. Itthon is megjelent egy-két pozitív értékelés, de ezeket hamarosan személyünket és munkásságunkat is támadó cikkek követték. Mindez akkor történt, amikor Gyöngyössy Imre még Budapesten élt. Épp ezek a támadások és reménytelennek tűnő harcok késztették arra, hogy 1980-ban elfogadja a ZDF német közszolgálati televízió és a Tellux Filmstúdió meghívását Németországba. Ez egy önként vállalt belső emigráció volt Imre számára.
Pályája elején a magyar filmművészet legfontosabb filmjeiben működött közre, forgatókönyvíróként dolgozott a Zöldár, a Tízezer nap, a Cigányok, a Sodrásban című filmekben. Első kisfilmjeinek képein érezhető is, mennyire hatottak egymásra a fenti filmek alkotóival. Láthatjuk bennük a kenyérsütés, a szövés, az állatokkal való együttélés pillanatait, talán az utolsó hiteles felvételeket a mára eltűnt falusi tevékenységekről. A fenti filmek ma már mérföldkövek, de Gyöngyössy Imrét nem említik együtt az alkotóikkal. Miért?
Imrének érthetetlen és fájdalmas volt, hogy miért hagyták ki nevét olyan filmekből, mint például a Tízezer nap, aminek forgatókönyvén több évig dolgozott. Számos személyes élményét írta meg a forgatókönyvben, mint például az anya látogatása a kőbányában. A kritikusokat kellene megkérdezni, miért nem említik Gyöngyössy Imre nevét az alkotók között.
Gaál Istvánhoz és Sára Sándorhoz Imrét haláláig szoros barátság fűzte. Imre Férfiarckép című dokumentumfilmjének operatőrei Sára Sándor és Gaál István voltak. Bartók nyomában filmjeikben mindhárman a paraszti lét tiszta forrásaihoz fordultak, azok motívumait használták fel. Imre életében meghatározó volt gyerekkora Értényben, a Tolna megyei faluban. A természetben, az állatok között élő emberek között nőtt fel, ahol a kenyérsütés, szövés napi valóság volt. Ezek a motívumok későbbi filmjeiben is visszatérnek. (Két elhatározás, Töredék az életről, Pusztai emberek, Havasi selyemfiú stb.).
Ugyancsak az eltűnő múlt ragadta meg alkotótársaival együtt, amikor rátalált az észak-magyarországi, kárpátaljai pusztuló paraszt-zsidó kultúrára, amely a Jób lázadásának kiindulópontja is lett. Elmondaná a Jób lázadása keletkezéstörténetét? Valóban betiltották a film forgatókönyvét?
A történetet Petényi Katalin kutatásai Ámos Imre, tragikus sorsú festő életművéről és Imre gyerekkori élményei ihlették. Ámos szülővárosában, Nagykállón járva elevenedett fel bennem is a koncentrációs táborból visszatért, mádi zsinagógában élő zsidó szőlőművelőről 1968-ban forgatott dokumentumfilmem, mely ugyancsak az egykori észak magyarországi haszid világról tanúskodott. Imrével és Katival egyre jobban érlelődött bennünk egy valóságos életanyagot feldolgozó játékfilm terve a Tisza-menti csodarabbik földjén élő paraszt-zsidóság sorsáról. Magyarországon ebben az időben a zsidó tematikájú alkotások tabu témák voltak. Akkor már Németországban éltünk, Imre Katival írta a forgatókönyvet, én voltam a film producere és társrendezője. A Jób lázadását a ZDF-fel, a német közszolgálati televízióval koprodukcióban akartuk megvalósítani, de a filmfőigazgató a forgatókönyv ellen írásbeli vétót emelt, betiltották a filmet: sem magyar filmként, „sem koprodukcióként nem engedélyezem”. Sok harc után Pozsgay Imre, akkori kulturális miniszter vonatta vissza ezt az intézkedést.
A Jób lázadása az 1981-ben alakult kísérleti filmstúdióban, a Társulásban készült, amelynek Önnel együtt Gyöngyössy Imre is alapítója. Hogyan kerültek kapcsolatba az akkori új generációval, a Társulás létrehozóival (például Dárday Istvánnal, Tarr Bélával)?
A Főiskolán a Herskó–Makk–Szinetár által indított évfolyamban már a vizsgafilmek alatt együtt dolgoztunk Dárday Istvánnal, Fehér Györggyel, Vitézy Lászlóval, Pap Ferenccel. Ehhez a csoporthoz csatlakozott Gyöngyössy Imre, Zolnay Pál, Tarr Béla, Szalai Györgyi és a többiek. Célunk a magyar filmművészet megújítása, egy másfajta filmkészítési szemlélet, a valóság költői, képi feldolgozása és a dokumentarista módszerek játékfilmben továbbfejlesztett alkalmazása volt. Ezeket a módszereket Németországban a megerősödött televíziós és filmalapítványi kapcsolataink adta lehetőségekkel a nyolcvanas-kilencvenes években továbbfejlesztettük filmjeinkben.
Hol és hogyan zajlott a forgatás? Mennyire tudták megteremteni a hiteles környezetet?
Imrével közös filmjeinkben arra törekedtünk, hogy eredeti helyszíneken forgathassunk, hogy minél hitelesebb legyen a történet. Amennyire lehetett, kerültük az „enyvszagú” műtermeket. A Jób lázadását is a Tisza mentén, Tokaj környékén, Tiszatarjánban, Nagykállón forgattuk. A film számára fontos volt, hogy a Debreceni Hitközség tagjai részt vettek a forgatáson. A rituális jeleneteknél Scheiber Sándornak, az Országos Rabbiképző igazgatójának legjobb tanítványai segítettek.
Hogyan jutott eszükbe Zenthe Ferenc, aki zseniális választásnak bizonyult?
Zenthe Ferenccel és Temessy Hédivel kapcsolatunk sokkal több volt, mint egy filmprodukcióra szóló együttműködés. Barátságunk már korábban kezdődött. Közös volt bennünk a hit, a dialógusra, az emberek közötti megbocsátásra való törekvés. Így már a forgatókönyv írása közben természetes volt számunkra, hogy Jób bácsit Zenthe Ferenc játssza.
Hogyan találtak rá Lackóra, a kisfiúra, aki szintén fantasztikusat alakít?
A produkció a televízióban hirdetésekkel kereste a gyerekszereplőt. Az előválogatások során kamerák nélkül, improvizációs gyakorlatokkal szelektáltunk. Ezalatt tűnt fel a zseniális Fehér Gabi, aki korábban filmben még soha nem szerepelt. Szabó Gábor operatőrrel közösen speciális kamerakezelést és fénytechnikát fejlesztettünk ki, hogy a kisfiú a forgatás alatt az egész térben megkötés nélkül mozoghasson, szabadon improvizálhasson a többi színésszel.
Amikor már készen volt a film, hogyan zajlott az elfogadási folyamat? Mit szólt hozzá a hatalom? Kellett-e cenzúrázni, kivenni belőle valamit?
A politikai vétó után a fő veszély az volt, hogy nem mutatják be a Jób lázadását, dobozban marad. Ezért a szokásos februári Budapesti Filmszemle alatt a legfontosabb külföldi kritikusoknak, forgalmazóknak titokban vetítést szerveztünk a MAFILM-ben. Másnap kitört a botrány. Két forgalmazó licitált a megvásárlására az angol nyelvterületről, azok a kritikusok pedig, akik előző este nem voltak ott a vetítésen, követelték, hogy mutassák meg nekik is a programban nem szereplő legszebb filmet. Dósai elvtárs, a Hungarofilm igazgatója azonnal berendelte a kópiát: „Hogyhogy én még nem láttam ezt a filmet?” – kérdezte. Így sikerült áttörni a magyar cenzúrát.
Ezért nem kapott nagyobb visszhangot 1983-ban a film Oscar-díjra jelölése? Hogyan zajlott le ez a folyamat? Az alkotók elutazhattak Los Angelesbe, a gálára? És San Remóba, ahol a film megosztva nagydíjat nyert?
Saját pénzünkből vettünk repülőjegyet Los Angelesbe, így részt vehettünk Imrével és Katival a sajtóvetítésen és a gálán. Szemben a többi magyar filmmel, a Jób lázadása semmilyen promóciós támogatást nem kapott, hirdetései, sajtókampánya pénz hiányában nem volt, a magyar hivatalos szervektől senki nem képviselte. Ennek ellenére átütő volt a siker, közel álltunk a díjhoz, a Filmművészeti- és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) nagyhatalmú vezetői és véleményformálói nagyon szerették a Jóbot. Végül az Oscar-díjat az öt legjobb idegennyelvű film kategóriájában Ingmar Bergman Fanny és Alexander című játékfilmje kapta. San Remóban is ott lehettünk a fesztiválon, hasonló körülmények között. Nemcsak a díjnak örültünk, hanem az olasz kritikusok lelkes méltatásainak is, melyek tovább erősítették a Jób lázadása világsikerét.
Az itthoni kritikák vegyesek voltak. Bányai Gábor a Filmkultúrában szépen írt róla, megértve, hogy ez a film nem csak egy realista történet, hanem költészet is, viszont egy másik lapban közölt történészi vélemény „hamis idillről”, „történeti és lélektani képtelenségekről” beszél, és kétségbe vonja az ortodox zsidók és a magyar parasztok békés egymás mellett élését. Milyen volt a Jób lázadása utóélete?
Itthon valóban vegyes volt a kritikai visszhang. A hitelességgel kapcsolatos támadásokra az engedély nélkül leforgatott Add tudtul fiaidnak dokumentumfilmmel válaszoltunk, melyben az utolsó Tisza-menti túlélők drámai vallomásokban elevenítik fel emlékeiket és igazolják a Jób lázadásának autentikus jelenetsorát. Közben forgalmazták a Jóbot az angol nyelvterületen, Németországban és Izraelben. A külföldi kritika annyira pozitív volt, hogy teljes életművünkből retrospektív vetítéssorozatokat szerveztek Párizsban, Rómában, New Yorkban, Chicagóban, Berlinben és más városokban.
Ma már könnyen besorolják a Jób lázadását, mondván, hogy „holokausztfilm”, pedig Önök – nyilatkozataik szerint – nem annak szánták. Milyen volt az idei januári vetítések visszhangja? Egyáltalán: lehet besorolni a filmet bárhová is?
A Filmintézet 2019-ben digitálisan felújította a Jób lázadását. Nagyon szép, új kópia készült, melyet Magyarország különböző nagyvárosaiban mutattak be. 38 év után a film új életre kelt. A közönség rendkívüli érzékenységgel követte a történetet. Megrázó élményünk volt, amikor a telt házas Uránia moziban a film vetítése végén a síró arcokat láttuk. „A Jób lázadása hiánypótló film, a zsidó–keresztény megbékélés, a megújulás filmje. Kapaszkodót ad, hogy hitből hogyan építsük újra a világot” – ahogy Molnár Antal történész mondta. Ugyanúgy aktuális ma is a világban, mint amikor 1982-ben forgattuk.
Kevesen tudják, hogy Gyöngyössy Imre költő is volt. Amikor meghalt, Keresztury Dezső írt róla vers-nekrológot Egy költő-filmes címmel. Első két sora így szól: „Költő volt, s filmes lett: íme a képszalagokról / fölszárnyalt telten, színnel, fénnyel a szó!”Miért rejtette el Gyöngyössy Imre költő mivoltát? Miért nem publikálta verseit?
Imre egész életében írt verseket. A hetvenes években felajánlotta verseit a Magvető Kiadónak, de az igazgató elutasította publikálásukat. Költészetének különleges és fontos korszaka a börtönben papír és ceruza nélkül, fejben olaszul írt versek, melyeket csak a nyolcvanas években mert kézzel lejegyezni Németországban. Ezek a versek megrázó tanúságtételek a sztálinista börtönökben ártatlanul kivégzett húszéves fiatalokról. Életében csak Giacomo Gambetti jelentette meg olaszul verseit, drámáit: Imre Gyöngyössy, cineasta e poeta címmel 1983-ban a római retrospektív sorozata alkalmából. Jövő év elején jelenik meg Stigma címmel egy kétnyelvű verseskötet Petényi Katalin válogatásában, mely a börtönben írt verseit is tartalmazza.
Ehhez kapcsolódik az a kérdés is: miért felejtette el őt évtizedekre a magyar filmtörténet?
Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy Imrét halála után is sokáig elfelejtették. Csak találgatni tudok. Megelőzte korát? Más világlátás? Értetlenség? Szakmai féltékenység?
Ugyanakkor tavaly nyáron Sára Sándor már nagyon készült arra, hogy jön a 90 éves születési évforduló, és méltó helyre kerül Imre munkássága. Úgy érzem, valami elindult. Nagy öröm számomra, hogy a Nemzeti Filmintézet átveszi Gyöngyössy Imre életmű hagyatékát, a Magyar Művészeti Akadémia Postumus honoris causa címmel választotta tagjai közé, és jövő évben a Római Magyar Akadémia több olasz városban filmjeinek retrospektív vetítésével emlékezik a költő–filmrendezőre.
Végül egy idézet Gyöngyössy Imrétől 1969-ből, ami bizonyítja, mennyire köztünk lenne ma is a helye:„Nem félek, beteges szorongások sincsenek bennem, de testileg-lelkileg undorodom mindenfajta eszelős anarchizmustól, az idegbeteg, önző, más lábán taposó autóbusz utasoktól, hájas agyú, háztartási gépeiket szidolozó kispolgároktól és hatalmi-őrült világpolitikusoktól.”
Ön szerint ma hogyan érezné magát és milyen filmeket csinálna Gyöngyössy Imre?
Biztos vagyok benne, hogy Imre elkötelezetten folytatná ugyanazt az utat, amit költőként és filmrendezőként haláláig megtett. Keresné a dialógust emberek, vallások, nemzetek között, ami szerinte: „elsősorban igazságkeresés egy konkrét történelmi helyzetben. A ma dialóg-mesterének felelőssége, hogy a hétköznapi feladatokon túl az élet–halál kérdéseiről beszéljen.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 11-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14734 |
