Spiró György
A magyar televízió esti csevegéseiben ritka vendég az őszinteség. Ha mégis, borul a műsorrend.
Időnként még a magyar televízióban is láthatók emberi dolgok. Folyó év február 6-án délután a Szív-tévében egészen bergmani dolgok történtek.
Szenes Andrea kérdezgette a vendégeket a maga negédes módján. A kérdezettek között volt az ő saját apukája, a dörzsölt dalszövegíró is, aki – látva leánya fokozódó bénultságát – a műsort rutinosan igyekezett a szokványos giccses-üzleti mederbe terelni. Nem sok sikerrel. A főszereplők – a németországi fogorvos, aki egykor zeneszerzőként és énekesként hírelült el hazánkban, mielőtt disszidált volna, valamint az ő egykori kedvese, Németországban született leányának mamája, a hajdani énekesnő, később egy sikeres németországi magyar vállalkozó négy gyermekének mára már elvált anyukája – a tévékamerákkal mit sem törődve olyasmit követtek el, amitől a magyar televízió régen elszoktatott minket: őszinték voltak.
Annyira őszinték, hogy nemcsak egyre nagyobb érdeklődéssel néztem a műsort, de közben – ritkán esik meg velem ilyesmi tévénézés közben – meg is szerettem őket. Elsősorban a fogorvost. Ötvenes férfi, fogsora – látszólag – hibátlan, nagy szemüveget hord, a deresedő haja még nem ritkul igazán – és ahelyett, hogy előadta volna a sikeres üzletembert – amire egyébként született bohócként nagyonis képes lenne –, bevallotta élete csődjeit. Nem akart macsónak látszani. Nem akart szerencsétlen, megcsalt férjnek sem látszani. Semminek sem akart látszani. Az üres, általános kérdéseken komolyan elgondolkozott, és tartalmas, átgondolt, egy élet sok-sok kudarcával hitelesített válaszokat adott.
Ettől bénult le a műsorvezető.
És ettől kezdett harapósan és dühösen őszintén megnyilatkozni volt élete párja is, aki egykor otthagyta hat hónapos leánygyermekét, hogy belépjen egy minimum hármas kapcsolatba, majd miután a fogorvos a gyermeket tizenegy hónapos korában elrabolta magának és felnevelte, a hölgy egészen a kilencvenes évek elején történt válásáig nevelte az új atyától szült négy gyermekét. A fogorvos megnősült, német nőt vett el, hogy leánygyermekének pótmamát szerezzen, „rossz házasság volt, talán mert a nő német és nem magyar”; s miután a kislány felnőtt, gyorsan – tizenhat év után – el is vált a német pótmamától.
A műsor élőben ment, a nézők betelefonálhattak, meg is tették. A műsort előre gondosan megszerkesztették, bejátszottak fekete-fehér régi felvételeket a fogorvos és egykori szerelme hajdani sikereiből. Hallani és látni lehetett, hogy a hölgy ifjan se énekelni, se mozogni nem tudott, viszont szép hosszú, vékony lábai voltak és vastagon ki volt mázolva a szeme. Természetesen most is kellett énekelniük – a régi számokat duettben, giccsesen énekelték, ahogy kell. A fogorvos egyik régi számát maga adta elő egyedül, és egy-egy hunyorításából, félmosolyából, önironikus hajlításából kiderült: ritkán születik ekkora bohóc-őstehetség hazánkban. Mindazonáltal sem a konzervfelvételek, sem az előre megbeszélt énekszámok nem voltak alkalmasak arra, hogy a családi dráma cselekményét, az egykori pár öngyötrő és egymást gyötrő vallomását megakasszák.
A fogorvos nyilvánvalóan nem azért volt ennyire kitárulkozó, mert hajdani kedvesén bosszút akart állni. Egyszerűen nem látta okát, miért is ne legyen őszinte. A műsorvezetőnő meg a szövegíró papa számára ez az őszinteség kínos volt, a szövegíró papa ezért is próbálta a műsorvezetést elképedten pihegő leánya kezéből kivenni: amit ez a hajdan népszerű pár művelt a nagy nyilvánosság előtt, az kimerítette az önhitelrontás valamennyi kritériumát. Nem jó dolog, ha a közönség a bálványairól – és a reménybeli előadóművészezi visszatérés hőseiről – ennyi rosszat megtud, ráadásul a leghitelesebb forrásból, tőlük maguktól. Jól elrontották a szövegíró barát esélyeit.
Bizonyára csekélyke vigasz, hogy hódolóul megnyertek engem, aki személyesen nem ismerem őket, és aki a számaikat mindig utáltam. Az én meleg érzelmeimből ugyanis nem lesz üzlet.
Hogy mit is szerettem meg bennük?
Végül is adva van a fogorvos, a felszarvazott férj, aki oroszlánként küzdött legalább a lányáért, és aki azt is bevallotta, hogy leánya mamáját még ma is hevesen szereti. És adva van a hűtlen asszony, aki kőkemény emberré vált az évek során; pontosan tudja, el is mondta, hogy ő egykor a fogorvos-zeneszerző és a szövegíró kreatúrája volt, semmi egyéb, és a sztriptízbárt meg elsőszülött lányát odahagyta annak a férfinak a kedvéért, akinek őmellette folyamatosan háreme volt, csak azért, mert szerelmes lett belé, csakhát, mondta a kőkemény, ifjúkori énjénél mára sokkal szebbé érett asszony, „egy ilyen szerelem három hónap alatt elmúlik, miért nem küzdöttél értem oroszlánként, három hónap múlva visszamentem volna hozzád”... Mire a fogorvos dühösen és hitetlenül elvigyorodott.
Megszerettem a bölcsességüket. Tudják, amit az ember önmagáról tudhat. Ennél többet ember sose tudott a világról. És nem tudják azt, amit nem lehet tudni – és ezt sem palástolják. Benne voltak valami őrületben, aztán másik őrületbe kerültek bele; pontosan tudják, mert megtanulták, hogy az ember gyönge, nagyobb terheket nem bír elviselni – és újabb őrületekben éltek, és megöregedtek, és azt sem palástolják, hogy gyűlölik egymást – miközben racionálisan tudják, hogy igazából egyikük sem tehet semmiről.
Bevallották a gyűlöletüket, na ez az. Eszükbe sem jutott, hogy valami hazug kibékülést sugalljanak a nézőknek – amire pedig a műsor természetesen épített. Elvégre az új lemezüket reklámozta ez a műsor – és ki fogja most azt a lemezt ezek után megvenni?
Eltűnődtem, mi okozza, hogy ez a két ember olyan őszinteségre volt képes a kamera előtt, amilyet én a magyar televízió közszolgálati és privát csatornáin hosszú évek óta nem láttam.
Arra jutottam, hogy ez a két ember már nem magyar. Külföldön élték le az utóbbi évtizedeket, történetesen Németországban – és valamiképpen beléjük épült az a Németországban széles körben tapasztalható habitus, amelynek a lényege: ha nem szükséges, az ember ösztönösen nem hazudozik összevissza, nem akar mindenáron hamis képet kreálni magáról.
Természetesen Németországban is szüntelenül és pofátlanul hazudnak a politikusok, az üzletemberek, a kommentátorok, a művészek, a tudósok, vagyis mindazok, akiknek ez elsőrendű gazdasági érdekük. De a normális átlagpolgár nem hazudik, ha közvetlen anyagi érdeke nem fűződik hozzá. Talán azért nem, mert a hazugság ott ma már és ma még nem a létfenntartás elsőrendű eszköze.
Történetesen aznap, amikor késő délután a fogorvosék a Szív-tévében szerepeltek, valamivel korábban a Sat 1. csatornán a félvér műsorvezetőnő elég morbid dolgot művelt: egy csomó nemi erőszaknak áldozatul esett hölgyet hívott meg a stúdióba s miután alaposan kifaggatta őket – vájkálásnak is nevezhetném, ebben a németek nagymesterek legalább két évszázada –, és megtudtuk, miféle orvosolhatatlan traumákkal jár, ha valakit egy, két, három, négy férfi megerőszakol, beinvitált a stúdióba egy parókával, álszakállal, álbajusszal és fekete szemüveggel ellátott fiatalembert, aki nemi erőszakot követett el.
(Nem a jelenlévők egyikén, egyébként.) Ennek a fiatalembernek még a hangját is elváltoztatták elektronikus úton. A fiatalember vallott is kissé akadozva – és akkor az egyik megerőszakolt, láthatólag súlyosan idegbajos, most 44 éves nő, akit huszonkét éve ért az inzultus, abból gyereke is született, a gyereket megtartotta, fölnevelte, és azóta férfival kapcsolata nem volt, megkérdezte a fiatalembert, vajon miért nem vállalta a televízióban a saját arcát, amikor ők, ártatlan áldozatok, valamennyien vállalták.
Erre sem a fiatalember, sem a műsorvezetőnő nem tudott válaszolni.
Ebből a számomra nem az a tanulság, hogy a német törvények inkább védik a gonosztevőt, mint az áldozatot – ez jogi kérdés, ez nem érdekel. Hanem az, hogy Németországban az áldozatok igenis vállalják a saját arcukat. Nem tudom, miért. Az is lehet, hogy a szomszédok, a munkaadók, akik eddig nem tudtak az illető nőket ért sérelemről, másképpen, kedvezőtlenebbül fognak viszonyulni hozzájuk ezentúl, és a hölgyek ezt tudják, mégis vállalták a saját arcukat. Lehet, hogy a megerőszakolt hölgyek úgy gondolták, segítenek másoknak, akiket hasonló támadás ért, vagy fog még érni. Lehet, hogy ilyen szándék nem vezette őket – mindenesetre egyetlen megerőszakolt hölgy sem árult el exhibicionista hajlamot. Inkább az a valószínű, hogy a megtörtént eseményt, bármennyire kínos is nekik, bármennyire gyógyíthatatlan nyomot hagyott is bennük, nem tartják szégyenletesnek.
Dobos Attila és Mary Zsuzsa sem tartotta szégyellnivalónak azt, ami velük történt. Ők már tudják, hogy az élet bántások sorozata, hogy az ember olyan, amilyen, és ha ilyen-olyan érzelmeik vannak egymás iránt még ma is, az szintén emberi dolog, és nincs minek a nevében minősíteni, nincs minek a nevében mást hazudni helyette. Nem valami jó dolog felnőni, de ők felnőttek. Nem gondolnak és nem akarnak elhitetni magukról mást, mint amik.
Nem tudok ma olyan magyarországi magyart elképzelni, aki képes lenne hozzájuk hasonlóan őszintén megnyilvánulni a kamerák előtt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 49-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1473 |
