Megyeri Dániel
A mindennapok monumentális banalitása egy szürreális neonszínekben úszó hangyaboly tagjainak egzisztenciális kálváriáján keresztül.
A hangyabolyokban létrejött, a mindenkori magasztos célt szolgáló hierarchikus felépítés (ami a királynő igényeinek kielégítését egyes fajoknál akár rabszolgatartás és kényszermunka útján is érvényesíti), társadalmi determináció, munkamegosztás, véres háborúig fajuló határvillongás, valamint a kollektív, generációról generációra öröklődő emlékezet és problémamegoldási mechanizmus évszázadok óta tartja szinte áhítatos izgalomban a tudományos és civil társadalmat egyaránt.
Bizonyára sokunk eltöprengett már egy-egy tekintélyesebb hangyaboly és a benne élő sokaság aprólékosan, óramű pontossággal megtervezett működését szemlélve: hol ér véget az egyéni érdek és lényegül közösségivé, illetve egy hatalmas közösségben mekkora súllyal esik latba a szorgos individuum erőfeszítése? Hovatovább: hogyan tudok hozzájárulni tevékenyen a valós vagy vélt közös jóhoz úgy, hogy ne oldódjak fel sok millió hasonszőrű társam között? És még távolabbra tekintve: hagyok bármilyen nyomot magam után? Vagy csupán bármikor, egy csapásra helyettesíthető fogaskerékként veszteglek egy számomra átláthatatlan komplexitású gépezetben, ökoszisztémában?
Civilizációs és egzisztenciális szorongások ábrázolásához is kapóra jöhet tehát egy hangyaboly, ahogy az írott és vizuális kultúrában is oly sokszor merült fel nyughatatlanul örökmozgó társadalmunk találó analógiájaként. Az Ant Colony (Hangyaboly) kanadai szerzője eredetileg oldalanként, online felületre publikálta művét, majd – akárcsak egy apró részekből egész láncolattá összeálló hangyaútvonal – útközben talált rá az epizódok és parányibb, keresetlen karakterpillanatok kölcsönhatásainak köszönhetően kirajzolódó, nagyívű narratívára.
A kaleidoszkópszerűen felépülő történetben az omnipotens mesélő szemszögéből „közelítünk rá” a hangyaboly különböző funkciót betöltő tagjaira és azok banálisan hétköznapi, így őket teljesen emberivé tévő problémáira: egy parttalan héjanászt folytató homoszexuális párra; egy abuzív, mentálisan sérült apára és a tébolyának kitett fiára, aki később hallucinogén egotripbe záródó prófétává válik; egy dezertőr rendőrre; egy kanapén ülő, a tévéműsorral pörölő kettősre; egy árva kishangyára, akit az ellenséges boly tagjai nevelnek fel. Filozofálgatásaikkal szereplőink önnön kiszámíthatatlan létük értelmén és saját hasznosságukon (vagy éppen haszontalanságukon) lamentálnak, alapvető funkciójukat kérdőjelezik meg, miközben valójában teljességgel primer ösztönegyüttes (nevesül: táplálkozás, szaporodás, önvédelem, és ha kell, gyilkolás) vezérli őket.
A darwinizmus örökbecsű alapelve szerint a gyengébbnek pusztulnia kell, és ez az Ant Colony univerzumában sincs másképp: hangya hangyának farkasa (a legfőbb, társadalmi szintű konfliktus a vörös és feketehangyák között feszül), és akkor még a romlott, pusztulást hozó étel- és gyümölcsmaradékokról, spontán belső vérzést előidéző hangyairtószerről, valamint a pókok és a nagyítót lóbáló emberek fenyegetéséről nem is beszéltünk. Az egyes történetszálakat és epizódokat így az állatvilág törvényei szerint igen kegyetlen pillanatok tarkítják, ám ezeket DeForge inkább banális elkerülhetetlenségükben és blazírt szükségszerűségükben ábrázolja, amiket a karakterek nihilista, apatikus hangnemben kommentálnak, ha egyáltalán kommentálnak, és nem csupán egyetlen hanyag vállrándítással konstatálják a közvetlen közelükben végbemenő katasztrófákat.
A képregény érzelmi magját ezért épp a szélsőséges érzelmek teljes elfojtása és a kommunikáció képtelensége tolja át az abszurd territóriumába: szöveg szintjén mintha Woody Allen pengeélesen szarkasztikus meglátásait ötvöznénk a Coen-testvérek legnépszerűbb karaktereinek tehetetlenségével, az aktív cselekvés hiábavalóságával és a predesztináció kötött pályájával. A fapofával előadott deadpan bölcsességeket és a fagyos emocionális pusztaságot azonban DeForge vizuális ábrázolása bombasztikusan ellensúlyozza, rendkívül izgalmas ellenpontot képezve a szöveg tonális kietlenségével.
Már az első néhány oldalpár alapján sem meglepő, hogy DeForge milyen elődöket sorol fel, amikor arról kérdezik, hogy kik voltak művészetére a legnagyobb hatással. Szóba kerül Jack Kirby, a Marvel-képregények újjászületését jelző Ezüst Korszak emblematikus alkotóegyénisége, Mary Blair, a többek között Disney-rajzfilmeken (Fantázia, 1940, Alice Csodaországban, 1951) dolgozó animátor és dizájner, Eduardo Muñoz Bachs kubai szürrealista képregény- és poszterművész, valamint a Hell Baby mangasorozatát jegyző Hideshi Hino és Saul Steinberg, a The New Yorker magazin grafikus illusztrátora is. DeForge szürreális, élénk neonszínekben pompázó, delíriumos lázálomra hajazó univerzumában még Ralph Bakshi, Salvador Dalí és A sárga tengeralattjáró (1968) pszichedelikus világait idéző hatásokat is fel lehet fedezni jókora adag testhorrorral és barokkos túlzásokkal megspékelve.
DeForge-nak, saját bevallása szerint, gyerekként rengeteg rémálmot és szorongást okoztak a test és a test korral vagy különböző betegségekkel járó változásai. Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a „test annyi mindent nyújt, amivel egy képregényes dolgozni tud; egyszerre csodálatos, mulatságos és borzasztó.” Ez az ellentmondásos érzés több munkájában is megjelenik, elég csak a Spotting Deer (2010) undormányos parazitáktól hemzsegő szarvaslényére, a Muskoka (2013) elfolyt-leforrázott arcaira, a Leather Space Man (2013) latexfetisiszta zenészlegendájára, a Canadian Royalty (2014) szó szerint szétcsúszott arisztokratáira, az All Dogs Are Dogs (2015) horrorkutyájára, vagy DeForge, az Ant Colony-n kívül leginkább kiforrott műve, a Big Kids (2016) főhősére gondolni.
Ez utóbbiban a szerző a felnövekvés történet motívumait egyúttal a homoszexualitására is ráébredő tinédzser protagonistájára vonatkoztatja, majd az életkorazonos testi változásokból, szorongásokból és a szexuális irányultságból fakadó másságot totális metamorfózisként mutatja be. Az „embergyerekből”, a társadalmi elidegenedés vizuális reprezentációjaként, így lesz részben fához hasonló, részben pedig földönkívüli entitás, szervhalmaz. DeForge ráadásul a nagy népszerűségnek örvendő Kalandra fel! (Adventure Time, 2012-2018) Cartoon Networks-rajzfilmsorozat dizájnereként még valamelyest a kommercionalizált művészi közegbe is át tudta menteni anarchista látásmódját.
Antropomorf, de mégis egészen idegen életformára hasonlító kisebb-nagyobb karakterei az Ant Colony-ban is sokszor mintha szó szerint ki lennének fordulva magukból. Amorf masszává állnak össze a végtagok, csápokká és nyúlványokká válnak, majd a belsőszervek is kibuggyannak; átlátunk rajtuk, vagy éppen mélyen beléjük látunk, folyamatok szintjén akár a táplálkozástól egészen az ürítésig. A hernyók hosszú, lila limuzinként jelennek meg, a pókoknak a Tex Avery-rajzfilmekből ismerős farkasfejük van, a hangyakirálynő pedig egyszerre bizarr módon szexualizált idol, másrészről pedig gyomorforgató, megállás nélkül rohadó, de folyamatosan kiszolgálandó húshalmaz. A feketehangyák kifejezőbb arcot kapnak, míg a vöröshangyák inkább a valódi természetbéli megfelelőjükre hajaznak – bár ők a pókok ondójából kinyert hallucinogén szer köré formálódó szex-szekta kialakításán serénykednek, így őket is abnormálisnak tekinthetjük. Ráadásul nem is közös nyelvet beszélnek a feketeszínű társaikkal, még jobban kihangsúlyozva a két faj közötti konfliktust.
A dinamikus képregénypaneleken homogén, sivár, de mégis szemkápráztató pasztellszínekben úszó tájképek váltakoznak rendkívül aprólékos, anatómiai kompozíciókkal. Az epizodikus karaktertanulmányok és az egyes különálló cselekményszálak aztán egy vériszamos háborúban, a képregény egyik leglátványosabb, akár hosszú perceken keresztül vizsgálható oldalpárjában kulminálnak. A lélegzetelállító, akár még Waldót is megidéző tablóképen többszáz vörös- és feketehangya küzd egymással leszakadó végtagok, potrohok és fejek, kiomló belek és kiömlő tornedvek közepette. Az elkerülhetetlen, rémálomszerű fejlemények láttán pedig hőseink hiába állnak meg időről időre azon morfondírozni, hogy van-e értelme az egész létüknek, hiába erőlködnek az öntudat kialakításán és a múltbéli tanulságok levonásán, hiába próbálnak kitörni a predesztinált sorsból, ha rögtön megadják és alávetik magukat a beléjük kódolt ősi ösztönöknek, élet és halál, születés és rothadás ciklikus ökokeringőjének.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14728 |
