Teszár Dávid
O que arde – spanyol, 2019. Rendezte és írta: Oliver Laxe. Kép: Mauro Herce. Szereplők: Amador Arias (Amador), Benedicta Sánchez (Benedicta), Ignazio Abrao (Inazio), Elena Mar Fernandez (Elena). Gyártó: Tarantula / 4A4 Productions. Forgalmazó: HBO. 86 perc.
A csontos arcú, leharcolt, gyújtogatásért elítélt negyvenes férfi, Amador két év börtön után szabadul, és visszatér a szülőfalujába, amely Spanyolország északnyugati csücskében, Galicia tartományban található – ott, ahol a legendás el camino keresztény zarándokút végcélja is, Santiago de Compostela. Idős édesanyjával, Benedictával három tehenet gondoz, és idővel kapcsolatba kerül egy újonnan odaköltözött, középkorú állatorvossal, Elenával és egy lepusztult épületet turisztikai célzattal felújító helyi csapattal. Mindössze ennyi a története a spanyol Oliver Laxe harmadik, alig nyolcvan percet számláló nagyjátékfilmjének, amely az előző két alkotásától eltérően (Mind kapitányok vagytok, Mimózák) nem Marokkóba, hanem saját nagyszülei erdős hegyekkel körülvett kistelepülésébe kalauzol, ugyanakkor a korábbiakhoz hasonlóan most is amatőr színészeket mozgat.
A slow cinema, a csinnadrattamentes minimalizmus és a balladisztikus homály jegyében álló Égető múlt hétköznapi embereket dokumentál hétköznapi szituációkban, miközben Laxe az őket körülvevő természeti közeget pásztázza hasonlóképp távolságtartó és szemlélődő módon. Ha hiányozna belőle az a néhány hangsúlyos zenei betét, akkor egy dokumentarista játékfilm és egy ökotudatos esszéfilm keresztezéseként lehetne leírni. A bűntudattal terhelt főszereplő, Amador a ki nem mondott szavak és az elfojtott érzelmek embere, aki jéghidegen reagál a terhelt múltját nem ismerő, kedves állatorvos hölgy közeledésére. Nem tudjuk meg, valóban ő gyújtotta-e fel annak idején az erdőt, vagy csupán egy ártatlan bűnbak, aki csalódott a közösségben és emiatt osztotta magára az elidegenedett, magányos pária szerepét. A szuper 16-ra forgott, hangulatfestő zöldes-sárgás természeti képek emlékezetesek, Laxe enigmatikus munkáját pedig belső tájakra invitáló, csontszikár anti-melodrámának éppúgy vélhetjük, mint a rusztikus időtlenség szenvtelen látképének.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14716 |
