Pályi András
A Sarlatán főhőse valóságos személy, egy legendás cseh csodadoktor, Agnieszka Holland filmvásznán titokzatos fausti figurává válik.
Agnieszka Holland, a sarlatán? Nem vicc, a prágai Konzervativní Noviny annyira felháborodott Agnieszka Holland új cseh filmjén, a Sarlatánon, hogy „filmes sarlatánsággal” vádolja a nemzetközi élvonalban számon tartott lengyel rendezőt, aki amúgy hazajár Prágába, hisz itt, a FAMU növendékeként tanulta ki a mesterséget Otakar Vávra, Karel Kachyňa és Milan Kundera keze alatt a hatvanas évek második felében, tanúja és aktív részese volt a Prágai Tavasznak, diákfejjel emiatt hat hétre le is csukták, hogy majd az események egy későbbi évfordulóján, 2013-ban az HBO Europe felkérésére ő készítsen elsőnek filmet a Vencel téren önmagát tiltakozásul felgyújtó prágai diák Jan Palachról Égő csipkebokor címmel (nálunk Olthatatlan cím alatt ment). A lengyel rendezőnek tehát korántsem a Sarlatán az első cseh filmje, noha ez cseh-ír-szlovák-lengyel koprodukcióban készült (korábban a hasonlóképp koprodukciós Egy igaz történettel filmre vitte a XVIII. századi szlovák népi hős, Jánosik történetét is), a főszereplő Ivan Trojannal, az operatőr Martin Strbával, a forgatókönyvet író Marek Epsteinnel korábban is dolgozott már. „A cseheknél mindig kitűnő munkatársaim vannak” – nyilatkozta a Sarlatán forgatása kapcsán, s tegyük hozzá, ehhez többnyire társul a kritikai és közönségsiker is. Ami áll az augusztus végén bemutatott Sarlatánra is, a hírek szerint az első hétvégén csúcsot döntött a prágai publikum érdeklődése a film iránt, és mi tagadás, a Konzervativní Noviny fent idézett háborgását – szemben az általánosnak tűnő kritikai elismeréssel – e sorok írója böngészte ki magának a neten; megakadt ugyanis a szemem a kritikus Martin Kárász szójátékán, amely paradox módon a lényegre tapint rá, miközben szemrehányásai, melyekről lehetne szót ejteni, korántsem alaptalanok, csak éppen… Nos, ez a „csak éppen” a legérdekesebb Agnieszka Holland mozijában.
Lássuk hát, miről is van szó.
Adva van az ötvenes évek Csehszlovákiájának szürke, kilátástalan, zárt világa, és adva van egy Prága melletti kis település, Jenątejn, ahol a messze földön híres gyógyfüves gyógyító, Jan Mikoláąek működik mint kivételes reményforrás e deprimált, távlattalan közegben. A csodadoktor persze minden alkalommal kijelenti, hogy ő nem orvos, ő mindössze a gyógyfüvekhez ért, továbbá, hogy a páciens vizeletmintájából megállapítsa, milyen gyógytea segíthet rajta, ha egyáltalán, mert a reménytelen eseteket azonnal szakorvoshoz irányítja. De akkor is! Micsoda idealista fantazma, kész politikai diverzió holmi füves csodákkal és vizeletből jóslással etetni az egyszerű népet a tudományos világnézet és az épülő szocializmus korában! Az első filmkockákon egy haldokló férfi sziluettje, Antonin Zápotocký, a kommunista csehszlovák köztársasági elnök utolsó percei, akinek a háború alatti KZ-láger következményeképp üszkösödő lábát is Mikoláąek mentette meg az amputálástól, így amíg ő élt, a jenątejni gyógyító védettséget élvezett. Zápotocký elvtárs temetése tehát – korabeli archív felvételek, egy híradóhang a hivatalos gyászjelentés frázisait zengi –, amivel a történet kezdődik, súlyos fordulat. A Jenątejnben a maguk vizeletmintáival nap mint nap összegyűlő, türelmes csodavárók végtelen sora mit sem sejt, el vannak foglalva a sorszámok körül támadó zavarral vagy azzal, hogy itt már csak borsos áron jutni tiszta üveghez. Aki meg már bejutott, azt rabul ejti a gyógyító figyelme és komolysága, ahogy oldalán Frantiąekkel, fiatal asszisztensével a kézbe vett üvegek tartalmát vizsgálja – Martin Strba mesteri hangulatfestő kamerája most nem rest premier plánba hozni e vizeleteket, ami alkalmasint borzongató látvány –, ez az ember nyilván nem akármilyen tudás vagy inkább érzékenység birtokában van, amit egy fűszerkészítő javasasszonytól sajátított el, de amit ő maga isteni adománynak tekint. Ez a mondhatni metafizikai idill azonban, amely ugyancsak elüt az odakinti lehangoló fizikai valótól, már nem tart sokáig, Zápotocký halála után az állambiztonság nyomozói rajtaütnek a csodadoktoron, koholt vád alapján, hogy két kommunista funkcionárius gyógyteájába sztrichnint kevert, és megölte őket, letartóztatják, eljárást indítanak ellene.
A Sarlatán nemzetközi bemutatója még az európai járványhelyzet eszkalációja előtt, február végén Berlinben a 70. Nemzetközi Filmfesztiválon szerencsésen lezajlott, s bár versenyen kívül vetítették, a kritikai siker nem maradt el. Más kérdés, hogy több fesztiválra is meghívták, amely aztán a koronavírus miatt elmaradt. A fesztiválsajtó jószerivel politikai filmnek könyvelte el, holott a politika ezúttal inkább a külvilág értetlenségének és közönyének kulisszája. „Maga soha nem fog megérteni engem” – mondja Mikoláąek a börtönben a mellé hivatalból kirendelt ügyvédnek. Mert Hollandot a figurában láthatóan a küldetéses ember vergődése érdekli, mondjuk így, a rendszer karmaiban (a Gestapónak hasonlóképp meggyűlt vele a baja, bár azt még sikerült megúsznia), de nem kevéssé a saját belső ellentmondásainak feszítésében is, ami Ivan Trojan nagyívű alakításában mindvégig plasztikusan érzékelhető. Egy despota, tele birkotolhatnékkal, aki a csupa érzelem és életszeretet Frantiąek (Juraj Loj) iránt homoerotikus vágyat táplál, elcsábítja, uralni akarja, miközben mindkettejüknek felesége van. Ifjan (az ifjú Mikoláąeket Ivan Trojan fia, Josef formálja meg, máris kellő kifinomultsággal), amikor megérzi magában az elhivatottságot, az apja azonban el akarja zárni a javasasszonytól, legyen csak szolid, rendes kertész, mint a felmenői, baltával támad az öregre, a zsákba dobott kismacskákat, ahelyett, hogy vízbe fojtaná, zsákostul agyonveri, ettől eksztázisba esik és összeroppan, mint aki egyszerre ízlelte meg a halált és az életet. Bár lehet, hogy mindez első világháborús traumájának folyománya, amikor kiskatonaként kénytelen volt egyik bajtársa kivégzésében részt venni. Ám mindenek ellenére gyógyított, erre tette fel az életét, nem nézte, ki az, és mit tett, akivel dolga van, csak segített, ha tudott. Masarykot, a két háború közti Csehszlovákia első elnökét ugyanúgy kezelte, mint Zápotockýt vagy akár Martin Bormannt, Hitler jobbkezét és titkárát; szegény pácienseit képes volt anyagilag is támogatni, ha szükség volt rá.
Itt most elsősorban a film Mikoláąekjéről van szó, de ne feledjük, Jan Mikoláąek nem fiktív alak, valóban élt, valóban működött, azt mondják, szinte nincs olyan cseh család, amelyben ne lenne valaki, akit ő kezelt, a XIX. század végén született és 84 évesen hunyt el a hetvenes években, de ekkor már rég nem praktizált. A két történet azonban, a valódi és a filmes Mikoláąeké nem mindig fedi egymást, néhány ponton egészen drasztikus az eltérés, ezért nevezi a bevezetőül idézett cseh kritikus sarlatánnak a rendezőt. Tény, hogy a múltból előtűnő emlékképek nem mindig illeszkednek szervesen a film jelenébe, amit a magam részéről inkább Epstein forgatókönyvének tudnék be, de végső soron felróható a rendezőnek is. Ám Agnieszka Holland nem egyszer elárulta már, hogy sosem kívánt se életrajzi, se önéletrajzi filmet rendezni, ő mindig történetet mesél. A mesének pedig megvannak a maga törvényei, és ha a rendező a berlini sajtótájékoztató alkalmával lazán, mosolyogva azon tréfálkozik, hogy a legjobb filmjeit álmában forgatja, mert ilyenkor tiszta az agya, akkor a meséi alighanem személyes vallomások. Nem véletlen hát, ha egy Berlinből tudósító lengyel kritikus (Janusz Wróblewski) ehhez hozzáfűzi, hogy a Sarlatán „nagyon is intim lélektani dráma, epikus formában előadva”. Ez a művészi sarlatánság az a „csak éppen”, amire fentebb utaltam, ez az önmaga belső gyötrelmeiből, tiszta fejjel filmvászonra álmodott „titokzatos fausti figura”, ami önvallomás is, de minden jel szerint a valódi Mikoláąek drámájának mélyebb értése is, mint amire a precíz adatokkal operáló filológia képes. Mert „a zsenialitás óriási belső feszültséggel jár. A nárcizmus és a megalománia örök küzdelmet folytat a felelősségtudattal, ami az esetek többségében magányossá teszi az embert. Mikoláąek örök rettegésben élt. Attól félt, hogy egy nap elveszítheti azt a tudást, amelyet ajándékba kapott a természettől” – mondja róla a rendező, mint aki önmagáról beszél. És persze rólunk, akik ma is beállnánk a kanyargó jenątejni sorba, csodát várva, igaz tekintélyt, hogy összhangban éljünk a természettel. Úgy értve, hogy a saját természetünkkel is.
SARLATÁN (©arlatán) – cseh-lengyel-ír, 2020. Rendezte: Agnieszka Holland. Írta: Marek Epstein. Kép: Martin Strba. Zene: Antoni Lazarkiewicz. Szereplők: Ivan Trojan (Jan Mikoláąek), Joachim Paul Assböck (Fritz), Juraj Loj (Frantiąek), Jana Kvantiková (Frantiąek felesége), Daniela Voráčková (Johanka). Gyártó: Furia Film / IRE / Madants. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 118 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14712 |
