Baski Sándor
A buddhista tradíciók és a kínai egykepolitika konfliktusáról forgatott érzékeny drámát Tibet első számú rendezője.
Nagy felelősséget vállalt magára Pema Tseden: ő képviseli egyszemélyben a tibeti filmművészetet. Életútja önmagában is megérne egy feldolgozást, szegény, nomád tibeti családba született bele, testvérei közül egyedül ő járhatott iskolába, a gimnázium elvégzése után pedig négy évig tanítóként dolgozott a falujában. Filmmel gyerekként csak a havonta tartott szabadtéri vetítéseken találkozott, a tanári pályát elhagyva megpróbált mégis bejutni a Pekingi Filmakadémiára – felvették, és ő lett az intézmény történetének első tibeti diákja.
A Lufi már a hetedik rendezése, a különféle filmfesztiválokon mindezidáig több mint 40 díjat gyűjtött be. Amilyen hátrányos helyzetből indult, most ugyanolyan kiváltságos pozícióban van, a tibeti nép egyetlen, nemzetközileg elismert mozgóképes krónikásaként minden filmje kordokumentumként tarthat számot az érdeklődésre, az esztétikai minőségtől függetlenül. Tseden ugyanakkor, szerencsére, nem elégszik meg az „egzotikus rendező” skatulyájával, filmjeit dokumentarista érzékenységgel hitelesíti.
A Lufi sem kivétel, sajátosan tibeti történetet mesél el benne univerzális eszközökkel. Erős szimbólumokkal dolgozik – a cím a játékra és az óvszerre is utal, amit a gyerekek lufiként használnak –, a hangvétel mégis realista. Bemutatja egyfelől, hogyan zajlanak egy állattartással foglalkozó család mindennapjai a semmi közepén, másrészt a feleség, Drolkar sorsát követve az is kiderül, hogy az évszázados tradíciók miként kerülnek szembe a modern társadalom és a politika elvárásaival. A házaspárnak ugyanis már van három gyereke, ezért a nő, amikor megtudja, hogy állapotos, abortuszt szeretne – a szigorú kínai egykepolitika komoly pénzbírsággal sújtja az engedélyezettnél több utódot vállaló családokat –, a férj azonban meg van győződve róla, hogy elhunyt apja fog reinkarnálódni a magzatban –, ezért megtiltja az elvetetését. Drolkar hiába talál szövetségest egy fiatal női orvosban, aki rendszeresen ellátja őt ingyen állami óvszerekkel, a buddhista berögződések ellen kevés esélye van.
Tseden nem ítélkezik szereplői felett, sőt próbálja árnyalni őket. A reinkarnációban makacsul hívő férj maga is a tradíciók foglya, családja megélhetésének biztosításáért komoly személyes áldozatokat kell hoznia, ráadásul az is kiderül, hogy bigottsága relatív, szomszédjához képest egészen liberálisan neveli a gyerekeit. A rendező Drolkarból sem farag feminista ikont, a nő ugyanis, miközben a saját teste feletti önrendelkezés jogáért harcol, elítéli apácának állt húgát, amiért az szóba áll egykori szerelmével, sőt a férfitől kapott könyvet tűzre is veti.
Amíg a korábbi rendezéseiben műfaji elemekkel is flörtölt Tseden – a The Sacred Arrow-ban a kosztümös kalandfilmmel, a Jinpában és a The Search-ben a road movie-val, a Tharlóban a romantikával –, addig a Lufi jobban követi a fesztiválfilmes hagyományokat. Kézikamerás technikával, a vidéki élet ritmusát követő lassú snittekkel dolgozik, a színészek pedig hol elvesznek a végtelen tájban, hol szűk szobabelsőkben kerülnek intim közelségbe egymással és a nézőkkel. A tibeti természetet és a vidéki életet sem idealizálja a rendező, egzotikus tabló helyett olyan kép világot teremt – többek közt a sajátosan túlexponált háttereknek köszönhetően –, amely egyszerre fakó és színes.
Az összhatást egyedül a filmet záró, a lufimetaforát kibontó didaktikus montázs rontja le, amely arról tanúskodik, hogy Pema Tseden nemcsak a saját népét ismeri behatóan, de a kuriózumokra éhes fesztiválzsűrik ízlését is.
LUFI (Qi qiu) – tibeti, 2019. Rendezte és írta: Pema Tseden. Kép: Lu Songye. Zene: Peyman Yazdanian. Szereplők: Sonam Wangmo (Drolkar), Jinpa (Dargye), Yangshik Tso (Shangchu Drolma), Konchok (nagyapa), Dudul (Jamyang). Gyártó: Factory Gate, Mani Stone Pictures. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 102 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14707 |
