Huber Zoltán
A „mi lett volna, ha?” fikciók segíthetnek eligazodni a filmtörténelem útvesztőiben is.
Az elcsépelt közhely szerint a történelemben nincs „ha”, a múltunk valójában mégis egymással folyamatosan versengő alternatív elbeszélésekből rajzolódik ki. A saját életutunk szakadatlan újrafogalmazása már az egyéni-szubjektív szinten is rendkívül összetett, közösségi folyamatként pedig kifejezetten fájdalmas és ellentmondásos. A mindenkori jelen szűrőjén keresztül a történelem törvényszerűen örök változásra van ítélve, a fő kérdés így elsősorban az, hogy mindez egy nyitott párbeszéden alapuló szélesebb konszenzus mellett történik vagy erőszakkal vezérelt-e. Az alternatív történelmi fikciók szerepe így éppen az, hogy látványos gondolatkísérletekként vitát generáljanak és lehetséges utakat mutassanak fel a múlt labirintusában.
A mozgókép történetben különösen látványosan jelen van a „mi lett volna, ha?” dilemmája. Nem kell ahhoz különösebben jártasnak lennünk a témában, hogy tudjuk, a filmek létrejöttében rémisztően nagy szerepe van a véletlennek. Rengeteg eltérően alakuló alkotói sors, máshogyan befejezett film, soha le nem forgatott filmterv létezik, melyek gyakran maguk is részeivé válnak a „valódi” filmtörténetnek. Ezek olyan párhuzamos univerzumokként vannak jelen, melyek egyre távolodnak a saját valóságunktól. Az alternatív hollywoodi történetek hasonló módon működnek és minél messzebbre rugaszkodnak el, annál inkább érezzük őket fikciónak. Fontos ismérvük persze az is, milyen nézőpontból tekintenek a múltra, illetve miért, hogyan és milyen eseményeket változtatnak meg. Az egyszerű pletyka, a rajongói fantázia és a gondolatébresztő, vitaindító példázat között ugyanis jóval képlékenyebb a határ, mint elsőre gondolnánk.
A kilencvenes évek trendteremtője, Quentin Tarantino a Becstelen brigantyk óta előszeretettel írja felül a múltat, hisz Adolf Hitler azóta sokat elemzett kivégzése óta az alternatív történelem fontos cselekményszervező eleme a filmjeinek. A Volt egyszer egy Hollywood ennyiben tökéletesen logikus továbblépés, hiszen a rendező erősen privát nézőpontból változtatja meg a múltat. Tarantino egy korszak végére kalauzol minket, de mindez a saját gyermekkorával esik egybe. A Volt egyszer egy Hollywood így egy olyan időkapszulához hasonlít, ahol a fiktív szereplők afféle avatárként működnek, hiszen beléjük bújva nemcsak körbenézhetünk 1969 Los Angelesében, de be is avatkozhatunk az események menetébe. Mindez természetesen a művészi alkotás folyamatára is rímel, de hogy a hírhedt gyilkosságok fantasztikus megakadályozása alapjaiban megváltoztatja-e a történelmet, azt a film maximálisan a nézőre bízza. Rick Dalton és Cliff Booth végül bebocsátást nyernek a vágyott hollywoodi álomvilágba, de a többit már a nézőnek kell továbbgondolnia.
Míg Quentin Tarantino a Volt egyszer egy Hollywood vágybeteljesítő időutazásával egy letűnt korszaknak állít hangsúlyozottan személyes emléket, a Hollywood címet viselő sorozat teljesen önkényesen írja át a múltat, hogy az alternatív történelmi fantáziából sekélyes propagandát faraghasson. A miniszéria kitalálója, a showbiznisz és film világával rendszeresen foglalkozó Ryan Murphy néhány hírhedt és kevéssé ismert hollywoodi történet, illetve kétes hitelességű szóbeszéd köré egy soha nem létezett filmstúdiót teremt, ahol már 1947-ben bátran leszámolnak a valóságban még ma is létező rasszizmussal, szexizmussal és homofóbiával. A sorozat kirobbanóan tehetséges, de nemük, származásuk vagy szexuális orientációjuk miatt behozhatatlannak tűnő hátrányból induló hősei egymással összefogva törnek a csúcsra, természetesen sikerrel. A több szálon futó cselekmény nagy nehezen elkészülő forradalmi filmjük hangos diadalmenetében ér össze, ami alapjaiban változtatja meg a képzeletbeli világot.
A Hollywood a hangzatos pletykák ingoványából szeretne érvényes példázattá összeállni, erősen felemás eredményekkel. Bár a hét epizód nyomokban valós tényeket tartalmaz, az alkotók teljesen szabadon keverik a fikciót és a valóságot. A sorozat rendkívül ellentmondásos stratégiája, hogy az erősen bulvárosított tényeket a saját céljait követve látványosan elrajzolja, majd gyakran teljesen felül is írja. A korszak egyik hírhedt ügynöke, a feltörekvő színészeket durván kihasználó Henry Wilson például kezdetben Harvey Weinstein jóval gonoszabb verziójaként sokkol, majd néhány epizóddal később a jó ügy mellé állva már nemcsak a korábbi bűneit bánja meg, de az első nyíltan homoszexuális romantikus drámát is leforgatja.
A sorozat hemzseg a hasonlóan csodálatos megoldásoktól, a cselekményt gyakran egy-egy isten ujjaként felbukkanó híresség mozdítja tovább. Többek között Hattie McDaniel, Eleanor Roosevelt, George Cukor vagy Vivien Leigh hozzák helyzetbe vagy késztetik meghatározó döntésekre a fiktív szereplőket. A bulváros tálalás és a hihetetlen fordulatokkal teli történetszövés azért is problémás, mert emiatt a saját tehetségükben egyébként egy pillanatra sem kételkedő főszereplők mintha egyedül a szerencséjüknek köszönhetnék a sikereiket. Megdolgoznak ugyan az elismerésért, de alapvetően csak az számít, hogy jó helyen vannak jó időben, a megfelelő hírességekkel találkoznak. Ebben az alternatív Hollywoodban nem léteznek kételyek vagy kudarcok, a jó ügynek nincsenek árnyoldalai, soha semmit nem kell alaposan átgondolni.
A fiktív karakterek mellett több híres, illetve ma már kevésbé ismert személy is felbukkan, de ebben az alternatív világban a későbbi sorsuk radikálisan átalakul. Rock Hudson például olyan naiv vidéki szépfiúként jelenik meg, aki a nagyvárosban fedezi fel a homoszexualitását. Az alkotók pozitív modellként, mégis vaskos karikatúraként ábrázolják a színészt, az egyébként súlyos belső vívódásai így vészesen elsikkadnak. A sorozat még azt a megtörtént esetet is feldolgozza, mikor az első filmszerepében csak több tucatnyi próbálkozás után sikerül a nyúlfarknyi szövegét hibátlanul elmondania. Ezek után azonban Hudson egy csapásra öntudatos színésszé válik, aki a díszbemutatón kézen fogva jelenik meg az afro-amerikai férfi partnerével, ami inkább tűnik bizarr paródiának, mint inspiráló mintának.
Bármennyire is dicséretesek és nemesek a Hollywood szándékai, a mindent a vágyott tanulságnak alárendelő mentalitás erősen kontraproduktív. Az alkotók az érvek és ellenérvek logikus és meggyőző felvonultatása, az igazságtalan helyzet és a kínálkozó alternatívák finom bemutatása helyett vaskos tételmondatokban gondolkoznak, amiket gyakran ki is mondatnak a szereplőikkel. A sorozat egy fekete-fehér világot ábrázol, vaskosan elrajzolt figurákkal, egyoldalú dilemmákkal és hihetetlen fordulatokkal, ami akaratlanul is csökkenti az egyenlő elbánásért vívott valódi küzdelmek súlyát. Innen nézve a polgárjogi mozgalmak és a lassú társadalmi változások felesleges pepecselésnek tűnhetnek, ami nyilvánvalóan erősen problémás gondolat. Nem más ez, mint az ellenvéleményekre és vitákra tökéletesen süket cancel-kultúra szemellenzős mentalitása.
A Hollywood sötét iróniája, hogy a mozi világmegváltó szerepéről 2020-ban egy streaming csatornán futó sorozat értekezik, ami a nagy igyekezetben végül önmagát leplezi le. Az alkotókat ugyanis az árnyalt hitelesség és a nekünk szegezett kérdések helyett a lebutított üzenet vezérli, az elgondolkodtató látlelet helyett így egy erősen elnagyolt, bántóan szenzációhajhász vágyfantáziát kapunk. A Hollywood faék bonyolultságú példázatában a gyermeklelkű közönség egyszerűen nem tudja, mi a jó neki. Az emberek vászonra vetített példák híján nemcsak cselekedni, de még álmodni sem képesek az eljövendő jobb világról. A filmeseknek kell megmutatni a követendő helyes utat, ami csak első pillantásra tűnik kedves és ártatlan gondolatnak. A történelem már megtanított minket arra, hogy a művészet a propaganda eszközeként mindig önmagát számolja fel.
A Hollywood legizgalmasabb vonatkozása kétségtelen az, hogy épp a nemes szándékaival ellentétesen, az elhibázott módszere és kudarca miatt válhat ijesztően pontos kortünetté. Alig öt hónappal a sorozat premierje után ráadásul az Amerikai Filmakadémia bejelentette, 2024-től új feltételekhez köti a legjobb filmnek járó Oscar-díj versenyét. A szabályrendszer előírásai számszerűen meghatározzák, az adott film létrehozásában és forgalmazásában részt vevők hány százaléka tartozzon bizonyos előre kijelölt, alulreprezentáltnak tekintett csoportokhoz. Bár az Amerikai Filmakadémia célja mindezzel egyértelműen a pozitív diszkrimináció, illetve a sokszínűség elősegítése, a választott megoldás épp a Hollywood egysíkú módszerével és félresiklott érvelésével rokon.
A kvótarendszer híre futótűzként terjed a közösségi médiában és attól függően, hogy az olvasó épp melyik véleménybuborék foglya, igen szélsőséges reakciókat váltott ki. Épp csak az elengedhetetlen párbeszéd, az éltető vita nem bontakozott ki arról, hogy vajon a választott módszer valóban a vágyott eredményekre vezet-e. Mert mégiscsak érdemes lenne alaposabban átgondolni, vajon biztosan az egyenlőséget és sokszínűséget szolgálja, ha bőrszín, származás, szexuális orientáció vagy fogyatékosság alapján kezdünk listázni embereket. Sajnos nem kell alternatív történelmi fikciókhoz nyúlnunk, hogy tudjuk, mindez hova vezethet. A közönségnek persze jó filmekkel igenis lehet példát mutatni, a jó filmeket azonban nem lehet holmi kvótarendszerekkel előírni. Szerencsére.
HOLLYWOOD (Hollywood) – amerikai, 2020. Kreátor: Ryan Murphy és Ian Brennan. Írta: Hernando Bansuelo, Janet Mock, Ryan Murphy és Ian Brennan. Kép: Simon Dennis és Blake McClure. Zene: Nathan Barr. Szereplő: David Corenswet (Jack), Darren Criss (Raymond), Laura Harrier (Camille), Joe Mantello (Dick), Dylan McDermott (Ernie), Jake Picking (Roy), Jim Parsons (Willson). Gyártó: Prospect Films / Ryan Murphy Television. Forgalmazó: Netflix. 7x50 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2020/11 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14705 |
